Mennyi időnk van az életre? – Isten veled, Csire Zsuzsi!

Talán emlékeznek néhányan a Queen Latifah főszereplésével készült Az utolsó vakáció című filmre. A nő, aki kuporgatta a pénzét, hogy egyszer, ha minden úgy alakul, elmegy majd egy utazásra, és kipróbálja a síelést, halálos diagnózist kap. Csak néhány hónap marad neki az életből, ő pedig úgy dönt, akár ki is próbálhatná azokat a dolgokat, amelyekre mindig vágyott. A film végén persze jön a csavar – elnézést azoktól, akik még nem látták –, kiderül, hogy csak összecserélték a vizsgálatok eredményét, és valójában az egész egy rossz vicc volt az élettől.

Ez nagyon nem vicc

Amikor katasztrófa történik az életünkben, sokszor jön a kérdés: ugye ez csak egy rossz vicc? Feltehetően Csire Zsuzska és családja mindenét odaadta volna, hogy a Jóisten azt mondja: „Megtanultátok a leckét, menjetek tovább, gyermekeim!” De van ebben lecke? Van, több is. Mi, akik abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy csak külső szemlélői vagyunk egy család veszteségének, könnyebben át tudjuk gondolni, mi az, amit Zsuzska élete utolsó évével tanított nekünk.

Egészségesen született, de egy fertőzés szövődményeként szívizomgyulladást kapott. Tízéves korában karácsonykor rosszul lett. Eleinte a család csak gyomorrontásra gyanakodott, ám ahogy teltek a napok, és a kislány egyre rosszabbul lett, bevitték a kórházba. Ott epekővel diagnosztizálták, de egyre súlyosbodó állapota miatt további vizsgálatokat végeztek. 

A kardiológus már megbizonyosodott róla, hogy szívprobléma áll a háttérben: ismeretlen eredetű fertőzés következménye a szívizomgyulladás. 

Akkor még mindenki remélte, hogy Zsuzska szíve magától meg fog gyógyulni, mivel a vírusfertőzésre nincs gyógyszer. 

Nyolc hónapnyi kórházi tartózkodás után Zsuzska állapota tovább romlott, elkerülhetetlenné vált a szívátültetés a tízéves kislány számára. Az első években úgy tűnt, szervezete befogadta az új szívet, de a tizenötödik születésnapja előtti hónapokban megkezdődött a kilökődési folyamat. Mindent megtettek, hogy lassítsák vagy megállítsák, de sajnos négy év gyógyszeres terápia és rengeteg vizsgálat után sem tudták késleltetni az immunreakciót. 2020 nyarán Zsuzska szíve kilenc másodpercre leállt. Édesanyja azonnal hívta a mentőket, és kezdte az újraélesztést. Az orvosok öt órán át küzdöttek Zsuzsi szívéért. 
Az egyetlen út vissza az életbe az újabb szívátültetés volt. 2021-ben azzal a tudattal vágtak neki a beavatkozásnak, hogy a szív valószínűleg nem fog passzolni a lány immunrendszeréhez, ritka vércsoportja és a korábbi kilökődés alkalmával termelődött ellenanyag miatt. Novemberben történt a beavatkozás, de azonnal komplikációk léptek fel, s elmondták neki az orvosok, hogy nagyon jó esetben is csak néhány év van hátra az életéből. 

Amikor Zsuzsiban tudatosult, hogy nagyon korlátozott ideje maradt a földön, bakancslistát írt, amelyen színházlátogatás, lovas fotózás, festés, állatkert, görögországi utazás és még sok más szerepelt. 

Bár fokozatosan fogyott az ereje, vidámnak és bizakodónak látszott. 

„Megszoktam, hogy a levegőben lógok”

Egy podcast-felvételen hangzott el ez a mondat, válaszul arra a kérdésre, milyen gyakran keríti hatalmába a pánik. A hétköznapokban én is sokféle szituációban szoktam pánikolni. A szomorú igazság az, hogy mindannyian a levegőben lógunk. A mindennapok robotpilóta-üzemmódja fenntartja bennünk az életünk felett gyakorolt kontroll látszatát, ám érdemes néha nagyobb látószögből ránéznünk a dolgokra. Sok mindent igyekszünk befolyásolni – mások viselkedését, véleményét, életét, hangulatát –, amik fölött nincs valódi hatalmunk. 

Az olyan globális történéseket, mint a forgalom, a tömeg a metrón, az időjárás, az élelmiszerek ára és hasonlók, abszolút el is engedhetjük. Az egyetlen dolog, ami felett megtanulhatunk kontrollt gyakorolni, saját magunk vagyunk. Az, ahogyan reagálunk a minket érő eseményekre, a velünk kapcsolatban álló emberekre, amilyen formában kommunikáljuk az érzelmeinket. Zsuzska is ezt tette, amikor nem zárkózott be egyedül a halálos diagnózisával, hanem elindított egy blogot, ahol összeírt mindent, ami őt boldoggá tenné abban a kis időben, ami maradt. 

Sok időt kellett kórházban töltenie, és folyamatosan rosszabbodó állapota miatt gyakran fizikai korlátokba is ütközött a bakancslistán szereplő tervek megvalósításakor. Nyilvánvaló, hogy ő is küzdött időnként a szomorúsággal, a kétségbeeséssel és a meg nem élt élete feletti gyásszal, de valahonnan tudott annyi erőt meríteni, hogy a jobb napokon az örömökre koncentrált, és tudott őszintén mosolyogni.

Vajon hányan élünk abban a hibernációhoz hasonló állapotban, amikor csak áhítozunk a számunkra örömöt adó dolgokra? 

Az egészen apró örömöktől kezdve, mint például egy rövid séta a késő délutáni napsütésben, a nagyobb jelentőségű életkérdésekig, mondjuk, hogy milyen munkát végezzünk, hol és kivel szeretnénk élni. Igyekszünk kibújni a választások, döntések feszültsége alól, ami minden alkalommal jelentkezik, amikor ki kell lépnünk a komforzónánkból. 

Vajon tudjuk-e egyáltalán, mi az, ami nekünk örömöt okozna? Fontos, hogy legyen bakancslistánk, amelyen akár a papírvirág-hajtogatás is helyet kaphat az egzotikus nyaralás mellett. Mert jó, ha nemcsak a környezetünk elismeréséből merítjük a motivációnkat, hanem tudunk természetes módon, önmagunkból is töltekezni.

Tőlünk is függ, romlott vagy szép a világ

Sok minden okot adhat panaszra, és sok mindennek lehet örülni. A mi választásunk, hová irányítjuk a figyelmünket. Zsuzska végig tanult, magántanulóként leérettségizett, szeretett volna gyermekpszichológus lenni. A nyilvánvaló korlátai ellenére voltak vágyai és céljai, amelyek erőt adtak neki a következő naphoz. Sokan mondják, hogy a panaszkodás és a búsulás magyar mentalitás. Valóban gyakori, hogy az emberek arról beszélnek, milyen cudar világban élünk. 

Vajon hogyan telnének a mindennapjaink, ha olyan apró célokat tűznénk magunk elé, amelyek elérhetők, de azért kihívást jelentenek, és a javunkra válnak? Ki ne érezné jobban magát legalább napi tíz perc rendszeres testmozgástól? Az is lehet cél, hogy szépen szóljunk másokhoz, mert az pozitívan hat vissza ránk is. Vagy hogy elvégezzünk valami olyat, amit már rég halogattunk, például egy kirándulást vagy nagytakarítást.

Mondhatnánk, hogy elromlott a világ: háború, éhezés, hajléktalanság, kilátástalanság, betegségek. De csak a magunk környezetében tudunk változtatni. 

Talán a halál szorításában sokkal élesebben kirajzolódnak életünk kontúrjai, de az igazi kihívás az, hogy akkor tegyünk valamit, amikor még végtelennek tetsző időnk, egészségünk, forrásaink vannak. 

Bár sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek gyűlölködők, kárörvendők, nem képesek összefogni, Zsuzska bakancslistájára mégis rengeteg felajánlás érkezett. Ki is írta a Facebook-oldalára, milyen hálás, hogy ennyi szeretet árad felé. Tehát a képességünk a szeretetre és az összefogásra megvan, csupán rajtunk múlik, hogy akarunk-e élni vele a mindennapokban. 

Végül néhány gondolat azok számára, akik úgy gondolják, a Zsuzskáéhoz hasonló esetek bizonyítják: nincs Isten. Isten létezését nem az igazolja, ha a dolgok a mi elképzeléseink szerint alakulnak. Isten a nagyon boldog és a mély megpróbáltatásokkal terhes pillanatokban egyaránt adhat jelet magáról, egyéni érzékenységtől, lelki ráhangoltságtól függ, ki mennyire veszi észre ezeket. Ilyen jel lehet a hirtelen jött lelki nyugalom a krízis közepén; a megfelelő mondat megtalálása egy gyászoló megvigasztalásához; a pont jókor talált pénz a kabátzsebben; a váratlan állásajánlat; vagy egy sugallat, hogy hívjunk fel valakit, akiről aztán kiderül, hogy pontosan erre volt szüksége; vagy egy alvó gyermek nyugodt szuszogása – ez mind lehet Isten üzenete. Csak rajtunk áll, hogy mit veszünk észre, és miből merítünk erőt.

Búcsúzunk tőled, Zsuzska, és köszönjük, hogy életeddel példát állítottál elénk!