Balla Eszter: „Fogalmam sincs, hogy a gyerekeim nélkül milyen lennék”
Amikor látom őt színpadon, filmben és civilben, jótékonysági rendezvényeken, vagy összefutok vele az oviban – lányaink egy helyre járnak –, mindig felmerül bennem a kérdés: hogyhogy nem látszik meg rajta a kor és nem töri meg az élet, Down-szindrómás nagylánya helyzete vagy színészként a munka–magánélet összeegyeztetése? Hiszen van három gyermeke és egy elfoglalt férje… Ősszel elvállalta egy jótékonysági koncert szervezését is – akkor láttam először igazán fáradtnak. De most újra kisimultan mosolyog rám.
– Kipihented magad?
– A jótékonysági koncert szervezésére vagy az év végére gondolsz? Egyébként igen. Van olyan háromgyerekes barátnőm, aki karácsony után már a szünet végét várta, de nekem nagyon jólesett együtt lenni a családommal és pihenni – már amennyire mellettük lehet. Sűrű időszakon vagyok túl, a jótékonysági koncert után elkezdtünk próbálni a József Attila Színházban, közben a Madách Színházban és az Orlai Produkciónál összesen havi tíz-tizenöt előadásom volt. De az évkezdet egyelőre nyugodt, végre van időm sportolni és olvasni. Filmszerepet bármikor szívesen elfogadnék, de egyébként az évi egy bemutató épp elég, mert így jut idő a családomra és másra is.
– A veled készült Képmás-címlapinterjú idején Emma lányod épp oviba készült, a következő beszélgetéskor már iskolát kerestél neki. Bevált a speciális iskola?
– Még nem érettségizett le, arról majd csak pár év múlva tudunk beszélgetni. (nevet) Addig maradhat ebben az intézményben, utána majd meglátjuk, hogyan tovább. A speciális iskola neki nagyon bevált. Jól érzi magát, imád iskolába járni, mert vannak barátai és sikerélményei, hiszen jól tanul, együtt tud haladni a többiekkel. Még mindig nehezen olvas, így egy állami iskolában, ahol már az Egri csillagokat olvassák, csak kudarcélménye lenne. És barátai sem lennének, mert valljuk be őszintén: még ha mindenki nagyon kedves is vele az órán, a szünetekben kit érdekel egy lassabb gyermek?
Azt gondolom, nagyon sok fogyatékkal élő gyermeket integrálni kell, de az értelmi akadálynak van egy olyan foka, ahol egész egyszerűen hatékonyabb és boldogabb a szegregált környezet.
– Korábban azt mondtad, az iskolában nem, viszont otthon integráljátok Emmát. Ezt hogy értetted?
– Úgy, hogy minden programban részt vesz velünk. Nyilván nem minden sérült gyermeket lehet bárminek kitenni – ha például valaki nem bírja a tömeget vagy a neonfényt, akkor nem szabad olyan helyre vinni –, de azt gondolom, sokkal többet el lehet érni náluk, mint sok szülő hiszi. Sokan félnek a szabályok, keretek megtanításától, pedig nagyon fontos lenne a gyermek számára, és a szülőnek is sokkal könnyebb dolga lenne később. Én is mindig elmondom a gyerekeimnek, hogy felnőttként nekem is rengeteg szabályt kell betartanom, és szülőként az a dolgom, hogy erre megtanítsam őket is. Van egy csomó szabad játékidejük, de van, amit egyszerűen meg kell csinálni. És ebből nem engedünk, egyik gyereknél sem.
– Vagyis ugyanúgy nevelitek őket, nem?
– Alapvetően igen, viszont egy sérült gyermek esetén még erősebben kijönnek a hiányzó keretek hatásai.
Azt tapasztalom, hogy sokszor nagyon eltorzul a szülők viszonya fogyatékkal élő gyermekhez: hajlamosak a túlféltésre, engedékenyek és túlságosan segítőkészek, így gyermekük önállótlanabb és szociálisan éretlenebb lesz, mint amire képes lenne.
Emmát tudatosabban kell bevonni a tevékenységekbe, mert ő egyébként jól elvan a saját játékaival. Ez olyan, mint amikor kütyüt adunk a gyermek kezébe: pillanatnyilag ugyan kényelmes lehet, mert egy ideig nyugi van, de hosszú távon biztosan nem jó. Emmánál pedig még fokozottabban kell figyelni erre. Mindig hívjuk főzni-sütni, kap feladatokat, és ha kicsit morog is emiatt, a végén mindig élvezi a sikerélményt. Míg az egészséges gyerekek általában elmondják, mit szeretnének, Emma esetében mi fogalmazzuk meg az ő igényeit is. Egy másik példa: sokkal könnyebbek volnának a reggeleink, ha Emmának segítenék felöltözni, de inkább korábban felébresztem, hogy legyen ideje egyedül felöltözni. Kompromisszumot kötöttünk: nagyon szereti, ha ilyenkor mellette vagyok, ezért megteszem, de nem segítek neki, mert tudom, ha majd egyszer nem leszek mellette, akkor egyedül is fel fog tudni öltözni.
– És mit szólnak ehhez a testvérei?
– Panaszkodnak, hogy miért mindig Emmánál vagyok. És akkor befutok hozzájuk és megölelgetem őket. És néha – mert tudom, hogy ők egyedül is fel tudnak öltözni – segítek, vagy akár fel is öltöztetem, hogy kicsit kárpótoljam őket.
Egyenlőnek nem lehet lenni, ezt el kell fogadni – nekem és nekik is. És én most már nem aggódom ezen.
Tudják, hogy Emma más, beszélgetünk róla, de egyébként ugyanúgy piszkálják egymást, mint más testvérek. (nevet)
– Hogy látod, a társadalom hozzáállása mennyire változott a sérült gyermekekkel kapcsolatban?
– Mára sokat változott, már nem feltétlenül küldik intézetbe a sérült gyerekeket, a korai fejlesztés fontossága közismertebb és elfogadottabb lett. Viszont továbbra is elképesztő az egyes intézetek helyzete, rengeteg a sérült gyermek, a leterhelt szülő és pedagógus, így mindenkinek kevés az energiája a súlyosabb esetekre. Még mindig nagyon sok szomorú történetet hallani sérült gyermekekről és felnőttekről. Én stabil házasságban, biztonságos fizikai és anyagi körülmények között, elfogadó környezetben élek, szeretem a munkámat, és van két olyan nagymamánk, akik sokat tudnak segíteni. Emma nagyon jó természetű gyermek, nem nagyon voltak rossz élményeink vele kapcsolatban. Ahol voltak, onnan azonnal leléptünk.
Én ilyen körülmények között vállaltam a három gyermeket, de tudom jól, hogy egyes színészkollégáim más körülmények között élnek és vállalnak – vagy nem – gyermeket, és azt is, hogy az ország más részein sokkal nehezebb egy sérült gyermeket felnevelni.
Sokkal kevesebb az anyagi és szakmai lehetőség a fejlesztésükre, a felnevelésükre és az integrálásukra a társadalomba, pedig egyébként nagyon sokat tudnak adni érzelmileg – nemcsak a családjuknak, hanem az egész társadalomnak –, és legtöbben képesek és szeretnek is dolgozni. Nekem szerencsém van. Több teherre azért nem vágyom, de ez így jó.
– És a jótékonysági koncert kapcsán hogy látod: nem „immunisak” már a jótékonykodásra a művészek és a közönség?
– Szerintem nem. A többség szívesen eljön egy jótékonysági fellépésre, ha ráér. Persze nem mindig könnyű fellépőt találni, rólam viszont tudják, hogy el szoktam vállalni, így gyakrabban megkeresnek, néha túl sokszor is. Alapvetően kétféle döntési helyzet van: amikor az ügy vagy a szervező olyan, hogy gondolkodás nélkül elvállalod, és van, amikor végiggondolod, belefér-e idő vagy egyéb szempont alapján. Ilyenkor információt gyűjtesz az eseményről és mérlegelsz. Ez mindig egyéni döntés, senkit nem ítélhetünk meg amiatt, ha nemet mond.
– Most te voltál a szervező. Szerinted mi volt a döntő szempont: az ügy vagy te magad?
– Valószínűleg mindkettő. Én azért vállaltam el a szervezést, mert érintett szülő vagyok, és mert nagyon megfogott maga az ügy, Gábor és súlyosan fogyatékos kisfia története. Amikor átadtam nekik pár ruhaneműt és játékot, Gábor megkért, szóljak pár kollégámnak, csináljunk egy rövid műsort az általa alapított napközi anyagi támogatására. Fogalmam sem volt, hol és hogyan kellene elkezdeni. Nyár végére már lelkiismeret-furdalásom volt, úgyhogy gyorsan belevetettem magam a szervezésbe, és másfél hónapig csak ezzel foglalkoztam. Seres Tamás rendező barátomat kértem meg, segítsen összerakni a műsort. Bárkit felhívtam és csak dióhéjban elmondtam az ügyet, elvállalta, arról nem is kellett beszélnem, hogy még ki lépne fel. Csak az mondott nemet, aki nem ért rá. Ott volt Tenki Réka, Ónodi Eszter, Jordán Adél, Polgár Odett, Bíró Eszter, Ugron Zsolna, Máté Gábor, Szabó Simon, Vecsei H. Miklós, Czutor Zoltán és a Kokas házaspár. A Horváth Mihály téri templom gyönyörű helyszín, az este is csodálatosan szépre sikerült. A fellépők ingyen vállalták, és nagyon sokan eljöttek. Jól sikerült, de nagyon elfáradtam, túl nagy falat volt.
– De azóta is foglalkozol velük és az üggyel.
– A koncert óta kimondatlanul is a Fellegajtó Nyitogatók Alapítvány nagykövete lettem. A rendezvény hozott magával néhány nyilvános eseményt, ahol tudtunk beszélni a sérült gyermekek ügyéről. Azóta is megragadok minden alkalmat, hogy szót emeljek értük és a velük foglalkozó, árral szemben úszó civilekért. Elég sok nem színészi feladatot elvállaltam már, például voltam műsorvezető, háziasszony, előadó egy fogyatékkal élőkről szóló pszichológiai konferencián. Ilyenkor mindig megkérdeztem magamtól: normális vagyok én? Hiszen a felkészülés tőlem sokkal több időt vesz el, mint azoktól, akik ezzel szakmabeliként foglalkoznak. De hát az ember sok mindenre képes, amiről korábban nem gondolta volna...
– Mit gondolsz, te mitől vagy ezekre képes?
– Nehéz erre válaszolni.
A munkámhoz erőt ad a családom, a családomhoz erőt ad a munkám.
És mindehhez erőt ad a férjem, aki mindenben támogat, amiben én jól érzem magam. Amikor látja, hogy fáradok, mindig megkérdezi: „Biztos, hogy még ezt is akarod?” Racionális, mindig visszarak a földre, ha én elrepülni készülök. Nagyon jó tanácsadó, szakmában és házastársként is. Azt szokta mondani: „Tudod, hogy kell nemet mondani, ugye? Azt mondod, hogy »nem«.” Én ezt korábban el sem tudtam képzelni, ő vezetett rá. Sokáig azt hittem, ha nemet mondok, megbántom a másikat. De ez nem így van, lassan én is megtanulom. Imádom a munkám, de a három gyerek mellett már teljesen mások a prioritások, mint korábban. És igen, Emma folyamatosan feszegeti a mi határainkat, és mellette mi is a sajátjainkat. Fogalmam sincs, nélküle – ahogy persze Adél és Palkó nélkül is – milyen lennék. De ez nem is kérdés. Ők vannak, és én ilyen lettem.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>