Az ünnep: örökség, folytonosság és varázslat

E folyamat részét képezi nem csupán az ünnepek átnevezése, hanem az eredeti szereplők lecserélése is. A „karácsonyt” több helyen kiváltotta a semmitmondó „téli” szócska („téli fa”, „téli ajándék”, „téli üdvözlet”, „téli vásár”), és szenteste sokak számára már nem is az angyal vagy a Jézuska jön, hanem a piros ruhás Télapó. Ugyanúgy, a húsvét napjainkban már nem Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának állít emléket, hanem színes nyuszik és csokitojások seregével halványítja az eredendően vallásos tartalmat. Halottak napján az elcsendesedés mellé beférkőzött egy – szinte kizárólag a fogyasztásról szóló – amerikai „hagyomány”, ahol a gyerekek csontváznak, véres szellemnek vagy szörnynek öltözve cukorkáért járnak házról-házra, és ahol a gyertyák a temető helyett sokkal inkább már a töklámpásokban égnek.

A belső otthon elvesztése

Lehetne mindezekről gúnyosan írni, hogy nevetségessé tételükkel igyekezzem elriasztani mindazokat, akik mindebben semmi rosszat nem látnak, sőt, magától értetődőnek tekintik, hogy „téli fát” vagy „nyuszi-ünnepet” mondunk, s gyanútlanul azt hiszik, hogy ez nem más, mint az „új időknek új dalai”. De látnunk kell, hogy ezek nem egymástól független események, hanem egy már évtizedek óta tartó folyamatnak különböző állomásai. Tünetei egy olyan betegségnek, amely lassan felőrli lábunk alól a kulturális fundamentumot, anélkül, hogy tudnánk, mi is a baj. Azt az erkölcsi alapot, ami eddig szellemi otthont biztosított nekünk, és amihez kötődtünk múltunk, családunk, szocializációnk révén.

Ennek a „belső otthonnak” az elvesztése nem azzal a hajléktalansággal egyenlő, amit az utcáról ismerhetünk, hanem egyféle szellemi űrrel és identitásvesztéssel.

Ha pedig identitásunk belső alapja megszűnik és kizárólag a külső behatásoktól válik függővé, sebezhetőkké és sérülékenyekké válunk, s ez könnyen odáig vezethet, hogy belekerülünk egy veszélyes spirálba: tévesen úgy érezhetjük, önértékelésünket a külcsín határozza meg, vagyis hogy elég vagyonunk és megfelelő státuszunk legyen ahhoz, hogy boldogoknak érezhessük magunkat. Ha pedig elveszítjük a státuszt és a vagyont, magunkat is elveszítjük.

Kép: Pxhere

Templomok, más funkcióban

A nyugat-európai statisztikák szerint egyre fogynak a történelmi egyházak hívei, kiüresedett templomok élik új, méltatlan korszakukat bevásárlóközpontként, kávézóként, magánlakásként vagy rosszabb esetben diszkóként; egyházi méltóságok rendelik el a keresztek eltávolítását (nem református értelemben…); vagy éppen politikusok hunynak következetesen szemet keresztyénellenes atrocitások fölött.

Önkéntes területfeladás

Az önkéntes területátengedési tendencia jele többek között a vallási szimbólumok eltávolítása a közterületekről, szélsőséges esetekben pedig a saját egyházi épületekből.

A meghátrálás és részleges önfeladás a félreértelmezett toleranciával magyarázható.

Eszerint a vallásszabadság azt sem teszi lehetővé, hogy más vallási köntösbe burkolt szokásokat és „értékeket” kritizáljunk. Akkor sem, ha ezek homlokegyenest ellentétesek az európai értékrenddel. Ennek a meghátrálásnak látja jelenleg kárát többek között a modernkori emberi jogok egyik zászlóshajója, a nemek közti egyenlőség. Saját európai küzdelmünk arcul köpése, ha elfogadjuk a külföldön, kiskorú mennyasszonnyal kötött gyermekházasságokat, és ha szemet hunyunk az „etnikai vagy vallási” szokással magyarázott női nemi csonkítások fölött. Ugyanez igaz minden olyan iskolaigazgatói beleegyezésre, miszerint muszlim kislányoknak ne kelljen részt venniük a testnevelési órákon; minden muszlim nők számára fenntartott külön időpontra a nyilvános uszodákban, illetve arra a bírói döntésre, amely kimondta: igaza volt annak a muszlim férfinak, aki nem akart kezet fogni leendő főnöknőjével. A felsorolást lehetne folytatni, de az írás célja nem a teljes reményvesztettség vagy az indulatok felkorbácsolása, hanem épp ellenkezőleg, a megmaradt jó szándék és igyekezet megerősítése.

Kellenek az ünnepek!

Az ünnepek fontos részei az egyéni és kollektív identitásunknak, hiszen általuk helyezhetjük bele magunkat ugyanabba a történelmi folytonosságba, amelyben felmenőink is éltek.

Kép: Unsplash

Az ünnep meghitt alkalom az emlékezésre – vagyis annak újraélésére, milyen út van mögöttünk – és a szembenézésre életünk meghatározó példaképeivel és mindazzal, amit szeretnénk tőlük átadni a következő nemzedékeknek. Azért is kellenek az ünnepek, hogy a szűkebb-tágabb közösségben erősítsék az együvé tartozás érzését.

Ritka érték minden olyan alkalom, amikor világnézeti különbözőségeinket, személyes sérelmeinket, ellentétes elképzeléseinket egy időre félretesszük, hogy valaminek együtt tudjunk örvendeni. Egy mindinkább polarizálódó társadalomban különösen fontos pillanat és érték. De pszichológiai szempontból is fontosak az ünnepek: azáltal, hogy kiemelnek a hétköznapok szürkeségéből és taposómalmából, lelki egyensúlyt és tájékozódási pontot adnak, azt sugallva, hogy mindenkori visszatérésükkel van valami állandó az életünkben.

Egy olyan világban, amelyet a háborúk, az emberi kegyetlenség és az elidegenedés varázstalanított, kellenek a csodák. Egy ünnep pedig éppen ilyen.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a hívő emberek számára keresztyén ünnepeink megerősítésként is szolgálnak: előttünk is sokan mentek át a hit szűk kapuján, mások is átélték a csodákat, nem vagyunk – és nem is leszünk! – egyedül. Legyünk tisztában azzal, hogy minden alkalommal, amikor betérünk templomunkba, imára kulcsoljuk kezünket, közösségben ünnepelünk, vagy együtt ülünk le a vasárnapi asztalhoz, Adyval együtt dacolunk az „új időknek új dalaival”.

Nézzünk magunkba, és tegyük fel magunknak a kérdést: mi hogyan érvényesítjük a szellemi értékeket hétköznapjainkban? A mi ünnepeink miről szólnak – a bevásárlásról, a stresszről, a sütés-főzésről, netalán a magányról? Gyermekeinkre milyen mintát örökítünk át akarva vagy éppen akaratlanul…?