Becsülöm és irigylem azokat, akik képesek „csak” anyák lenni
Unásig ismételt, de nagyon igaz közhely, hogy egy nő két dologért képes mindent megtenni: azért, hogy legyen gyereke, és azért, hogy ne legyen. Ez persze első blikkre nagyon egyszerű dolognak tűnik, de a családalapítással kapcsolatos döntést megelőző és követő dilemmák miatt szerintem ez a világ legbonyolultabb, legtöbb fejtörést és feszültséget generáló kérdésköre. Merthogy nincs egyetlen helyes válasz, ami abból fakad, hogy nincs két egyforma élethelyzet sem. Nagyon eltérő, hogy ki mit hoz otthonról a „puttonyában”, különböző a vérmérsékletünk, az, hogy mennyire vagyunk elfogadóak a másként gondolkodókkal. Az én, a mi történetünk is csak egy a sok millióból, nem akarok vele senkit győzködni, megsérteni meg pláne nem, csak szimplán kikívánkozik belőlem.
Véleménycikk.
Azt gondolom, hogy a gyermekvállalás a világ legönzőbb dolga. Vagy pontosabban, a legönzetlenebb és legönzőbb is egyszerre. Tudom, hogy alapvetően az önzőséget azokkal a nőkkel, férfiakkal kapcsolatban szokták emlegetni, akik felvállalják, hogy azért nem akarnak anyák vagy apák lenni, mert szeretnek utazgatni, féltik az alakjukat, a karrierjüket vagy, csak mert egyszerűen nem tudnak, nem akarnak felelősséget vállalni, gyűlölik a kötöttségeket.
A bezártság döbbentett rá arra, hogy a szülőség mögött is, persze más jellegű, de valójában ugyancsak egy jó adag önös érdek rejtőzik.
Nemrég töltötte be a kisfiam a 8. életévét, és miközben igyekeztem a lehetőségekhez képest emlékezetessé tenni számára ezt a nagy eseményt, azon kaptam magam, hogy már maga a meglepetés szervezése is akkora örömmel tölt el, amihez foghatót ritkán éreztem az elmúlt hónapokban. Normál körülmények között meghívtuk volna a nagycsaládot, én szokás szerint sürögtem-forogtam volna a konyhában, hogy minden időben kész legyen, és jó esetben tortabontáskor már sikerült is volna átszellemülten mosolyogva „megérkeznem” az ünnepi asztalhoz. Ezzel szemben idén csak hármasban szülinapoztunk, nem főztem, rendeltük az ebédet, így lehetőségem volt megtapasztalni, hogy milyen az, amikor nemcsak fizikálisan, de mentálisan is jelen van az ember a gyermeke születésnapján. Nem volt más dolgom, csak gyönyörködni a csodálatos nagyfiam őszinte gyermeki örömében, ahogy megpillantotta a lufikat, a kedvenc tortáját és a vágyott szülinapi ajándékát. Továbbra is rajongok persze a nagy családi összejövetelekért, minden fáradságot megérnek, és őszintén remélem, hogy jövőre már a nagyszülőkkel ünnepelhetünk, mégis hálás vagyok azokért a felismerésekért, amiket ez a rendhagyó szülinapozás hozott az életembe.
Rádöbbentem, hogy a bezártság időszakában a gyerek mint örömforrás sokkal intenzívebben érezteti a hatását.
Nehéz persze, hogy most többet kell főzni, foglalkozni velük, hisz nincsenek edzések, a barátok sem szórakoztatják őket, sokaknak az online tanulás is macerás, mégis azt gondolom, hogy ebben a lelassult élethelyzetben több lehetőségünk van meglátni, értékelni is a szépet, ami adatott. Én például azt vettem észre, hogy most a szokásosnál is nagyobb lelkesedéssel várom a suli végét, amikor végre behuppan mellém a kisfiam a kocsiba. Estére ugyan totál lefáraszt az intenzív, örökmozgó személyisége, gyakran kapom magam azon, hogy csak nézem, ahogy játszik a nappaliban vagy magyaráz valamit, és közben mérhetetlen hálát érzek azért, ahogyan a kis lénye, kacagása vagy éppen durcássága betölti a házat. Az esti meseolvasás után mindig kéri, hogy öleljem át, így szeret elaludni. Amikor beleszimatolok a hajába, megpuszilom a kis fejét, olyan érzések öntenek el, ami miatt állítom teljes bizonyossággal, hogy a szülőség, a gyermekvállalás a világ legönzőbb dolga. Számomra semmilyen munkahelyi siker nem okozott még akkora örömöt, mint amit akkor érzek, ha mondjuk a katasztrofálisan rossz evő gyerekem kétpofára befalja a főztömet, megtanul valami új dolgot, vagy csak önfeledten ugrál a Balatonban. Mindennap kapok, tanulok tőle valamit, amiért hálás lehetek. Nélküle, a mosolya, a mindig vidám huncut kis személyisége nélkül ez a mostani rendkívüli időszak is sokkal nehezebben lenne viselhető.
Az én gyermekkorom nem volt tökéletes. Elváltak a szüleim, nem állt rendelkezésemre minta azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell jól működtetni egy házasságot, egy családot, és milyen az, amikor anya, apa, gyerekek örömben, boldogságban élnek együtt.
Ezeket a mozaikokat a környezetemből kellett összeszedegetnem, és komoly önismereti munkába került, hogy negyvenéves koromra végre összeálljon a kép. Talán nem meglepő ennek fényében, hogy amikor megismerkedtünk a férjemmel, az egyik legfőbb vonzerő számomra az volt vele kapcsolatban, hogy ő viszont stabil, kiegyensúlyozott családi háttérrel rendelkezett. A személyiségéből áradt egy olyan fajta nyugodtság, magabiztosság, ami szerintem csak azoknak a sajátja, akik valódi szeretetközösségben nőhettek fel.
Az esküvőnk után nem sokkal már vágytunk arra, hogy szülők lehessünk, hamar meg is fogant a kisfiunk. Az anyaság, minden nehézségével együtt, semmihez nem hasonlítható örömöt hozott az életembe. A szülés előtt azt terveztem, hogy egy évet biztosan otthon maradok a babával, és „csak” az anyai teendőimnek élek, aztán szépen lassan visszatérek majd a munkahelyemre. Az egy évből majdnem kettő lett, mert miközben vágytam már vissza a „felnőtt életbe”, nem voltam képes bölcsődébe adni a gyerekemet. Mardosott a lelkiismeret: ha anyagilag megtehetjük, hogy három évig otthon maradjak vele, milyen anya vagyok én, hogy idegenekre bíznám, hisz olyan kicsi még! Állandó nagyszülői segítségre sajnos nem számíthattunk, és azt is éreztem, hogy nemcsak nekem, hanem a kisfiamnak is szüksége van már a szociális ingerekre, ezért nagy nehezen, alaposan körbejárva az összes lehetőséget, heti három délelőttre végül „elengedtem” a bölcsibe. Ez még kevés volt ahhoz, hogy visszamenjek akár részmunkaidőbe is dolgozni, időközben meg is szűnt a korábbi munkahelyem, ezért kerestem magamnak egy olyan kötetlen elfoglaltságot, ami örömöt, feltöltődést jelentett.
Azt éreztem, ha egy perccel is többet töltöttem volna otthon „csak” anyaként, akkor kiestem volna a világ körforgásából, minden, amit addig felépítettem a karrieremben, lenullázódott volna.
Anyaként tudatosult bennem először, hogy maximalista vagyok. A „jótanuló-jósportoló”, mindenki büszkesége kislányból egy, az élet minden területén kétszáz százalékosan teljesíteni akaró nő, anya lett belőlem. Képtelen voltam elfogadni, hogy egy hátsóval nem lehet egyszerre több lovat megülni. A férjem persze segített, amiben a lehetőségei engedték, de nálunk az, hogy Apa otthon marad gyesen, elképzelhetetlen volt. Dolgoztam éjjel és a hétvégén, egyébként meg igyekeztem szuper szülőként a gyerekem minden igényét kielégíteni. Túlzásba vittem, de évekbe telt, mire ezt felismertem. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor végre tudtam segítséget kérni, és sikerült találnom egy olyan bébiszittert, akire hetente néhány órára rá mertem bízni a gyereket. Végre levegőhöz jutottam, amit eleinte arra használtam, hogy az időközben megroggyant házasságomat megerősítsem, és a munkába is egyre több energiát fektettem. Annyit azonban soha nem tudtam, hogy ne a gyerek legyen az első. Az önismeret rögös útján persze többször belefutottam a pszichológusok azon intelmébe, hogy „az életedben önmagad legyen a legfontosabb”, és bár komoly erőfeszítéseket teszek ennek érdekében, még messze vagyok ettől.
Rossz anya az én olvasatomban csak az, aki nem szereti és tudatosan elhanyagolja a gyerekét. Mindenki más lehet jó anya.
Az is, aki anyagi kényszerűségből adja korán bölcsibe a gyerekét, és az is, aki azért szán több időt a munkájára, mert feltölti a lelkét, amiből aztán hazaérve sokkal intenzívebb törődést tud nyújtani a gyermekének. Alapvetően nem az óraszám, hanem az együtt töltött idő minősége a fontos. Egy multinál vagy a gyártósor mellett 10-12 órát robotoló nő lehet, hogy jobb anya, mint az, aki egész nap otthon van a gyerekeivel, és ez fordítva is éppúgy igaz lehet. Annyira fáj, amikor mi nők – tisztelet a kivételnek – egymásra kiabálunk kígyót-békát, ha a másik máshogy működik. Teszik ezt sokan úgy, hogy egyébként fogalmuk sincs, mit érez valójában a másik ember, milyen küzdelmei vannak éppen.
Hatalmas dolog szerintem, hogy ma Magyarországon a nők jó részének döntési szabadsága van. Tudom persze, hogy sokakat még nagyon korlátoznak a körülményeik, de a választás lehetősége sokunk számára már adott.
Én gyermekként, fiatal nőként egy olyan környezetben szocializálódtam, ahol a nők karrierépítése volt a hangsúlyos. Az életpályámban elképzelhetetlen volt, hogy rögtön az egyetem után szüljek. Egy diploma nem diploma, fuss be komoly karriert, ha képes vagy rá! Kimondva vagy kimondatlanul ez volt az elvárás. Nekem is van három „papírom” neves oktatási intézményektől, de lehet, hogy három gyerekkel sokkal boldogabb lehetnék… Nekem se a családban, se az iskolában nem mondta senki, akkoriban politikusoktól sem lehetett hallani, hogy ez is egy választható lehetőség. Azt meg, hogy becsülendő is, pláne senki nem mondta se nekem, se sok nőnek azok közül, akik a karrierépítés miatt kifutottak az időből, és össze vannak törve, hogy már nem lehet gyerekük. Emlékszem, mekkora felháborodást okozott anno, amikor érettségi előtt kiderült, hogy két osztálytársamnak gyereke lesz. Ma nekik négy gyerekük van, és hatalmas szeretetben, boldogságban nevelik őket úgy, hogy az anyuka mert és tudott „csak” anya lenni. Hihetetlenül becsülöm és irigylem is őt ezért!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>