„Az Úr egy párt ad, többet nem…”  – Vendégségben Krulik Zoltánnál és Komáromi Erzsébetnél

– Zoltán, annak idején Erzsit így mutattad be nekünk egyik közös előadásunkat követően: „Számomra Ő a mindenség, a Nő…” Mikor találkoztatok először? 
Zoltán: 1977 őszét írtuk. A VIII. kerületben felsősöket tanítottam, és volt egy húszfős napközis csoportom, akiknek nem egyszer muzsikáltam, szitároztam. Egyik délután kopogtak, majd belépett a terembe egy gyönyörű lány, aki kellő határozottsággal közölte, hogy rajzszakkört fog tartani – MOST. Újdonságként hatott ez az információ, de mivel megtetszett a lány, nem ellenkeztem. Egy idő múlva kiküldött a teremből, hogy zavarom a foglalkozást – vérig sértődtem… Persze randevút kértem tőle még azon a hétvégén. (Huncutul mosolyog.)
Erzsébet: Én egy kicsit másképp emlékszem… A barátjával ketten megjelentek a teremben, és azonnal leültek… „Válaszul” megkértem a tanár urakat, hogy legyenek szívesek kifáradni, mert egyáltalán nem szerettem volna, ha például egymást bökdösve sugdolózni kezdenek a gyerekek háta mögött.

– Hogyan folytatódott a történet?
Zoltán: A randevú napja eljött… Az az elvetemült ötletem támadt, hogy diákjaink körében közösen menjünk el kirándulni a Gellérthegyre.
Erzsébet: Teljesen felháborodtam, amikor ezt meghallottam. Micsoda, szombaton, a saját szabadidőmből…?!
Zoltán: Ettől fogva folyamatosan együtt voltunk, a következő nyáron már össze is házasodtunk. Míg én egyke vagyok, Erzsi egy tizenegy gyermekes család nyolcadik szülötte. Felettébb imponált nekem ez a tág, meglehetősen hangos és olaszos temperamentumú család. Budán laktak. Igazi, összetartó közösségként ismertem meg őket. Rögtön befogadtak. Minden vasárnap volt családi ebéd; aki ráért, az jött. Igyekeztem ilyenkor is mindig Erzsike közelében lenni, akit rendszeresen „ostromoltam”, és aki egyik délután azt súgta a fülembe: „Épp itthon van apám, nem szeretnéd megkérni a kezemet?” A házasságkötési szándék persze nem hirtelen ötlet volt, csupán nehéz volt egy olyan megfelelő pillanatot találni, amikor magunk lehettünk és a fontos dolgainkról beszélhettünk – 30 másik ember jelenléte nélkül. Végül nyolc hónapon belül oltár elé vezettem őt – rajtunk kívül csak a pap, a szüleink és a két tanú volt ott. 

– Mindketten művészettel foglalkoztok, de annak különböző területein alkottok. A Makám a „hőskorban” rengeteget turnézott, Zoltán gyakran volt távol. Hogyan éltétek meg ezt az időszakot? 

Erzsébet: Akkoriban már megvolt mind a három gyermekünk, akikkel hű Pénelopé módjára otthon vártam a „kalandozó” férjemet… Egyszer vettem részt egy olaszországi koncertkörúton, amikor a gyerekek már nagyobbak voltak.

Ebben az időszakban aktívan foglalkoztam a textilművészettel, amivel egy időre felhagytam az OPNI művészetterapeutájaként.
Zoltán: Épp holnap utazunk a szombathelyi Textil Triennáléra, ahol Erzsikének egy különleges, négy dimenziót magába foglaló, hatalmas munkáját állítják ki, amely hónapokig készült ebben a szobában… Láttam e munka minden fázisát, drukkoltam a feleségemnek… 
Erzsébet: Minden művünk az otthonunkban született. Fiatal házasokként 23 nm-en laktunk két gyerekkel, ahol akár 2 m × 1,5 m-es képeket is készítettem, miközben Zoltán a konyhában folyamatosan gitározott. Most már kevésbé andalítóan hat rám, ha „veri a gitárt”, inkább elvonulok, és a magam csendjébe temetkezem – van egy egészséges ritmusa a csend és a hang váltakozásának. 
Zoltán: Valójában nincs olyan emlékem, hogy Erzsike rám szólna, hogy hagyjam már abba a zenélést, vagy csukjam magamra az ajtót, mert nem bír tovább hallgatni. Ráadásul egymás legőszintébb kritikusai és támogatói vagyunk egy-egy elkészült alkotásunkat illetően. Nagyon adok a feleségem véleményére, mert teljesen más szempontból néz rá egy adott zeneműre, dalszövegre, mint én – „zsigerből” áll hozzá, tudja, hogy melyik lesz az aktuális lemez legjobb dala.
Erzsébet: Zoltán is otthonosan mozog a vizuális kultúrában, ezért szívesen mutatom meg neki a képeimet. Egyetlenegy ingoványos talaj van: a Makám lemezborítók. Ilyenkor ő megrendelőként van jelen, én pedig alkalmazott reklámgrafikusként működöm, ami meglehetősen nehezemre esik. Autonóm alkotóként legtöbbször úgy szeretném ezeket elkészíteni, ahogy én gondolom, hisz ismerem belülről az egészet… Rettenetes vitáink voltak emiatt, amit Zoltán színtévesztése még csak fokozott. (A vöröset zöldnek látja.) Ezen kívül azért nagy az összhang, szeretem kikérni a véleményét. 

Zoltán: Erzsi még arra is képes volt, hogyha nem tetszett nekem valami miatt a borító, akkor csinált egy másodikat, egy harmadikat…
Erzsébet: … vagy egy negyediket… és közben szinte „ölre mentünk”. (Nevet.)

Zoltán: Majd megszületett a végeredmény: gyönyörű minden borító, 20 album őrzi Erzsi keze nyomát. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Elfoglalt művészházaspárként mennyi időt tudtatok a „klasszikus” gyermeknevelésre fordítani? Mennyire voltak gyakoriak a dedikált események, például nyaralások, utazások, amikor mindenki jelen volt a szűkebb családból? 
Erzsébet: Az egyik legjobb dolog az életünkben, hogy negyven éve van a Balaton-felvidéken egy nyaralónk. Ezt a közel 200 éves parasztházat még ma is csinosítgatjuk, építgetjük, megőrizve annak eredeti jellegét. Évek óta 2-3 hónapot folyamatosan ott töltünk nyaranta. A kirándulások, nagy úszások mellett arról is szól ez, hogy a gyerekekkel közösen szépítjük a kertet, a házat. Felhőtlen, időtlen együttlétek ezek.
Zoltán: Mindig is megvolt az éves struktúrája az életünknek. Most már a gyermekeink és az ő gyermekeik is lejárnak Tótiba, amely egy 400 lelkes élő falu, nem tipikus üdülőhely. „Gyüttment” létünkre befogadtak minket a helyiek, mi pedig annyira megszerettük ezt a miliőt, hogy a szintén muzsikus Eszter lányunk a tóti templomban tartotta az esküvőjét.

– Minden párkapcsolatban vannak hullámvölgyek, főképp, ha több évtizeden át tart… Mi segített át benneteket a nehezebb időszakokon? Hogyan tudtatok ismét elindulni a közös úton? 
Zoltán: Ez egy feneketlen zsák. (Nevet.) Mégis mindig ugyanaz a történet jut eszembe, amikor ez a téma felvetődik. Naponta buszoztam be a Makám-próbákra akkori, pesterzsébeti otthonunkból a városba. Egyszer valami ostobaságon csúnyán összevesztünk Erzsivel, és „nekiindultam a Világnak”. A Boráros térig jutottam, majd felszálltam a visszafelé tartó buszra, és hazamentem – eddig tartott a mérgem…(közös nevetés). Hirtelen haragú vagyok – ilyenkor felettébb mérges és bántó tudok lenni, csapkodok is. Nagyapám lehetett ilyen természet, apám igazi galamblélek volt. A nagymamámtól kaptam egy életre szóló tanácsot, amelyet a Bibliából kölcsönzött: „Ne nyugodjék le a nap a te haragoddal…” Minden nap meg kell tudni bocsátani. Jól az eszembe véste, és én ezt továbbadtam a gyerekeimnek.
Erzsébet: Olyan családban nőttem fel, ahol azt az üzenetet kaptuk útravalóul: egy párt ad az Úr, többet nem ad. A nehéz időszakokban érezhetjük azt, hogy betelt a pohár, most már elég volt… de ilyenkor mindig arra is kell gondolni, hogy ugyan itt hagyok valamit, de ezt követően egyedül megyek tovább. Ezzel azért nehéz szembesülni. Az összes testvérem alapvetően jó és kiegyensúlyozott házasságban él. Azt hiszem, hogy a fentieket ők is nagyon komolyan veszik. Repül ugyan a varázsszőnyeg, de egyszer mindenki hazatalál…

– Hogyan hatott rátok a járványhelyzetből adódó karanténlét családos emberként és művészként? 
Zoltán: A közös, nagycsaládos ünnepek hiányoztak – volt olyan karácsony, amelyet kettesben töltöttünk csak. A nagycsalád 30 éve karácsonykor a mi lakásunkban gyűlik össze – ez nagyjából száz főt jelent. A szobák tele, az előszobában is végig állnak. A picik a szőnyegen, szikrázik a csillagszóró, pislog a gyertya. Mindenki énekel, angyalszárnyak suhognak a Vörösmarty utcában.

Erzsébet: Ez olyan érzés, mint amikor kamaszkorunkban hárman beálltunk a telefonfülkébe, mégis nagyon jól éreztük magunkat… Állófogadást rendezünk, mindenki hoz egy kis házisütit, én libamájjal készülök, végtelen beszélgetések folynak, dalolunk.

Visszatérve a vírusra: hiába féltünk, szorongtunk, csak a gangon sétálgattunk, míg a gyerekek bevásároltak, végül mi is elkaptuk a betegséget, és kórházba kerültünk.
Zoltán: A Covid időszaka intenzív alkotással telt – több pályázatot is kiírtak zenészek és szerzők megsegítésére, ezzel is foglalkoznom kellett. Emellett folytattam második prózakötetem írását, amely kerek fél éven át zajlott tavaszig. Két közönség nélküli koncertünk filmen rögzült, májusban pedig a „Mamilula” című müpás, évfordulós koncertünket tartottuk meg online. Az alkotás, a rengeteg olvasás és a filmek segítettek a túlélésben – a bezártság mégis megviselt, és kitört belőlem néha a düh, mint a vulkán.
Erzsébet: Szinte sosem tudtam magamban lenni az életem során – most végre nem kellett sehová sem mennem, ismét élhettem a textilművészetnek, emellett sikeres pályázatokat írtam a művészetterápiás munkám kapcsán is. Kezdetben nehezemre esett az online terápiás módszer, nagyon idegenkedtem tőle – idővel viszont rájöttem, hogy vannak, akik ebben a „kis dobozban” érzik jól magukat. Végre tudtam kedvemre belemélyedni olyan dolgokba, amelyekre hosszú éveken át nem volt lehetőségem. Helyrebillent az egyensúly a magány és a társas kapcsolat között. A „nagycsaládom” változatlanul meghatározó tényező az életemben. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.