Beteges játszma: a képzelt beteg

Meglepően sok olyan beteg van, aki az orvostól függetlenül tudja, mi baja és mire van szüksége. „Az egyik típus akkor sem vesz be antibiotikumot, ha negyven fokos láza van, a másik pedig akkor is beszedi, ha egyet tüsszent. De ez még az enyhébbik eset, vannak ugyanis olyan páciensek – jellemzően középkorú és idősebb hölgyek –, akik szinte passzióból műttetik magukat. Nekik például hiába mondja a belgyógyász, hogy panaszaikra az epekő kivétele nem jelent megoldást, mindenáron ki akarják azt vetetni, és el is intézik, hogy egy sebész kioperálja azt. Ezek pedig olyan bonyolult játszmák, amelyekben személyes motiváció éppúgy szerepet játszik, mint a hipochondria” – mondja dr. Vizi János pszichiáter szakorvos.

Majd hozzáteszi, hogy az ilyen páciensekkel az a gond, hogy addig mennek orvostól orvosig, amíg közülük egy hajlandó őket testi értelemben betegnek elfogadni és kezelni. „Ez a hozzáállás orvosi részről még védhető is, hiszen ezek a páciensek folyamatosan gyűjtik a papírokat, folyamatosan vizsgáltatják magukat. És ha valakit nagyon vizsgálnak, akkor előbb-utóbb találnak nála valamit. Az pedig már más dolog, hogy ennek valós jelentősége nincs, hiszen nem a leletet kell gyógyítani, hanem a beteget” – hangsúlyozza a pszichiáter.

Veszélyes manőver

Ebből a szempontból különösen érdekes a Münchausen-szindróma. Ez az érdekes, nehezen felismerhető betegség a nagyotmondásáról híres mesehősről, Münchausen báróról kapta a nevét, fő tünete ugyanis az, hogy a benne szenvedők élethűen tudnak beszámolni nem létező betegségeikről. És ennek érdekében szélsőséges esetben még a laboreredmények manipulálásától sem riadnak vissza (például azzal, hogy cukrot vagy vért kevernek a vizeletükbe, vagy éppen gyógyszerek szedésével idéznek elő tüneteket, akár műtétet is indokló eredményeket produkálva ezzel).

„A Münchausen-szindrómás betegek célja az, hogy hihető történeteikkel az orvosi figyelem középpontjába kerülhessenek, a doktor pedig higgyen nekik, odafigyeljen rájuk, törődjön velük. Ennek érdekében zárójelentéseik kötegekben állnak, tucatnyi műtéten vannak túl” – mondja Vizi doktor. Majd kiemeli azt is, hogy ezeket a betegeket élesen el kell különíteni a hipochonderektől, azaz a képzelt betegektől és a szimulánsoktól.

A hipochondriás ugyanis hiszi, hogy beteg, valóban érzi a tüneteket, a Münchausen-szindrómások pedig tudatosan szimulálnak, hamisítják meg a leleteiket.

Persze a köznyelvben „szimulánsnak” nevezett személyek is tudják, hogy valójában nem betegek, ők viszont valamilyen előnyt, például betegállományt, „leszázalékolást” remélnek attól, hogy betegnek tettetik magukat. Szemben velük, a Münchausen-szindrómás nem akar ilyen előnyökhöz jutni, ő „csak” figyelmet, törődést akar – bármi áron.

Végzetes iskolapélda

A Münchausen-szindrómás betegek iskolapéldái annak, hogy a vizsgálatok és különböző beavatkozások egy szint fölött már igen veszélyesek is lehetnek. Ugyanis ezek miatt a páciensek egy idő után már tényleg betegek lesznek, hiszen műtéteik során "ezt-azt" kioperálnak belőlük, ami idővel a szervezet működési zavarához vezet.

„A Münchausen-szindrómás páciens emiatt végül abba hal bele, hogy sikerül rávennie az egészségügyet a folytonos beavatkozásokra. Amit nagyon segít az is, hogy ezek a betegek az operációkat nemhogy kerülnék, hanem a figyelem kiharcolása érdekében könnyedén vállalják, ahogy a kellemetlen és kockázatos diagnosztikus és egyéb beavatkozásokat is” – magyarázza Vizi doktor.

Mint megtudtuk, az ilyen betegek jellemzően „úgy buknak le”, hogy hosszú kórtörténetük, bajaik sokfélesége, az általuk megjárt intézmények hosszú sora, vagy éppen műtéti hegeik száma szemet szúr egy orvosnak. Pszichés betegségük gyógyítása azonban még a felismerés után is nehézkes, és mindenképpen külső segítséget igényel, egyszerűen azért, mert az érintettek éppen a beteg “státuszhoz” ragaszkodnak, a gyógyulást pedig nem keresik. Emiatt van szükségük pszichoterápiára és viselkedésterápia, és a helyzettől függően akár családterápiára és gyógyszeres kezelésre is.

Hipochonder?

A valódi hipochondriát el kell különíteni attól, amikor némi humorral „hipochondernek” nevezzük magunkat. A köznyelv ugyanis egészen más értelemben használja ezt a szót, mint amit az valójában jelent. Az még nem hipochonderség, hogy valaki egy banális vírusfertőzés okozta magas láz miatt komoly betegnek tartja magát, és még a tüdőgyulladás gyanúja is felmerül benne.

A hipochondria lényege orvosi értelemben az, hogy az érintett figyelme szélsőséges módon saját magára, testére, annak működésére irányul. És a páciens minden apró tünetet vagy nem kóros változást is észrevesz és megfigyel, a legapróbb eltérésnek is komoly figyelmet szentel, miattuk pedig ténylegesen betegnek is érzi magát.

Ezen pedig még az sem segít, ha valaki már tudja magáról, hogy hipochonder. Ettől ugyanis még nem tud automatikusan felülemelkedni képzelt tünetein. Emiatt pedig a család és a barátok érdemben csak abban tudnak segíteni, hogy a beteg belássa, kezelésre van szüksége.

A probléma bagatellizálása pedig végképp nem szerencsés, a „nincs neked semmi bajod” kezdetű mondatok ugyanis többet ártanak, mint használnak. Ráadásul a betegnek van baja, csak az nem testi, hanem lelki. Egy súlyos hipochondria legalább olyan kínzó, mint egy komolyabb testi betegség és ugyanúgy nem lehet „akarattal” legyőzni, mint ahogyan például a tüdőgyulladást sem.

Ezért a betegnek kioktatás, és gúnyolódás helyett problémái komolyan vételére, leküzdésük érdekében pedig stabil családi háttérre, társas támogatásra van szüksége.