„Csak a mai napot bírd ki alkohol nélkül!” – üzeni a Félút Centrum
„Mindig csak egy napot kell kibírni ivás nélkül. Azután még egyet” – biztat a Félút Centrumban is használt Anonim Alkoholisták-szlogen, és ez valahogy engem is megnyugtat. Mintha máris lejjebb engedtem volna a vállaimat, ahogy olvasom a feliratot. Hiszen egész életünkben félúton vagyunk mindannyian, nem kell szenvedélybetegnek lenni ahhoz, hogy megéljük a függés érzését, nekünk is vannak szereink, mi is kapaszkodunk időnként szalmaszálakba. De mindig csak a mai napot kell józanul megélnünk. Amióta megismertem a Centrum és Kovács Adél intézményvezető munkáját, azóta készülök az első kérdésemre.
Adél, amikor beszélgetés közben kicsúszik a számon, hogy a klienseitek „alkoholisták”, sosem hagyod szó nélkül. Mennyiben befolyásolja a kifejezés a szemléletet, és milyen viselkedést hív elő az, hogy miképpen nevezzük a függést az alkoholtól?
Az, hogy a közbeszédben milyen szavakat használunk, minden témában meghatározhatja a kérdéshez való hozzáállást. Az alkoholbetegséggel kapcsolatban még mindig számos fals hiedelem él a társadalomban, amit tovább erősít, ha nem megfelelő fogalmakat használunk. Ezeket a szavakat tetten lehet érni, ahogy rombolnak, ahogy akaratgyengeséget, jellemhibát sugallnak, ahogyan vélt erkölcsi fölényhelyzetből szólnak.
Az alkoholbeteg kifejezéssel mi azért tudunk jobban dolgozni, mert a függőségre úgy tekint, mint betegségre, tehát nem teszi morális mérlegelés tárgyává az állapotot.
A „betegség” szónak viszont nincs meg az a vonzata – főleg a hozzátartozók gondolataiban –, hogy akkor a függő családtag egy teljesen vétlen áldozat, a genetika sorsüldözöttje, vagy valamilyen trauma következtében sérült a lelki merevlemeze?
Ez egy komplex kérdés. Az alkoholbetegségnél valamilyen szintű genetikai halmozódás szinte mindig megfigyelhető, a felmenők között gyakorta megtalálható valamilyen függőség, esetleg egyéb családi diszfunkció. A terápia szempontjából nem elsődleges kérdés, hogy a függőség hátterében genetikai vagy szocializációs meghatározottság jelenik-e meg nagyobb százalékban. Az viszont igen, hogy ez a mintázat továbbadható, és sajnos generációról generációra tovább is adódik.
Vagyis pont akkor nyílik szabad út a gyógyulás felé, amikor sikerül belátni, hogy ez betegség? Hogy nem a mentális gyengeségem okozza? Hogy nem én irányítom?
Így, ahogy mondod. Mi a tizenkét lépéses Minnesota-modellt alkalmazzuk, ahogy az anonim önsegítő csoportok is. Annak a beismerése, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, és az életünk irányíthatatlanná vált – az első lépés a tizenkettőből, és önmagában meghatározó mérföldkő lehet. Az viszont, hogy „ha betegségként kezeljük a függőséget, az mennyire menti fel az illetőt a tettei következménye alól”, nagyon trükkös kérdés. Úgy mondanám, hogy ez a címke, mint számos egyéb szomatikus vagy pszichés betegségnél, a függőség esetében is inkább magyarázattal szolgál, mintsem mentséggel. Aztán ahogy az illető halad előre a józanodásban, egyre több tudás és eszköz lesz a birtokában, és onnantól aztán tényleg teljesen az ő felelőssége, hogy él-e ezekkel vagy sem.
Minél több a tudása arról, hogy mi történt vele, és miért történt, annál nagyobb a felelőssége a döntéseiben…
Igen, mert innentől kezdve valóban nála van a kontroll, és a választás lehetősége mindig felelősséggel jár. Ezen a téren viszont óriási hiányosságok vannak társadalmi szinten is. Én éppen ezért talán azt tartom a legfontosabb mondanivalónak a témában, hogy annak ellenére, hogy az alkoholbetegség széles körben fellelhető, és társadalmilag gyakorlatilag elfogadott, még nem kell, hogy teljesen kiszolgáltatva legyünk neki. Meg lehet és meg is kell törni a kört, függőknek és hozzátartozóknak egyaránt, hiszen ez rendszerszintű probléma, az egész család érintett benne, nem csak maga a „tünethordozó“.
Tudnál számokat mondani, hogy láthatóvá váljon a probléma nagyságrendje?
Nagyjából 800 ezer alkoholbeteg ember van Magyarországon, és ez nem a legfrissebb adat.
Ez azt jelenti, hogy Magyarországon szinte mindenki tágabb családjában van alkoholbeteg, és akkor még nem beszéltünk az egyéb kémiai vagy viselkedéses függőségekről.
A férfiak abuzív alkoholfogyasztását (az uralkodó normáktól eltérő szerhasználatát - a szerk.) a társadalom jobban tolerálja, a női alkoholbetegek nagy része inkább zugivó, és esetükben különösen aggasztóan nő a gyógyszerfüggők aránya is. Ráadásul ez egy kicsit szürke zóna, hiszen a gyógyszert az orvos írja fel, de ettől még a nyugtatóval, altatóval való visszaélés is drogfogyasztás, csak legális. Nők esetén talán ezzel kapcsolatban nagyobb a társadalmi tolerancia.
Az elkeseredettség érzése vagy a kilátástalanság lehet kiváltó ok?
A szerhasználat mindig egy menekülőút, fájdalomcsillapítás, ami egy ideig még működik is, azután „felitatja” a személyiséget, és a kezdeti enyhülés után sokkal rosszabb helyzetbe viszi a fogyasztót, mint amilyenben az eredeti problémájával volt. Gyakori, hogy valamilyen pszichiátriai zavarra iszik rá az illető: hangulatzavar, szorongás, személyiségzavar is állhat a háttérben. Ezt hívjuk kettős diagnózisnak. Az oldószer pedig kéznél van, elérhető és legális. Aztán a kezdeti „jó barát“ idővel elsődleges problémává válik, és amíg a függést nem kezeljük, nem is tudunk hozzáférni az alapproblémához.
Így a terápia során el lehet érni egyfajta senki földjére, ahol a függőség már nem menedék, de a valódi probléma kezelése még nem kezdődik el?
A mi terápiánk során azon van az elsődleges fókusz, hogy az alkoholbeteg azoknak az eszközöknek a birtokába kerüljön, amelyekkel józan tud maradni, de ha szükséges, akkor később az alapproblémával is foglalkozni kell. Ilyenkor szokott a pszichoterápia ideje eljönni, de ahhoz kell egy fix, hosszú ideje fennálló józanság.
A hozzátok kerülés feltétele, hogy saját elhatározás álljon a kérés mögött, vagy vannak olyanok is, akiket a család vagy a munkahely küld?
Alkoholbetegnek lenni nem egy kellemes identitás. Ezt többnyire csak akkor vállalja valaki, ha már minden kört lefutott a tagadás pályáján. Akkor szoktak segítséget kérni, amikor már eleget vesztettek, amikor elérik a mélypontot. Ez egy szakmai kifejezés, ami korántsem teljesen negatív – olyasmi, mint a medence alja, nagyon lenn van, de onnan jól el lehet rugaszkodni. A terápia szempontjából ígéretes, ha valaki tényleg saját elhatározásból, belső motiváció mentén érkezik. De jönnek hozzánk olyanok is, akik családi, munkahelyi nyomás miatt választják a terápiát, hiszen a család is el tud jutni arra a pontra, amikor már nem tartható fenn tovább a helyzet. Ha külső nyomásra talál meg minket a kliens, akkor a tapasztalat szerint vagy korán kipörög, vagy – ideális esetben – folyamat közben belsővé válik a motivációja.
Kinek mi jelent mélypontot?
Van, akinek a jogosítvány elvesztése olyan vészcsengő, hogy rögtön szakember segítségét keresi. Másokat a munka, párkapcsolat, gyerekek, unokák elvesztése ijeszt meg, vagy egy csúnya laborlelet.
Olyannal is találkoztam, akinek a házát kellett elárverezni ahhoz, hogy mélypontra kerüljön, vagy már többször újraélesztették a kórházban, esetleg utcára került. Vannak látványos felépüléstörténetek, de létezik sajnos az a pont is, ahonnan már nem nagyon van visszaút.
Útját állhatják az anyagi lehetőségek a józanodásnak?
A térítési díj nálunk jövedelemarányos, ez tehát nem lehet akadálya a változtatásnak. Az AA csoportokon való részvétel, ami fontos eleme a terápiás programunknak, teljesen ingyenes.
Mi az általatok használt Minnesota-módszer lényege?
Ez egy személyiségfejlesztő program, amelynek a józanság felépítése, majd megtartása a célja, ami egy egész életen át tartó munka. Mi a kezdő lépésekhez adunk intenzív segítséget, figyelmet és kereteket. Hangsúlyt helyezünk a betegséggel szembeni tehetetlenség elfogadására, a felelősségvállalásra, a spiritualitásra, az AA-ba való integrációra. Ez utóbbi esetében én mindig csodálattal nézem, hogy ez a közösség tényleg önsegítő és önfenntartó. Alapvető, hogy a segítséget, amelyet ott kap valaki, később vissza is forgatja, és már mint idős józan segíti az akkori kezdőket.
Bevonjátok a folyamatba a családot is?
Sőt, kifejezetten kiemelt szerepe van a hozzátartozókkal folytatott munkának, hiszen az alkoholbetegség egy rendszerprobléma, mindenki érintett benne. A hozzátartozóknak ugyanúgy szükségük van segítségre a saját jóllétük szempontjából, de a függő kliensnek is segít a családtagok bevonása.
A hozzátartozói terápia során a családtag is elkezdi látni a történetben játszott saját szerepét, esetleges társfüggőségét, a játszmát fenntartó működését. Ez egy olyan egyenlet, amelynek átdolgozása sokkal eredményesebb, ha mindkét oldal változik.
Ezzel azt mondod, hogy egy szerfüggő ember mellett általában találunk egy társfüggő partnert is, és így feláll egy önmagát fenntartó rendszer, amelyből mindkét fél kiveszi a vélt nyereséget?
Amíg van benne… Ez a diszfunkciós játszma már a társkeresés időszakában szűrőként működhet, anélkül, hogy az bármelyik szereplőben tudatos lenne. Társfüggő személyeknél többnyire találunk a családban egy szerhasználót, aki mellett megtanulta a klasszikus megmentő/üldöző/áldozat szerepet, amit később bevisz a kapcsolataiba, akár a gyermekével való kapcsolatába is. Ezeket a dinamikákat is meg kell törni, épp úgy, mint a szerfüggés öröklődését.
Volt olyan eset, ami nagyon megérintett?
A mi munkánk nem kifejezetten hálás. Első próbálkozás után a józansági arány nagyjából húsz százalék körül mozog a kutatások szerint. A visszaesésekről általában tudomást szerzünk, és ilyenkor nekünk is meg kell küzdeni a tehetetlenséggel. Engem az visel meg főként, amikor látszik, hogy óriási nagy lesz a baj, ha elmegy egy-egy kliens, mégis kimegy az ajtón. Amit bármikor megtehet, hiszen a program önkéntes. Közülük is azokat a fiatalokat hordozom leginkább, akiknél ez tragédiákhoz vezetett. Az alkoholbetegségről azt hisszük, hogy rossz esetben maximum lassú halállal jár, de azt is látni kell, hogy egy módosult tudatállapotban lévő ember nagyon ki van téve a baleset és az öngyilkosság veszélyének. A leállás utáni első nagy ivás is lehet tragikus kimenetelű, főleg gyógyszerrel együtt. Ilyenkor bennünk is sok fájdalmas kérdés marad.
Téged mi tart ezen a kemény területen? És mivel tudsz töltekezni?
Pszichológusként rengeteget tanultam az emberekről, rendszerekről és rendszerproblémákról. Fiatalon lettem intézményvezető, és azt érzem, hogy itt hatékony tudok lenni. Aztán majd kiderül, merre megyek tovább, de nehezen képzelem el, hogy ne ebbe a sok sebből vérző segítői rendszerbe tegyem az energiámat. A szűk szakmámtól függetlenül egy-egy számomra fontos társadalmi ügy kapcsán több időt töltöttem mostanában a serdülő és fiatal felnőtt korosztállyal, és nagyon szuper megélni, hogy a fiatalok milyen hajlékony befogadók. Náluk még kisebb erőbefektetéssel is nagyobb hatást lehet elérni, mint a már rögzült, merev sémákkal rendelkező felnőtteknél. Van reményem abban, hogy jó irányba megyünk.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>