Családi HAJRÁ hajnalban

A reggeli torna a gyerekszobában kezdődik. Mégpedig úgy, hogy minden hajnalban sportot űzünk abból, hogy Apáékat idő előtt felébresszük. Ágó idegesíti Danit, Dani vinnyog, hogy „Ágoóó, nemááá!”, nekem meg korán reggel annyi energiám van, hogy még emlékezni is elfelejtek: például arra, hogy ilyenkor nem szabad hangosan énekelni.

Apa a hangzavarra mindjárt felkel, Anya viszont úgy elfárad a gondolattól, hogy megint nem alhatott eleget, hogy nem bír kimászni az ágyból. A végén aztán pontosan akkor kel fel, amikor eredetileg akart, így végül is nem veszítünk időt a lustaságával.

Amíg Anya kipiheni az ébresztőt, addig mi Apával elkezdjük a reggelit, és már mindenki teljes üzemmódban van, mire Anya levánszorog az emeletről. Csak még összevissza vagyunk egy kicsit.

Akkor bejön a konyhába, és mindenkit megölelget, közben azt mondja: „Jó reggelt, kicsi macskám”, meg hogy „Mi volt ez az irgalmatlan nyávogás már megint?” De még nagyon lassú és fáradt, néha csukott szemmel mászkál a konyhában, míg megcsinálja a kávéját. Amikor kész, nem is iszik belőle mindjárt, hanem először csak szaglássza, meg simogatja a forró bögrét: ő így melegít be. De aztán a harmadik kortynál már fel bírja emelni annyira a fejét, hogy ránézzen az ajtó fölötti órára. Akkor feláll, és lassan, olyan kirándulósan, mászkálni kezd a konyhában: uzsonnát készít, elrakja a tányérokat, lesöpri az asztalt, és hogy minden jobban menjen, mindenkivel becsukatja a könyvet és az újságot. Közben egyre katonásabban emlegeti, hogy figyelni kell az időt, mert a végén busz helyett szaladhatunk az iskoláig… és ezt úgy mondja, mintha nem mi lennénk ébren már egy órája!

Végül teljesen átveszi az irányítást:

– Indulás az emeletre, fiúk! Egy-kettő, fogat mosni!

Ekkor kapcsol a család a következő fokozatra: innentől kezdve mindenkinek a legjobb formáját kell hozni. Anya, aki az előbb még a szemét se bírta kinyitni, most már a száját is ki tudja: míg mi az emelet egyik oldalán, a saját szobánkban öltözködünk, addig ő a másikon csinálja ugyanezt, és mint egy vérbeli edző, kiabálja a lépcsőkorláton át a vezényszavakat.

 „Dani, betűrted a pólódat? Ágó, fésülködj, ne olvass! Boldizsár, segíts kihajtani Dani gallérját! Ágó, abbahagytad az olvasást?! Akinek maszatos a pulóvere, gyorsan dörgölje meg nedves törölközővel!”

Nagyon jól csinálja, mert egyáltalán nem lát minket, mégis mindig pont azt mondja, amit kell. Csak Apa nem örül annyira, aki ott áll mellette, és a nyakkendőjét keresi. Szerinte Anyának halkabban kéne kiabálnia, mert az ő dobhártyájának egyáltalán nincs szüksége reggeli edzésre.

Cserébe ő is megtornáztatja Anyát még az utolsó percben: olyanokat kérdez, hogy van-e barna zokni a fekete helyett, meg tudná-e csörgetni a telefonját, és hogy nem tudja-e, vajon merre lehet a pénztárcája… Anya meg idegesen keresgéli a barna zokni párját, azután szalad, hogy megtalálja saját telefonját, amivel megcsörgetheti Apáét, végül azt mondja, hogy akkor ma ne használja a pénztárcáját, úgyse szeret költekezni.

És amikor ez is megvan, és mindenki csatasorban áll az ajtó előtt, akkor Anya még utoljára ránéz az órára – és jöhet a családi HAJRÁ! Apa rohan az iskolába, mi pedig Anyával a buszhoz.

Ez a legnehezebb szakasz. Háromszor kell átmenni az úton, és egyik helyen sincs zebra – van, ahol még járda sem. Nem elég gyorsnak és ügyesnek lenni, hanem közben egymásra is nagyon kell figyelnünk. Olyan ez, mintha egyszerre lenne sprint, akadályverseny és tájékozódó futás – sőt, ha lekéssük a buszt, akkor már majdnem maraton.

Igaza van a tanár bácsinak: ha mindenki időben odaér az iskolába, akkor jobban szeretjük egymást, mint valaha.