Berg Judit, a világutazó írónő: „Egy nő nem kalandozhat csak úgy…”

Gyerekként kalandornak készültél. Mi számított akkor számodra igazi kalandnak?  

Lányként mindig is vágytam arra, hogy gyermekeim legyenek, miközben rettentően akartam azt is, hogy igazi kalandor váljon belőlem, de a körülöttem lévő világból azt szűrtem le, hogy a kalandok csak a fiúk számára adottak. Ezért azt éreztem, nagy kitolás az élettől, hogy én nem fiúnak születtem. Amíg lehetett, ezt azzal kompenzáltam, hogy csupa fiús dolgot csináltam. Nyaranta a fiú unokatestvéreimmel bandáztunk a Balatonnál, fára másztunk, bringáztunk, a szántóföldeken csavarogtunk vagy kardoztunk a környékbeli autókról leszerelt antennákkal (amiket mindig vissza is vittünk). Folyton bent csörtettünk a nádasban, és egyszer egy kishalmerítővel két másfél kilós pontyot fogtunk, amit aztán eladtunk a büfés Pista bácsinak. Gyerekként ilyen kalandokban mértem a kalandorságot.  

Akkor még komolyan is gondoltad, hogy kalandor lesz belőled.  

Hát, persze! Teljesen beleéltem magam, és olyan történeteket találtam ki, amelyeknek a létezésében egy idő után magam is elkezdtem hinni. Az osztálytársaimat éjszakai túrára hívtam, hogy feltárjuk a Kiscelli Múzeum alatt húzódó titkos labirintusrendszert. Én ebben annyira hittem, hogy még azt is tudni véltem, hogy hol van a bejárata, sőt, térképeket is rajzoltam róla. 

A történet érdekessége, hogy az egyik ősöm valóban a kiscelli kastély katonai parancsnoka volt, a dédanyám is ott nevelkedett, és ez nekem elég is volt, hogy azt gondoljam, a kastély teljes jogú örököse vagyok. 

Kislányként nagyon vágytam a kalandokkal teli életre, amit számomra akkoriban az Indiana Jones-filmek testesítettek meg. Ezerszer feltettem magamnak a kérdést, hogy hogyan is lehetnék én a női Indiana, ha nekem sok gyerekem lesz. Mert az már akkor egyértelmű volt számomra, hogy egy nő nem kalandozhat csak úgy, ha közben szoptatós babája vagy ovis gyereke van.  

Tinikorod legnagyobb kalandja, amely hatalmas változást hozott az életedbe, egy amerikai ösztöndíj volt, amit tizenöt és fél évesen kaptál meg. Teljesen egyedül kellett helytállnod New Yorkban cserediákként. Hogyan élted meg azt az időszakot?  

Azon izgultam, hogy érteni fogom-e az idegen nyelvet, fog-e nekem menni az iskola angolul. Ehhez képest belecsöppentem egy dél-amerikai bevándorló családba, akik egymás között spanyolul kommunikáltak, és a lányuk, a cserepartnerem pedig a brooklyni szlenget beszélte. Szerencsés alkat vagyok, mert nem szorongtam amiatt, hogy csak tökéletesen vagyok hajlandó megszólalni, én minden létező módon, kézzel-lábbal kommunikáltam. Úgy jöttem vissza fél év múlva New Yorkból, hogy beszélni még nem tudtam jól, de a rádióban már megértettem mindent spanyolul, a brooklyni szlenget pedig úgy megtanultam, hogy teljesen belesimultam a lánybandába, amelynek a cserepartnerem oszlopos tagja volt.  

Hogyan változtatott meg a kint töltött fél év?  

Hazatérve nem tudtam visszailleszkedni a korábbi életembe. Amerikában kinyílt a világ számomra, és olyan szabadságot élhettem meg, mint amit addig soha. Érthető, hogy itthon is szabad és önálló akartam lenni, de a szüleim ezt nem fogadták el, ezért rengeteg konfliktusunk volt abban az időszakban. Nem mehettem sehová, mindenhez engedélyt kellett kérnem. Én meg úgy gondoltam, hogy nekem, aki késő este egyedül átmetróztam a Harlemen, már ne mondja meg az apám, hogy este tízre legyek otthon.  

Milyen terveket szőttél a jövődről? 

Akkor egy elég sötét korszakom kezdődött el: a szüleim nem nagyon tudtak mit kezdeni azzal az új gyerekkel, akit visszakaptak, és túlzott szigorral, tiltásokkal próbálkoztak. 

Én azonban folyamatosan lázadtam. Ha azt mondták: „Meg ne tudjam, hogy…”, én másnap már biztosan megcsináltam. 

Édesanyám olvasott a Pesti Műsorban a Sex Action nevű formációról, ami engem egyébként egyáltalán nem érdekelt, na de amikor kimondta azt a bizonyos: „Meg ne tudjam, hogy te ilyen koncertekre jársz” – kezdetű mondatot, már tudtam, hogy a következőn ott leszek. Én lettem a család fekete báránya, bulizni jártam, és bizonyos keretek között mindent kipróbáltam.  

Mi hozott ki ebből a spirálból?  

Elsősorban a szüleim szeretete és kitartása, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. Másrészt az, hogy minden lázadásom ellenére értelmes gyerek voltam, aki a legsúlyosabb időszakában is rengeteg könyvet olvasott. És sokat segített a legjobb barátnőm, akivel komoly dolgokról is tudtunk beszélgetni. Nemcsak koncertre jártunk együtt, hanem múzeumba is. Volt egy-két nagyon jó tanárom is, akik mindent megtettek azért, hogy rátereljenek a helyes útra, és hogy értelmes célokat tűzzek ki magam elé. És megvolt bennem a vágy, hogy jó dolgokat vigyek véghez. A nehéz korszakomból maradt emlékem is, amit a mai napig is használok: a kamaszkori naplóm, amibe tizenévesen felírtam magamnak, hogy mit ne mondj egy kamasz gyereknek, és mit tegyél meg érte. Talán ennek is köszönhető, hogy mind a négy gyermekemmel csodálatos a viszonyom. Sok mindent megengedek nekik, hogy ne kelljen titkolózniuk, és úgy érezhessék, velem szinte bármit megbeszélhetnek.  

Kép

Berg Judit könyve, a Rumini sok kisgyermek szívét meghódította – Fotó: Katona László

Magyar–angol szakos egyetemista lettél, és végre újra azt érezted, jó helyen vagy. Az élet azonban egy újabb kitérőt hozott az életedbe, hiszen huszonnégy évesen édesanyává váltál.  

A legidősebb lányom nem tervezett gyermekként, teljesen véletlenül, tudatos védekezés mellett fogant meg. De felvállaltam, egy másodpercig sem gondoltam arra, hogy ne akarnám ezt a terhességet. A baba mellett csináltam végig az egyetem utolsó évét, írtam meg a két szakdolgozatomat és készültem az államvizsgákra. Sajnos gyorsan kiderült, hogy a férjemmel nem illünk össze, elváltunk, és ott maradtam egyedül egy pici gyerekkel.  

Hogyan élted meg ezt a nehéz élethelyzetet?  

Eleinte nagyon nehezen. Már csak azért is, mert addigra már pontosan tudtam, hogy mit akarok: gyerekszínházat csinálni, színdarabokat írni, rendezni és tanítani, drámapedagógiát tanulni Angliában. Mindennek búcsút inthettem, ráadásul a pici és a tanulás mellett dolgoznom is kellett, hogy eltartsam magunkat. A kilátástalanság érzésétől megkeseredtem. Rájöttem, hogy én nem akarok így élni. 

Ha már vállaltam, akkor ennek a gyereknek legyen boldog gyerekkora, és az a minimum, hogy én ezt biztosítom neki. De tudtam, ez csak akkor fog menni, ha elengedem a sértettséget, hogy velem kitolt az élet. 

 Ekkor kezdtél el meséket írni?  

Nem sokkal később, de akkor még nem írni kezdtem, csak fejből mesélni. A kislányom egy igazi csatatérre született, ahol az anyja és az apja folyamatosan veszekedett. Nem csoda, hogy elviselhetetlenül hisztis gyerekké vált. De tudtam, ő nem rossz, csak érzi, hogy a világ, amelybe beleszületett, nem jó neki. Akkor ösztönösen nyúltam a mesékhez, hogy feloldjam a szorongásait, a félelmeit, a feszültségét. Ezek az első mesék tulajdonképpen a túlélésünket szolgálták, ezekből született aztán az első kötetem.  

Hogyan váltak a meséid másoknak is segítséggé?  

Egy barátomnak, Futász Dezsőnek könyvkiadója volt, ő beszélt rá, hogy írjam le a fejből mondott meséket. Így lett az első kötetem a Hisztimesék, és innentől rákaptam az írás ízére. Közben találkoztam a második férjemmel, született három közös gyerekünk. Végre nem kényszerültem rá arra, hogy a kevés szabadidőmben munkákat vállaljak, úgyhogy belevetettem magam az írásba. Néhány rövid mesével kezdtem, aztán jött a Rumini, amit egy családi nyaraláson találtam ki az akkor még óvodás nagylányomnak, Lilunak. Azt gondoltam, hogy olyan hőst teremtek neki, akivel azonosulva ő is felszabadultan kalandozhat, miközben mégis egy nagyon stabil, szereteten és barátságon alapuló világrendbe kapaszkodhat.  

A sok gyerekkönyv után felnőtteknek is írtál egy regényt. Honnan jött az inspiráció?  

Nagyon régóta ott bujkált bennem a kíváncsiság, hogy vajon képes vagyok-e felnőtteknek is izgalmas könyvet írni. A témához a kezdőlökést a saját párkapcsolati válságom adta. Szabó Borbála drámaíró barátnőm olvasta a regény első változatát, és azt mondta, hogy a szövegem olyan, mint egy gazdagon kidolgozott szövet, amiből nem szabtam ruhát. Nincs formája. Évekkel később a krimikedvelő énem hozta el a megoldást: bűnügyi köntösbe öltöztetem az eredeti témát.  

Most, hogy már nagyobbak a gyermekeid, újra hódolsz a kalandorságodnak, és amikor csak teheted, utazol. Milyen úti célok szerepelnek a bakancslistádon, amiket már megvalósítottál, és mik várnak arra, hogy felfedezd őket?  

Az elmúlt években Dél- és Közép-Amerika szerelmese lettem. Bejártam Guatemalát, Kolumbiát, Perut, Ecuadort. 

Van egy túravezető barátom, aki tizenöt éve kalandozik Dél-Amerikában, vannak barátai a dzsungelben élő indiánok között, és Peruban az ötezer méter magasan elterülő kis falvakban is. Fantasztikus emlék az is, amikor két barátnőmmel Jáván egy pöfögő vulkán kráterébe ereszkedtünk le éjszaka, hogy a kék lánggal égő kén látványában gyönyörködhessünk. A közeli útiterveim között szerepel Venezuela és Közép-Kolumbia, ahol túravezető barátom, Endre kapcsolatai révén a smaragdbányákba is bemegyünk majd. A bakancslistám egyébként nagyon hosszú: nagyon szeretném látni az északi fényt, Patagóniát, a Tűzföldet, és még Afrikában sem jártam!  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>