Büntetés helyett – Hogyan fegyelmezzük a gyereket?

Mónáéknál
úgy beszélnek a gyerekkel,
mintha nagy volna.
„Mit gondolsz?" kérdik
– Móna papája meg a mamája – 
„Mit gondolsz?
Szerinted hogy lenne jobb?
Szerinted hogy kéne csinálni?"
Aztán:
„Értem.
Azt mondod?
Lássuk csak.
Tényleg, tökéletesen igazad van!"
Vagy:
„Nem, azt hiszem,
ebben tévedsz . . ."
Szeretném, ha a Mónáéknál -
nálunk lenne.
(Siv Widerberg: Mónáéknál)

Fegyelmezés, de hogyan?

A gyerek véleményének, gondolatainak és jogainak tiszteletben tartása nem jelenti azt, hogy ő lesz a kiskirály a családban, aki bábként rángathatja a szüleit. A gyerekeknek nagy szükségük van a szeretetteljes és következetes határokra, hogy ezeken belül szabadon és biztonságban felfedezhessék a világot.

A megfigyelések szerint a gyerekek különbözőképpen játszanak a bekerített és a bekerítetlen játszótereken.

Ahol van kerítés, ott szabadon kihasználják az egész teret, míg ahol nincs, a gyerekek bizalmatlanok lesznek, és személyiségüktől függően óvatossá válnak, ezért csak a középső játékterületet használják, vagy nem törődnek azzal, hogy mi a jó nekik, és túlságosan vakmerőek lesznek. A másik véglet, amikor nagy igyekezetünkben a kerítést túl szűkre szabjuk, ami miatt a gyerekek vagy passzívvá válnak, vagy elkezdenek lázadni a felnőttek által felállított korlátokkal szemben. Szülőként talán az egyik legnagyobb kihívás, hogy olyan határokat szabjunk, amelyek között a gyerekek érzik a szeretetünket, törődésünket, segítenek nekik, hogy biztonságban érezzék magukat, és emellett fejlesztik a felelősségtudatukat, a problémamegoldó, illetve az együttműködési készségeiket is. Ráadásul a kutatások szerint az sem mindegy, hogy ezeket a határokat miként jelöljük ki, és mennyire vonjuk be a gyermeket ezek megbeszélésébe.

Fegyelmezési módszerek

A szociális fegyelmezési séma szerint szabályszegés esetén négy különböző módon reagálhatunk, attól függően, hogy milyen magas a kontroll (határok, fegyelmezés, ellenőrzés), illetve a támogatás (gondoskodás, biztatás) szintje. A szülők többsége a két véglet (túlzott kontroll, túlzott engedékenység) között kapkod, mivel egyikben sem érzi igazán jól magát, de nem tudja, hogy mi mást tehetne.

1. Büntető szemlélet – ELLENE

Amikor az ellenőrzés magas, a támogatás pedig alacsony, büntetésről beszélünk. Ilyenkor a gyerekeket nem vonjuk be a döntésbe, csak ismertetjük velük a szabályokat, illetve a be nem tartásuk esetén bekövetkező büntetéseket. Jane Nelsen, a pozitív fegyelmezés szakértője szerint, bár a büntetés rövid távon hatásosnak bizonyulhat, hosszú távon hatalmas károkat okoz. Amikor hibázunk, az esetek többségében tisztában vagyunk azzal, hogy nem cselekedtünk helyesen. A kirekesztés, megalázás vagy megbélyegzés hatására szégyellni kezdjük magunkat, de ez a fajta szégyen nem segít hozzá a pozitív változáshoz és a jóvátételhez. Nathanson szerint négyféle kimenetel lehetséges: elkerülés, mások megtámadása, visszavonulás vagy az én megtámadása.

Bár a folyamat rendszerint nem tudatos, a büntetés hatására a gyerekekben megszületik egy döntés vagy egy vélemény (pl. „Rossz gyerek vagyok.”, „Tökéletesen kell viselkednem, hogy kiérdemeljem a szeretetet.”), ami meghatározza a jövőbeli viselkedést.

Vannak gyerekek, akik elkezdenek neheztelni arra, aki a büntetést kiszabta, és úgy döntenek, hogy a felnőttekben nem lehet megbízni. Mások dühösek lesznek, és megpróbálnak bosszút állni az elszenvedett büntetésért, vagy úgy döntenek, hogy az ellenkezőjét fogják tenni annak, amit elvárnak tőlük, hogy megmutassák, nem kell az elvárások szerint élniük. Megint mások úgy döntenek, hogy megpróbálják elrejteni a szabályszegést a felnőttek elől, hogy ne kapják őket rajta. Sajnos vannak olyan gyerekek is, akik elkezdik rossznak látni magukat, csökken az önértékelésük, és teljesen elvesztik a hitüket, hogy képesek jól viselkedni.

Kép

Kép: Freepik

2. Megengedő szemlélet – ÉRTE

A büntetés másik véglete a túlzott engedékenység, ami a szociális fegyelmezés sémadimenziói szerint alacsony ellenőrzést és magas támogatást jelent. A túlzott engedékenység szabadságot jelent rend és szabályok nélkül, aminek számos kockázata van, hiszen alkalmazói elhanyagolják a gyerekek valódi szükségleteit, és hátráltatják, hogy a gyerek az életkorában megfelelő fejlődési feladatot végezze. Egy kutatópáros, Bredefort és Clarke olyan felnőtt válaszadókat kérdezett meg a tapasztalatairól, akiket gyerekként túlzott engedékenységgel neveltek. A kutatásban részt vevő személyek arról számoltak be, hogy számos kulcsfontosságú területen hátrányt szenvedtek. Elmondták, hogy gyakran hoznak rossz döntéseket, mert úgy érzik, kiváltságokkal bírnak, és nem kell felelősséget vállalniuk a tetteikért, vagy éppen ellenkezőleg, azt hiszik, hogy mindenért ők a felelősek. Néhány válaszadó arról számolt be, hogy alapvető ismereteik hiányoznak, mivel a szüleik nem várták el tőlük ezek elsajátítását.

Ezek lehetnek gyakorlati ismeretek (pl. telefonálás), de vannak, akik nem tanulták meg, hogy miként kell a céljaikért küzdeni, mert a szüleik folyton megoldottak helyettük mindent, vagy a túl sok különfoglalkozás mellett nem volt lehetőségük elsajátítani a kapcsolatok ápolásának művészetét.

A felmérésben a résztvevők 71%-a jelezte, hogy nem tudja mi az elég, vagy mi a normális („Nem vagyok elég.” „Mikor elég az embernek a pénze?”). További nehézséget jelent számukra a határok felismerése és tiszteletben tartása/tartatása, mivel gyerekkorukban nem szereztek tapasztalatot erről. A válaszokból az is kiderült, hogy a túlzottan engedékenyen nevelő szülők gyakran kommunikálnak úgy, hogy az üzenet bizonyos részei ellentmondanak egymásnak, ami összezavarja a gyereket és dühöt vált ki belőle (pl. „Mindent megadtam neked. Miért nem boldogulsz egyedül is?” „Az elégnél többet is adtam neked. Hogy lehet, hogy nem tudod, hogy mennyi az elég?). A vizsgálat résztvevői szerint az egyik legnehezebb dolog, hogy a környezet általában értetlenül áll a problémájuk előtt, és nehezen érti meg, hogy nemcsak a bántalmazás vagy az elhanyagolás, hanem a túlzott engedékenység következményei is szenvedést okoznak. Mivel az emberek többsége inkább irigy rájuk, így elkezdik nevetségesnek érezni a problémájukat, nem beszélnek róla, hanem eltemetik magukban az ehhez fűződő fájdalmat.

3. Elhanyagoló szemlélet – NINCS FEGYELMEZÉS

Amikor egyaránt hiányzik a korlátozás és a támogatás is, akkor elhanyagolásról van szó. Az elhanyagolt gyerekek gyakran gondolják úgy, hogy nem méltóak a szeretetre, ezért mások elismerését úgy próbálják megszerezni, hogy folyton a kedvükben járnak, a figyelmet magukra irányítják, gyakran bohóckodnak. Nagyon bizonytalanok a kapcsolatokban, nehezen ismerik fel mások érzéseit és a saját érzéseikkel sincsenek tisztában.

4. Helyreállító szemlélet – VELE (resztoratív)

A helyreállító szemlélet alkalmazása során a rossz cselekedetek korlátozása és a magas támogatás egyidőben van jelen.

A szemlélet az új-zélandi maorik és a navajo indiánok hagyományaiból ered, akik konfliktus esetén nem rekesztették ki az elkövetőt, hanem a közösség teljes jogú tagjaként a megbocsátáson és a jóvátételen keresztül helyreállították a kapcsolatban keletkezett sérülést.

A békés konfliktusrendezés során a felnőttek nem tesznek semmit a gyermek helyett vagy ellen, hanem hisznek abban, hogy ha vele együtt cselekszenek, akkor képes lesz pozitív irányba változtatni a viselkedésén. Amikor szabályszegés történik, nem döntenek a gyerek feje fölött arról, hogy milyen büntetést érdemel, nem zárják ki a problémamegoldási folyamatból, hanem az összes érintett részvételével közösen dolgozzák fel a sérelmet. A büntető és resztoratív szemlélet közötti különbség a kérdezés technikájában is megjelenik. A módszer alkalmazói konfliktus esetén nem arra kérdeznek rá, hogy ki tette, miért tette és mit érdemel, hanem a konfliktus nyomán keletkező érzelmi szükségletek feltárása van fókuszban. A kérdések különbözhetnek a szerint is, hogy az elkövetőtől vagy a sértett féltől kérdezünk. (1. Mi történt? Milyen sérelem történt? 2. Mi volt benne a Te részed? Szerinted kit érintett mindez? Miként hat rád, a többi gyerekre/felnőttre? Mi volt ebben számodra a legnehezebb? 3. Mit gondolsz, mit kellene tenned, hogy a dolgok rendbe jöjjenek? Mit tudnál tenni, hogy mindezt jóvátedd? Mire lenne szükséged, hogy mindezt le tudd zárni magadban? Minek kellene történnie, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?)

A folyamat során a kárt okozó gyerek szembesül a tette következményével, illetve a másokra gyakorolt hatásával, ami arra indítja, hogy felelősséget vállaljon a cselekedetéért és megpróbálja jóvátenni.

Ezáltal meggyógyulnak az érzelmi sérülések, és átalakulnak, helyreállnak a kapcsolatok. Mivel mindez nem a büntetés, hanem a bizalom és a segítőkészség légkörében zajlik, ritkán fordul elő, hogy a gyerekek ne vállalnának felelősséget a tetteikért. A módszer segít abban, hogy a családban felbukkanó konfliktusokat is úgy kezeljük, hogy mindenki megnyugodjon, és ne fokozódjon tovább a konfliktus.

Testvérviták

Tipikusan ilyen eset a testvérek közötti veszekedés.

Amikor a „ki kezdte, miért csinálta és a mit érdemel” játszma elindul, a gyerekeknek gyakran az a céljuk, hogy a saját oldalukra állítsák a szülőt, a másik lurkó pedig kapjon büntetést.

Ha ilyenkor az egyik ellenében a másik oldalára állunk, a vesztes úgy fogja érezni, hogy ő húzta a rövidebbet és az első adandó alkalommal bosszantani kezdi a testvérét, hogy megtorolja a történteket. A helyreállító konfliktuskezelés módszerével viszont a „Ki jön ki győztesként ebből a konfliktusból?” kérdés elveszti a jelentőségét, a gyerekek azonos oldalra kerülnek, a kapcsolat pedig gyakran egy magasabb szinten áll helyre. Bizonyos idő után a gyerekek képesek lesznek arra, hogy konfliktusok esetén maguk oldják meg a problémáikat. Különösen igaz ez azokban a családokban, ahol alkalmazzák a családi kör/gyűlés nevű technikát, ami lehetőséget ad a kapcsolatok ápolására, az érzelmi kommunikáció erősítésére, a pozitív közösségi élmények átélésére és a közös felelősség vállalásra.

Családi gyűlés

A családi gyűlésen a család tagjai megbeszélhetik a felmerülő problémák lehetséges megoldásait, és ezáltal a gyerekek folyamatosan fejleszthetik a problémamegoldó készségüket.

Ez a fórum nem a prédikálás, a lelkifröccs, vagy a gyerekek álcázott formában való túlkontrollálásának a helyszíne, a döntéseket a családtagok közmegegyezéssel hozzák meg (egy „beszélő” tárgy körbeadásával mindenki elmondja a véleményét, javaslatát).

A családi gyűlést nemcsak a problémák megoldására, hanem megelőzésre is használhatjuk. Közös program előtt például átbeszélhetjük, hogy miként kell viselkedni: Hogy viselkedünk? Mi kell (mire van szükséged) ahhoz, hogy ez jól menjen? Milyen aggályok vannak? Mit kell elkerülnünk, és hogyan? Ki fog jelezni, kinek? Utólag megbeszélhetjük azt is, hogy kinek mi volt a szerepe abban, hogy jól sikerült az adott dolog. A módszer ahhoz is hozzájárul, hogy a gyerekek érezzék, hogy tartoznak valahová, fontos személyek. Ennek érdekében a családi gyűlésen megbeszélhetjük azt is, hogy ki mit tud a családban a jó hangulatért vagy az együttműködésért tenni, vagy miért jó ehhez a családhoz tartozni. A családi gyűléseket kezdhetjük azzal is, hogy mindenki gratulál minden családtagnak, vagy megosztjuk egymással, hogy miért vagyunk hálásak.

Daniel,
aki az osztályunkba jár
a vacsorát Sóderpartinak hívja.
„Sódert esztek vacsorára?"
kérdeztem egyszer
(mert szerintem ez a
Sóderparti
olyan lükén hangzik).
„Frászt" mondta Daniel,
„húst eszünk,
és mindenki nyomhatja a sódert,
és senki se mondja,
hogy fogd be a szád,
és mindig kipakolhatod,
ami a szívedet nyomja"
mondta Daniel, és nevetett.
Mégiscsak lükén hangzik, hogy Sóderparti.
De Ami a Szívedet Nyomja, az már igen!
Nálunk csak olyan közönséges Vacsora van.
(Siv Widerberg: Sóderparti | Tótfalusi István fordítása)

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>