Bizonytalan léptekkel az iskola felé

Zavarba ejtő lesz ennyi idő elteltével találkozni osztály- és szülőtársakkal, tanárokkal, büfés és konyhás nénivel, karbantartó bácsival és edzővel. Aztán fura lesz elhadarni a mögöttünk hagyott időszak el nem mesélt sztorijait, ventillálni a társunkul szegődött szorongást, frusztrációt. És persze kihívás lesz újra rendszerbe szedni, keretek közé rendezni felfordult ritmusú életünket, újra becsöngetések és szünetek, különórák és számonkérések rendjébe illeszteni napjainkat.

És itt van a nagy, választ váró szülői kérdés: mivel indítsuk útjukra csorbacsík, szeleburdi kis elsősünket és a kamaszainkat, akik a szülői tekintélyt koruknál fogva megkérdőjelezik, és a mindenkori keretrendszereket (igen, a járványügyi előírásokat is) életkori sajátosságukból fakadóan túlzó felnőttes hülyeségnek tartják?

Hogyan tegyük érthetővé számukra, hogy nem lehet azzal a fesztelenséggel, lazasággal nekiindulni a találkozásoknak a barátaikkal, mint máskor, hogy most tényleg nem unalmas szülői okoskodás a búcsúzáskor odamondott „vigyázzatok magatokra!”- intés? Hogyan tudatosítsuk jól – természettől fogva bizakodással teli életüket meg nem nyomorgatva –, hogy most azzal, ha kezet mosnak, ha rendszeresen nyitogatják a zsebükbe csúsztatott fertőtlenítőszeres tubust, és ha felveszik – és persze szabályosan veszik fel és szedik le – a méretükre szabott maszkot, azzal nemcsak magukat, de szüleiket, nagyszüleiket és az egész osztályközösséget védik? Hogyan kössük lelkükre, hogy most tényleg ne egyenek egymás uzsijából, ebédjéből, mert abból talán nemcsak nátha, hanem jóval komolyabb baj is származhat?

Vajon mikor járunk el felelős szülőként: ha gyermekünket naponta sokkoljuk az egyébként is rájuk ömlő vírusveszéllyel és a szabályok sulykolásával, vagy ha hagyjuk őket kicsit (ki tudja, meddig?) levegőhöz jutni a maszk mögött?

És vajon milyen hatással lesz rájuk hosszabb távon a környezetükben lévő sok bizonytalan, szorongó felnőtt, és a hírekből feléjük áradó állandó fenyegetettség-érzés? Hogyan tudunk a kétségben egységet mutatni, a bizonytalanságban hitet és erőt sugározni? Az idei év nagy feladványa ez szülőknek, pedagógusoknak egyaránt.

Tengernyi kérdés kavarog most bennünk, amelyeket nap mint nap, a koronavirus.gov.hu reggeli aktuális hírei szerint hol biztatóbb, hol borúsabb hírekre virradva kell mérlegre tennünk szülőként. Egy biztos, a gyerekeknek – még több testvérrel együtt felnőve is – nagyon hiányoznak már a baráti kapcsolatok, a tanári minták és az offline kínált szellemi-lelki táplálék.

Így aztán, mint akik járni tanulnak, bizonytalan léptekkel, de bizakodva elindulunk, szülők és gyerekek, e különös tanév felé. Amiben reménykedhetünk, az a Jóisten gondviselése, az anyai intuíció, a közösség felelősségérzete, no meg az orvostudomány mihamarabbi adekvát válasza erre a különös vírusra – amely, ha zabolázhatatlan életünk megzabolázásaként tekintünk rá, még az isteni gondviselés eszköze is lehet.