Kilenc ártatlan élet – Családapákat is elítéltek és kivégeztek 170 éve a csongrádi koncepciós perben
Százhetven évvel ezelőtt, 1853. március 19-én huszonhét puska dördült el Csongrád városában. A temető nyugati sarkánál kilenc ártatlan ember lelte halálát, akiket rögtönítélő bíróság küldött a golyó általi halálba. Bár az ügy országos port kavart, körülményei tisztázatlanok maradtak egészen mostanáig. Miért jellemezte a Bach-korszakot a rögtönítélő bíróság? Ki volt a kilenc ártatlan? Miért került miattuk bajba még a csongrádi papság is? A csongrádi papok és a kilenc ártatlan ember históriáját, egy statáriális bírósági döntés következményeit dr. Gyöngyössy Orsolya néprajzkutató göngyölítette fel, eddig feltáratlan levéltári forrásokra támaszkodva.
„Pedig csak muzsikált nekik, 25 garasért…”
A történet 1853. február 22-én kezdődött, amikor Kovács András házi mulatságot rendezett a tanyáján.
A kiszűrődő mulatság hangjai odacsalták a közelben cirkáló Zsákai Bandi futóbetyárt és két cimboráját. Zsákairól az a hír járta, a szabadságharcot huszárként küzdötte végig, ám a világosi fegyverletételt követően lovastul, fegyverestül kereket oldott, hogy a hadseregbe való besoroztatást elkerülje.
A császár kenyerét ugyan nem pusztította, viszont kitartóan fosztogatta a csongrádi és kiskunfélegyházi tanyavilágot, közben a zsandárok bottal ütötték a nyomát.
Az összegyűlt társaság két napon és egy éjszakán keresztül nagy egyetértésben fogyasztotta Zsákaiékkal Túri Kis és Kőházi „e végett hozott” borát. A mulatságnak azonban más tanúja is volt. Ki tudja, melyikük haragosa, esetleg életét féltő tanyaszomszédja döntött úgy, hogy az illetékes hatóságok figyelmét felhívja a társaságra. Bizonyos, hogy néhány nap elteltével a tamburás és a tanyagazda vendégei már a városháza tömlöcében szenvedték el a szegedi mozgó rögtönítélő bíróság kihallgatási procedúráját. Zsákai és társai ekkor már Félegyháza határában jártak. A vád szerint a mulatság résztvevői (köztük a két kicsi gyerekét egyedül nevelő özvegy zenész, aki csak pénzkeresési lehetőség miatt volt jelen) nem jelentették a rablókkal való találkozást, ezáltal segítették őket, és menedéket nyújtottak számukra. Felesküdött „hiteles tanúk” vallomásai erősítették a hatóságok gyanúját. A rablónak tett menedéknyújtás okán lőpor és golyó általi halálra ítélték őket, és egy másik hasonló ügy kapcsán a 35 esztendős, kiskunfélegyházi születésű Trungel Györgyöt is, aki akkoriban a fehértói kocsma bérlője volt. Így lettek kilencen az ártatlanok. Az ítéletek kihirdetését követően az elítéltek mindegyike részesült az utolsó kenet szentségében. A vesztőhelyet a temető nyugati végében lévő szántóföldön, a bejárattól 400 lépésnyire jelölték ki. Délután négy órakor eldördültek a fegyverek. Mindenkire három katona lőtt. A testeket a lakosság elrettentése céljából temetetlenül hagyták.
A továbbiakban dr. Gyöngyössy Orsolya válaszol az akkori események és utóéletük kapcsán feltett kérdéseinkre.
Kik voltak a betyárok, és mit jelentett a betyárüldözés a zsandárság időszakában?
Az 1850-es években az Alföldet elárasztó szegénylegények többségében jogos vagy jogtalan lopási ügybe keveredett (így a tisztes élet esélyétől végleg elzárt) pásztorok, nyomorgó parasztok, kényszersorozás vagy börtön elől menekülő honvédek vagy a császári seregek kezei alól megugrott katonaszökevények voltak. A betyárok összefogdosására kirendelt zsandárok egyazon kegyetlenséggel irtották a tanyák közt tengődő „réti tolvajokat” és a fegyveres rablógyilkosokat.
A Duna-Tisza köze kiemelten veszélyes területnek számított, ezért a legmagasabb rendőri karhatalom, a Bécsben székelő Oberste Polizeibehörde felügyelte.
Sötétedés után éjjeliőrök rótták az utakat, az esti órákban csak jegyzői engedéllyel lehetett a településeken kívül tartózkodni. A vízimolnároknak, révészeknek halálbüntetés terhe mellett tiltották a szökevények átsegítését a Tiszán. A toronyőrök rablótámadás esetén félreverték a harangokat; a lakosságnak ilyenkor vasvillával és fejszével kellett az üldözésbe bekapcsolódnia. A csongrádi templomban vasárnaponként felolvasták és értelmezték a büntetőtörvénykönyv passzusait, „nehogy a lakosság törvényben járatlansága miatt annak csak súlyát vitetni kényszeríttessék”.
Hogyan kezelte ezt a parasztság?
A kezdetektől fogva gyűlölte a hatalmaskodó német tisztségviselőket, az idegen katonákat, és ha mással nem, némi élelemmel és a hallgatásával segítette a bujdosókat. Sajnos a hatóságok mindezek ellensúlyozására kiterjedt kémhálózatot működtettek: a parasztnak, pásztornak öltözött „fürkészek” kocsmákban, csárdákban tudakolták a betyárok hollétét. A nép pártfogó hajlandósága vezetett az ominózus, 1852. július 8-án kelt proklamáció 2. §-ának megszületéséhez, amely a menedéknyújtókat is a rögtönítélő bíróságok színe elé rántotta, és bűnpártoló cinkosként kezelte.
Mi történt pontosan 1853-ban?
1853 kora tavasza a költséges és – a fő célt, vagyis Rózsa Sándor „betyárvezér” elfogását tekintve – sikertelen hatósági intézkedések feszültséggel terhelt időszaka volt. Az állam minden menekülőt Rózsa emberének, segítőiket a regnáló hatalom ellenségeinek tekintette. Ugyan egyre több kisebb-nagyobb útonálló, fegyveres szökevény került csendőrpuska elé, a bécsi udvar felettébb elégedetlen volt.
Március 16-án Albrecht főherceg azt a javaslatot tette a legfőbb rendőri hatóságoknak, hogy a rendszabályokat „fokozottabban” tartsák be, a Rózsa Sándor fejére tűzött vérdíjat pedig emeljék – a mesés összegnek számító – tízezer koronára.
Alig három nappal a főhercegi utasítást követően lőtték agyon Csongrádon az áldozatokat.
Ez lehetett az oka a hatósági túlkapásnak?
Többek között igen. Másrészt Zsákay sem örülhetett sokáig a szabad életnek: március 9-én Endre Mihály félegyházi gazda tanyáján érte utol a végzet. Itt ütött rajta a 25. vadász zászlóalj öt olasz zsandárja, akik rövid tűzharcban agyonlőtték a régóta üldözött betyárt. A holttestet Csongrádra szállították, ahol sor került a szemrevételezésére és a tanúk szembesítésére. Zsákayt mint „ismert gonosztevőt” egyházi tisztesség nélkül földelték el a temető árkában március 10-én. Eleste a kilenc elítéltre nézve is végzetesnek bizonyult. A kézre kerítést ugyanis azzal magyarázta a hadi törvényszék, hogy Zsákainak immáron nem volt hová menekülnie, hisz bújtatói mind börtönben ültek, és „ez döntött sorsuk felett”. Az elítéltek helyzetét tovább súlyosbította, hogy a tanyai összetűzésben az egyik olasz katona halálos sebesülést kapott. Hiába szállították Csongrádra, a gyors orvosi segítség ellenére is csak egy nappal élte túl az üldözött haramiát. A 22 esztendős Carolo Antonio Magrittit a város saját halottjának tekintette, pompás végtisztességben részesítette. A temetésnek ráadásul egy váratlan, rangos résztvevője is volt.
Az ügynek itt azonban nem lett vége…
A szülők, házastársak és rokonok a szörnyű kivégzés után a plébániára siettek, és kétségbeesetten könyörögtek Virter Lajos atyának, hogy engedélyezze a kilenc lelőtt szerencsétlen egyházi temetését. A plébános nyilvánvalóan tisztában volt a statáriális bíróságok logikájával, az ügy nagyfokú érzékenységével, így arra kérte a hozzátartozókat, hogy szerezzenek temetési engedélyt a rögtönítélő bíróságtól. Mivel szóbeli engedélynek nem adott hitelt a család többszöri könyörgése után a plébános maga kereste fel a bíróság tagjait, akik megerősítették, hogy a kivégzetteknek megadható a kért kegy.
Másnap, megtörtént a testek kiemelése, mosdatása; a plébános misét mondott az elhunytakért, majd szűk családi körben, Czibulka Kristóf ferences páter révén lebonyolódott a temetés. A kivégzettek mindegyikét a köztemetőben helyezték végső nyugalomra.
Virter Lajost óvatossága és bölcs körültekintése ellenére azonban, alig néhány nappal a temetést követően névtelenül feljelentették a kormányzatnál a teljes csongrádi papsággal együtt, azt állítva, hogy a temetés politikai demonstráció volt a katonai bíróság ellen. Ha Virter kevésbé lett volna körültekintő, talán ugyanúgy végzi, mint az a kilenc szerencsétlen, akinek kioltották az életét. Valamint fel tehetjük azt a kérdést, hogy vajon az elítéltek temetése volt-e politikai demonstráció, vagy az olasz katona ünnepélyes végtisztessége.
Hogyan jutottál el odáig, hogy pontot tegyél a történet végére?
Évekkel ezelőtt a doktori disszertációm készítése közben is már találkoztam ezzel az esettel, de a kihallgatási jegyzőkönyvek nélkül nehéz volt letisztázni valójában mi is történt. Most teljesen véletlenül a csongrádi plébánia még feldolgozatlan iratai között találtam rá egy eddig ismeretlen ügyhöz kapcsolódó forrásra és úgy éreztem, most jött el az ideje, hogy kibogozzuk a szálakat. Az eddig kizárólag variánsaiban élő történet letisztázása a helytörténeti kutatások régi adóssága volt. Emlékükre kisfilmet is készítettünk a történtekről, amely Tari László Múzeum oldalán tekinthető meg.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>