Beethoven 250 – művei még Zimbabwében is szólnak és hatnak

E.T.A. Hoffmann, a romantika híres írója 1809 júliusában megkapta Beethoven V. szimfóniájának kottáját, hogy írjon róla egy elemzést az akkori zenei világ egyik legismertebb folyóiratába, az Allgemeine Musikalische Zeitungba. Hoffmann el volt ájulva a partitúrától. Arról írt, hogy míg Haydn kompozícióiban a gyermeki, vidám elme uralkodik, Mozart pedig a szellem birodalmának mélyére vezet bennünket, addig Beethoven zenéje egy szörnyű és mérhetetlen mélységet nyit meg, ahol izzó sugarak cikáznak át az éjszakán. Felfedi előttünk az óriási, hullámzó árnyékokat, amelyek egyre szűkebben zárnak körbe minket, és mindent megsemmisítenek bennünk, kivéve a végtelen vágyakozás fájdalmát.

Ebből a fájdalomból akar kirobbanni belőlünk a szerelem, a remény, az öröm és minden szenvedély, teljes harmóniájával.

Hoffmann szembement a többi kritikussal, és kitartott amellett, hogy Beethoven romantikus zeneszerző, mert ez a végtelen vágyakozás jelenti a romantika lényegét, ami a műveiben is megjelenik,.

Beethoven francia zeneszerző kortársa, Jean-François Le Sueur kevésbé lelkesedett az V. szimfóniáért: állítólag annyira kiborult a zeneműtől, hogy amikor megpróbálta feltenni a kalapját, nem találta a fejét. Mások riadalmat, sokkot, rémületet, izgalmat, értetlenséget éltek át. Goethe, a kor költőfejedelme viszolygással vegyes döbbenettel azt mondta: „Ez a szimfónia egyenesen a civilizációt veszélyezteti.” Louis Spohr, a szintén kortárs zeneszerző „kirívónak” és „vulgárisnak” nevezte a darab végén diadalmasan fellobbanó C-dúr lángot, amelyet a pikoló, a harsona és a fagott hangja szít.

A kortársak véleménye tehát megoszlott Beethoven zenéjével kapcsolatban, de elementáris hatása alól egyikük se tudta kivonni magát – az idő pedig az ő zsenialitását igazolta.

Munkássága azóta is hat a klasszikus zene művelőire és kedvelőire; a koncertek pedig, amelyeken műveit játsszák, a mai napig teltházasak.

Beethoven a kortársunk

Egyesek szerint a magas kultúra értékeit „divatos termékké silányítani” bűn, mások viszont úgy gondolják, a 21. században a popkultúra a legalkalmasabb eszköz arra, hogy segítse a fiatalokat a művelődésben. Márpedig Beethoven életművéből a tömegkultúra jócskán merít! A Für Eliséből techno és hiphop adaptációk készülnek, a dallam hívásvárakoztatás és csöngetés közben is gyakran felcsendül. Beethoven arca komoran néz vissza ránk bögrékről, hűtőmágnesekről, sűrű szemöldökére műhó tapad a gyerekek szórakozására gyártott gömbökben. Az idő fogja eldönteni, hogy a zeneszerző „branddé válása” mennyiben segíti emlékezetének megőrzését, de az biztos, hogy Beethoven zenei világa nemcsak a koncerttermekben és a zeneiskolákban él, mert a műveit lehet más kortárs művészeti tevékenységgel is fuzionálni.

Ennek jó példája Sean Mambwere tehetséges zimbabwei koreográfus, aki Beethoven III. és IX. szimfóniájára alkotott izgalmas hiphop koreográfiát. Egyesek szerint ez szentségtörés, Beethoven műveit nem szabad kortárs elemekkel keverni.

Mások örökségvédelmet látnak benne, hiszen a táncosok Beethoven művészetének halhatatlanságát és jelentőségét hirdetik a fiataloknak a távoli Zimbabwében.

Gustavo Dudamel karmester, aki vezetője a szegény társadalmi hátterű, zenét tanuló gyerekekből szervezett venezuelai Simón Bolívar Szimfonikus Zenekarnak, Beethoven V. és VII. szimfóniájáról egy jegyzetben így írt: „Ez a zene nagyon fontos a fiatalok számára. Természetesen az egész emberiség számára, de főleg a fiatalok számára. /.../ Az ötödik szimfónia nemcsak a hangjegyekről szól, hanem a sorsról, ami mindenki számára fontos /.../ A szimfónia indulattal indul. De ha végigjátszod, követed a fejlődési ívet, eljutsz az utolsó mozzanathoz, amely reménnyel zárul. Ha figyelsz, ezt érezheted a zenében. Sok gyermek [a szegények zenei nevelését biztosító oktatási rendszerben] az utcáról jön. Van abban valami különleges, amikor ezt a zenét játsszák, mert olyankor mindannyian osztoznak ebben a reményben.”

A IX. szimfónia negyedik, záró tételében hangzik el Schiller megzenésített Örömódája, amely túlzás nélkül világszerte ismert dallam.

1972-ben az Európa Tanács választotta Európa himnuszává, majd 1985-ben az Európai Unió himnusza lett (immár szöveg nélkül, tekintettel a soknyelvű Unióra). Az emblematikussá válásban persze szerepe volt Schiller ódája szövegének, amely az emberek testvérré válásáról szól. Bár Beethoven ebben is merész, végletesen gondolkodó és egyetemességre törekvő volt: míg Schiller ódája azzal végződik, hogy „a koldusok testvérei lesznek a hercegeknek”, Beethoven úgy írta át a vers sorát, hogy „testvér lesz minden ember”. Az Európa himnuszává vált dallam ugyan magasztos szerepet hivatott betölteni, mégis megerősítette Beethoven pozícióját a kortárs popkultúrában, vagyis zenéje ma is felhangzik egyidőben a világ számos pontján.