Az a szép múlt, amit sokan visszakívánnak... – Jobban éltünk régen, mint ma?

Meddig éltek szépanyáink és szépapáink?

A 19. század elején a megszületett gyerekek fele a rossz táplálkozás, az általános nyomor, szenny és a mindenütt pusztító járványos betegségek miatt nem érte meg a 10. életévét, a 20. születésnapját pedig nagyjából 70%-uk nem ünnepelhette meg. Még az 1913-ban Nagy-Magyarországon született 640 000 gyerekből is 140 000 meghalt egyéves kora előtt. A születéskor várható élettartam a 19. század elején – a nagy gyerekhalandóság miatt – férfiaknál csak 30, nőknél pedig még ennél is kevesebb, 28 év volt. Ez a szám 1900-ra, a nagy járványok eltűnése és a jobb életkörülmények hatására 36-ra és 38-ra emelkedett (kb. 1880 óta a nők tovább élnek, mint a férfiak!), 1941-re 55–58-ra, 1960-ra 66–70-re, 2001-re 68–76-ra, a közelmúltra pedig 71–79 évre nőtt. Igaz, az elmúlt három évben a növekedés világszerte megtorpant, sőt, a várható élettartam nem nőtt, hanem nálunk éppúgy, mint szinte az egész világon, némileg csökkent.

Többen születtek, viszont többen haltak meg fertőző betegségekben

A születések száma viszont az elmúlt 120 évben látványosan megcsappant Magyarországon. 1900 körül egy magyar nőre átlagosan öt gyermek jutott, ami egy átlagos családban legalább hét gyereket jelentett. (A fogamzásátlás és az egészségügyi felvilágosítás kezdetlegessége mellett ebben a társadalombiztosítás hiánya is szerepet játszott, hiszen sok gyerekre azért is szükség volt, hogy legyen, aki majd öreg szüleit, nagyszüleit eltartsa.) 1960-ra ez a szám 1,8-ra, mára pedig, némi emelkedés után, 1,4-re csökkent. A gond ma nemcsak az, hogy a családokban kevés a gyerek, hanem az is, hogy kevesen alapítanak családot, és aki családot alapít, az is későn teszi.

1900 körül a legtöbben még járványos, fertőző betegségekben hunytak el – ma a szív- és érrendszeri, illetve a daganatos betegségek viszik el az emberek többségét. (Még a Covid-járvány sem változtatott ezen a tendencián egyelőre.) A nemibetegségek szintén visszaszorultak. 1918-ban még a főváros lakosságának 26%-át tartották számon nemibetegként, és ez a szám vidéken csak néhány százalékkal volt alacsonyabb. Ma a nemibetegek száma ehhez képest elenyészőnek mondható.

Alacsonyabb termetűek voltak, és még a mainál is hajlamosabbak az öngyilkosságra

Eleink alacsonyabbra is nőttek. Az 1900 körül sorozott magyar katonák átlagmagassága 162 cm volt. A 20 éves, katonaköteles magyar férfiak 44%-a nem érte el a kívánt 160 centit! Ennek a rossz táplálkozás és a mélyszegénység mellett az alkoholizmus lehetett a főoka. A lakosság 54%-a a századfordulón még analfabéta volt, a magyarok Európában az öngyilkosságban első, alkoholfogyasztásban pedig a második helyen álltak akkoriban.

1910-ben Budapest lakosságának mindössze 2%-a lakott vécével és fürdőszobával is kiegészített lakásban. Az emberek kétharmada elképesztő nyomorban élt. A városokban gyakori volt az „ágyrajárás” és az, hogy egytelen szoba-konyhás lakásban hatan-heten is éltek.

Így alakultak a fővárosi fizetések

Egy napszámos havi pénzjövedelme akkoriban alig érte el a havi 20-30 koronát (egy akkori korona nagyjából 1500 mai forintot ér), miközben a fővárosi polgármester évi 20 000-et, egy főmérnök 5000-et, egy kórházi főorvos évi 3000-et, egy segédorvos 1200-at, egy segédtanítónő 1600-at(!), egy hivatali altiszt havi 80-at, egy takarítónő pedig 40 koronát keresett a fővárosban.

Budapesten 1875-ben 270 ezer ember élt, erre jutott 558 orvos, 254 bába, 31 patika. Összehasonlításképpen: 2018-ban nagyjából tízezer orvos és 250 szülésznő működött Budapesten, a patikák száma pedig 600 volt. Vagyis a lakosok száma mára a hétszeresére, az orvosok száma  a tizennyolcszorosára, a patikák száma kb. a húszszorosára nőtt, míg a szülésznőké maradt ugyanannyi.

Talán ezekből az adatokból is kirajzolódik egy társadalmi kép, amely alapján ki-ki eldöntheti, jobban éltek-e elődeink száz-százötven évvel ezelőtt, mint mi most itt, a mai Magyarországon.