„Meg akartam írni a gyerekek reményeit” – Berg Judit regényt írt a dzsungelben elveszett gyermekek történetéből

A latin-amerikai országokhoz fűződő vonzalmad nem ennél a történetnél kezdődött, mivel többször is jártál már ott. Honnan ered ez a szenvedély?

Még gimnazista koromban, cserediákként mentem ki négy hónapra New Yorkba, ahol egy olyan családhoz kerültem, ahol az anyuka argentin, az apuka pedig perui bevándorló volt. Nem kis mélyvízbe dobtak bele, ugyanis középfokú angol és nem létező spanyol tudással vágtam neki az útnak, de idővel belerázódtam ebbe az új helyzetbe, és elmondhatatlanul izgatni kezdett az a világ, az a kultúra, amelyből a szülők érkeztek.

Sokáig csak álom volt, hogy egyszer én is ellátogatok majd ezekbe az országokba, mígnem öt–hat évvel ezelőtt az egyik barátnőm mesélt egy ecuadori útról, amelyre éppen akkor készülődött. Röviddel az indulás előtt megürült egy hely ezen az off track túrán, így teljesen hirtelen és sorsszerűen egyszer csak Ecuadorban találtam magam. 

Elképesztően izgalmas volt, mert olyan helyeket látogattunk, amelyek nem kimondottan turista útvonalak: őserdei falvakban aludtunk, túráztunk 4000 méter feletti hegyeken, vulkánok tetején sétáltunk. 

A túravezetőnkkel úgy összebarátkoztam, hogy azóta szinte minden évben visszamentem Dél-Amerika valamelyik országába az általa vezetett túrákra. Három éve Kelet-Kolumbiába utaztunk, a túra egy része a gerillák területén vezetett keresztül. Néhol felhúzott ablakkal kellett áthaladni és fejpénzt fizetni azért, hogy épségben átengedjenek bennünket.

Kalandoztunk a környékbeli őserdőben, és ugyanezen az utazáson jutottunk el San José del Guaviaréba is, ahová a regényemben is szereplő család eredetileg indult volna, amikor a repülőgépük lezuhant… Ekkor a katasztrófa még nem történt meg, de amikor másfél éve szembesültem a híradásokkal, ismerős volt a környezet, és volt elképzelésem a veszélyekről, amelyek a gyerekeket negyven napon át fenyegették.

Legújabb regényedet, a Lianát a kiadód 13 éves kortól kezdve egészen 99. életévig ajánlja. Hogyan lehet ilyen széles célcsoport számára jó olvasmányt írni?

Ezt a döbbenetes, igaz történetet mindenképp gyerekeknek szerettem volna elmesélni. Miközben azonban írtam, folyamatosan ingadozott, hogy mi lesz a célkorosztály. Az egyértelmű volt, hogy egy ilyen sztorit, ami úgy kezdődik, hogy lezuhan a repülő, meghal az anyuka, és életben marad a négy félárva kisgyerek, nem az éppen olvasni tanuló korosztálynak szánom majd. Igyekeztem a cselekményt mesékkel, indiántörténetekkel átszőni, és egy olyan narratívát kialakítani, ami gyerekek számára is befogadhatóvá teszi ezt a nagyon súlyos történetet. 

De írás közben ráéreztem, hogy a történetnek felnőttek számára is sok izgalmas mondanivalója van.

Nem csupán az célkorosztály szélesedett, hanem a fiktív világok és a mesék is dokumentumirodalommal keverednek a Lianában. Milyen volt ez az írói újítás?

Korábbi munkáim esetében is előfordult már, hogy kutatómunkát végeztem írás előtt. Ilyenkor nagy segítségemre van a szerkesztőm, aki aktívan kiveszi a részét a kutatási folyamatokból is. A Lianához nemzetközi és kolumbiai lapokat olvastunk, én spanyol híradásokat is néztem, és igyekeztem lehetőség szerint a valós tényekre, konkrét információkra támaszkodni.

Az is dilemma volt, hogy mennyire jelenjen meg a könyvben a zavaros kolumbiai háttér, a FARC, a gerillaszervezetek, a katonaság és az őslakosok konfliktusai, illetve a felszámolhatatlannak tűnő kokaingyártás és -kereskedelem. Ezek óhatatlanul részei a történetnek, mivel az őserdőben mindenütt rejtőznek fegyveresek által őrzött kokainüzemek, és a kisrepülő is olyan körzetben zuhant le, ahol az állami hatóságok erősen tartottak attól, hogy összeütközésbe kerülnek keresés közben a gerillákkal. A kábítószerhasználat az őslakos indiánoktól sem idegen, ennek megjelenítése is egy kérdés volt bennem a kulturális ábrázolások során. Ezekben a kérdésekben nagyon sokat segítenek a szerkesztőmmel és a kiadóval folytatott beszélgetések, ők is rengeteget hozzátesznek egy-egy könyv elkészüléséhez. Végül a tudatmódosító szerek használatáról csak egy kis utalást teszek, a gyerekek át fognak siklani felette, a felnőttek viszont értik, ha akarják. Bár a katonaság először megpróbálta az önkéntesek nélküli keresést, hamar rájöttek, hogy szükség van az őslakosok természet- és helyismeretére, gondolkodásmódjára. 

Számomra a történet egyik legfőbb üzenete, hogy a keresés sikere a modern nyugati technológia és az ősi indián tudás együttműködésének köszönhető. 

Bár a gyerekeket végül az indiánok találták meg, a katonaság segítsége nélkül nem jártak volna sikerrel. A történet végén írtam egy rövidke utószót, amiben mindezeket megmagyarázom. 

Kép

Az írónő Venezuelában − Fotó: Demeter Endre

Ez egyáltalán nem tűnik egyszerűnek, nem csak, mert valós részeket kellett kihagynod, hanem azért sem, mert egy mindenki által ismert sztoriról beszélünk. Milyen írói fogásokat alkalmaztál, hogy a könyv elkülöníthető legyen a dokumentumfilmtől vagy a híradásoktól?

Megjegyzem, hogy számomra is meglepő módon már a tizenéves korosztály is azt jelezte vissza, hogy ismeri a történetet a nemzetközi sajtóból, amikor a készülőben lévő könyvemről meséltem. Ennek ellenére a híradások csak arról szólnak, hogyan keresték a gyerekeket, milyen eszközöket vetettek be, milyen szerepet kaptak az indiánok. Csak egy dologról nem szól a fáma: mit csinált az a négy gyerek negyven napon át a világ legnagyobb esőerdőjében?

Én ezt a hiátust szerettem volna megírni; beleképzelni magam a négy elhagyatott gyerekek helyébe, és az ő történetüket, szenvedéseiket, reményeiket megírni. Minden tudásom és helyismeretem bevetve megpróbáltam elképzelni az elképzelhetetlent, vagyis a gyerekek küzdelmét a túlélésért. Milyen az, amikor leszáll a sötétség, vagy tombol a vihar? Milyen érzés végre ehető dolgot találni? Mit tesznek, amikor friss jaguárnyomot találnak a sárban? Milyen mindezt úgy megélni, hogy egy hatalmas trauma az események katalizátora?

A most megjelent Netflix-dokumentumfilm végén bevágtak körülbelül kétpercnyi hanganyagot, amikor a legidősebb kislány mesél a túlélésükről. Két percet. Ott néhány apró részlet kiderül, de semmi egyéb, ráadásul amikor a könyvet írtam, még a film sem jelent meg. Így tényleg szükség volt a képzeletemre és a szerkesztőm ötleteire!

A könyv címadója a legidősebb testvér. Miért ő került nálad a középpontba?

Talán nem túlzás azt mondani, hogy nélküle a három testvér elpusztult volna, mivel ő volt az, aki kézben tartott mindent – a szó szoros értelmében véve is negyven napig a karjaiban cipelte a csecsemő húgát. Ő volt a felnőtt, a döntéshozó, aki élelmet szerzett, aki a veszélyes helyzeteket kezelte. 

Ami pedig minden fizikai kondíció biztosításán túl a legfontosabb: ő volt az, aki segítette a trauma feldolgozását a kisebbek számára. Tizenhárom évesen került egy olyan szituációba, amely felnőtt ember számára is erőt próbáló.

A regényemben ő a főszereplő, ő alakítja a narratívát is, a saját történetük az ő meséin keresztül bomlik ki. Ezek többnyire helyi indiánmotívumokkal és szimbólumrendszerrel átszőtt történetek, amelyek gyakran végződnek azzal, hogy a hiedelemviláguk szerint a holt lelkek a fákban születnek újra. Így a történetben az anyuka, akinek Susogó Lomb a neve, átvitt értelemben minden este betakarja a gyerekeket az esőerdő lombjaival, és velük van végig a negyven napon át.

A sok kihagyandó részleten túl melyek voltak azok a pillanatok, saját megélések, amiket be tudtál emelni a regénybe?

Amennyire megismertem, igyekeztem beemelni azt az életfelfogást, amellyel az indiánok a mai napig élik a mindennapjaikat. Szerettem volna jobban kidomborítani azt a mély természetszeretetet, az erős és meghatározó viszonyt az anyafölddel, amely a civilizált világban már szinte feledésbe merült. Legutóbbi tapasztalataim a venezuelai táblahegyek vidékéről származnak, ahol egy nyolc-tíz kunyhóból álló falucskában volt az egyik szállásunk. Az első dolog, amit érkezésünk után láttunk, egy faágra akasztott, frissen nyúzott jaguárbőr volt. Szakrális természetközeliség uralkodik az ott élő emberek hétköznapjaiban. A modern technológiának csak a csíráit ismerik: van egy ősrégi mobiltelefonjuk és egy Yamaha külső motorjuk, amit ráeszkábáltak egy lyukas csónakra. Időnként sikerül kannában benzint szerezniük a motorba. Ezzel a „motorcsónakkal” vittek el minket a következő faluba – ami 35 kilométerre volt –, és csak azért utazott velünk plusz egy fő, hogy folyamatosan meregesse a csónakban összegyűlt vizet. Valamilyen explicit formában ezek a sztorik is ott vannak a történetben.

Van, ami abszolút saját élmény, de bekerült a könyvedbe?

Egy konkrét példával élve: létezik egy őserdei madár, a hárpia sas, amelynek több mint két méter is lehet a fesztávolsága, így már-már emberméretű. Erről hallottam egy hátborzongató történetet Venezuelában az indián törzsfőnöktől, ugyanis a falu melletti tepuin élt egy hárpia, amely időnként lecsapott a falura, és elvitt ételt, haszonállatokat, kisgyerekeket. A legenda szerint egy idős ember elhatározta, hogy feláldozza magát a falu érdekénben, és fegyverekkel felszerelkezve odakuporodott a rét közepére. Miután elragadta a hárpia és felvitte a táblahegy tetejére, leoldotta a magára erősített machetét, és végzett a hárpiával, így megmentette a falut. Nagy nehezen lemászott a tepui tetejéről, amelynek minden oldala szinte teljesen merőleges a földfelszínre, és utána még sokáig élt. 

Jó kis dajkamesének tituláltam ezt a történetet mindaddig, amíg a szomszédos falu törzsfőnöke el nem mesélte, hogy ő is ismerte az öreget, aki náluk élt, miután lejött a hegyről, és mindenkinek a hárpia ejtette sebhelyeket mutogatta. 

Persze mindenki eldöntheti, hiszi-e vagy sem; én ezek után elhittem, és a hárpiát egy kicsit másképp bele is írtam a Lianába. Talán az egyik legrémisztőbb jelenet lett…

Kép

Fotó: Nagy Endre

Sokat beszélsz arról, hogy bizonyos részletektől szeretted volna megóvni az olvasót, íróként viszont óhatatlanul bele kellett helyezkedned a legnehezebb szituációkba is. Milyen érzés volt megélni ezeket az alkotói folyamatokat?

Voltak megrázó részei, de nem feltétlenül íróként éreztem így. Idősebb testvérként és anyaként is rendkívül felkavaró a történet. Belegondolni is fájdalmas, hogy mi lenne, ha a saját gyerekeimmel történne hasonló. De számomra az alkotói folyamat egyik legfontosabb része az a felismerés volt, hogy a természettel való viszonyunk a túlélésünk záloga. Talán az a legfontosabb tanítása a testvérek történetének, hogy az emberiségnek újra kellene tanulnia mindazt, amit a modern, urbánus világ révén elfelejtettünk: a természet értünk van, és mi is a természetért. Tisztelnünk és értenünk kell, máskülönben ellenünk fordul. Ennek a szimbiózisnak, ennek a harmóniának a megtalálása életbevágó lenne a klímakatasztrófa szélére sodródott huszonegyedik századi ember életében.