Az osztálykirándulás szervezése tábornoki feladat

Szülői értekezlet. A sok anyuka közt az egyetlen apuka Sándor. Hamar népszerűvé válik, külön köszöntjük: de jó, hogy itt van! Kirándulni megyünk, a gyerekek mellé elkelne egy férfi kísérő. Apuka szerényen mosolyog, lesüti a szemét. Hirtelen jött népszerűsége megpirosítja arcát. Igen, ő nagyon szereti a gyerekeket. Szívesen jön, majd ott menetel mellettük, mindenki felnéz rá, de a legjobban a kisfia. Az anyukák megtapsolják, dicsérgetik.

Alig várja a kirándulás napját.

Gyülekezőkor az apróságok hátizsákjukat átugrálva szaladgálnak, ejtőernyőt, nyakcsiklandozót, legyezőt gyártanak falevelekből. Sándor fejében ott hátul, még elfojthatóan megjelenik egy kósza gondolat: jobb lett volna, ha a felesége megy el a szülői értekezletre. A vonatra felszállva megint felbukkan ez az érzés. A szilaj csapat zúzós hangerővel özönli el a vonatkocsit. A már ott ülő utasok némán szemlélik a honfoglalókat.

Sikeresen lecsendesítjük az apróságokat. Mindenki nyugodtan ül egy kerek percig.

Ekkor elhangzik a kérdés: EHETÜNK?

Mármint finomságot. 

Sándor, aki legénykorában ült utoljára vonaton, s akkor sem egy seregnyi gyerekkel, átmenetileg néma szemlélővé válik. Lefagy. Pedig a java csak ezek után jön.

Jobb, ha tartalékoljuk a finomságokat későbbre – gondoljuk a kolléganőmmel, ezért figyelemelterelési akciót indítunk.

„ÉNEKELJÜNK!” – kiáltjuk Orsi nénivel boldogan, erősen felszólító módban. 

„Fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bolha...”

Ez az a pillanat, mikor Sándor homlokán megjelennek az első izzadtságcseppek. Lopva körülnéz, ki lát minket. Az utasok lemondanak végtelen repertoárunk élvezetéről, átülnek a másik kocsiba. Kár. Életükből kimarad a „Minden ember ember...” ,  „A mi macskánk...”, no meg a „Szegény csigabiga...” és más hasonló, ezer szakaszos dal.

Egyetlen nagymama tart ki, ő velünk tapsol.

Az első kihívás teljesítve: A finomságok egyelőre érintetlenek! 

A dalok fogytával feltámad az érdeklődés a vonat legkisebb helyisége iránt. „Görbén nyílik az ajtaja! – újságolja egyikük. – Van benne egy szivattyú, akkorát szól, hogy na!” Ez minden második gyerekből kiváltja a vágyat, hogy megtekintse a szörnyűséges szivattyút, és borzongva beszámolhasson róla. Kis csapatokban megyünk oda, és úgy néz ki, Vácig Orsi nénivel megalapítjuk és el is végezzük az OKJ-s vécés néni képzést. Kitüntetéssel. V.n. a titkos jelszavunk. A borzongás elmarad, a szivattyú nem is vészes. Kérésemre Sándor szemmel tartja az ifjúság várakozó részét.

Amíg mi a vécénél időzünk, a fiúk fondorlatos módon elhitetik Sándorral, hogy a vonat a legalkalmasabb helyszíne a rágcsálásnak. Keksz, csoki és egyéb nyalánkságok kerülnek elő és tűnnek el a pocakokban. 

Először meginog a bizalmam Sándorban. Aztán nyugtatgatom magam: én is voltam pályakezdő.

Megadjuk magunkat Orsi nénivel. Gyors kézfertőtlenítés után a vonaton tízóraizunk.

Vácra érve (keresd meg a hátizsákod, dobd ki a szemetet, óvatosan szállj le, állj be kettesével, ne engedj ismeretleneket a sorba) felmerül az igény: MOSDÓ!

Sándor nem érti, hogyan férhet ennyi folyadék az ilyen kicsi testekbe. Gondolataiból kizökkentjük:

„Kérjük, menjen a kisfiúkkal a mosdóba, és vigyázzon rájuk!”

„Én? – kérdi félénken Sándor, akinek agyában most fordult meg harmadszor a gondolat, hogy az anyukák valójában csapdába csalták a szülőin.

Végül megadja magát. Elvonul a fiúkkal, mi a lányokkal.

Indulás a Duna-partra!

Az ártéri tanösvény nagyon jó! A kanyargós fahidak, utak, szitakötők, a békakoncert mindenkit érdekel. Csak egy gyereknek kell zoknit cserélni.

Sándor szemöldöke lassacskán a homloka közepén marad, szeme teljesen kerekké válik. Sorsába beletörődve ballag a csivitelő csapat mögött. Ügyesen terel.

Kép: burst.shopify.com

Ebéd. A világ egyik titka, hogy több kiló édesség (sutyiban történő) elfogyasztása után miként tud elpusztítani három szendvicset ebédre egy zsenge ifjú. És egy üveg szörpöt, teát, vizet, amit anyu bepakolt neki. A gyerekek barátságosan kínálgatják egymásnak a nasit. Sándor nem éhes, saját kisfiát nézi, aki az otthon utálatosnak tartott háztartási kekszet tömi magába. Kié lehet az a keksz? „Tömegpszichózis” – gondolja. A kezébe nyomott szatyorral velünk együtt körbejár, hogy összegyűjtsük a szemetet, kenyérhéjat, üdítős dobozokat, kekszes zacskókat. Titokban az órájára sandít, ajaj, még órák vannak a hazaérkezésig. A szemetes konténerhez lelkes fiúk kísérik, egyikük megpróbálja Sándort rávenni, tegye őt be a szemetesbe, mert belülről is megnézné. Sándor nyögve mond nemet.

Egy újabb kör, ahol megszerzett képesítésünket – v.n. – alkalmazhatjuk, és Sándort is elnyeli csapatával a Duna-parton álló mosdó ajtaja.

A vonat indulásáig pont annyi időnk van, hogy megegyünk egy fagyit. Az ifjúság nem tudja, hogy a fagyizás helyszínének a kiválasztását hosszas kutatás előzi meg. Igen, van mosdó.

A fagylaltos lány ledöbben a cseppet sem fáradt, hanem igen élénk társaság láttán. A gyerekek hosszú sorban vonulnak a kívánatos fagylaltkülönlegességeket kínáló pult előtt. Mindenki választhat egy gombócot.

Sándor nem kér, úgy érzi, a fagylalt most az a dolog, amire a legkevésbé vágyik. Gálánsan fizet nekünk egy kávét, majd kihasználva az átmenetileg elhalkult csipogást, kéréssel fordul hozzánk.

Eltávozási engedélyt kér.

Tudja, hogy a fagyizás után hová vezet az útja. Elméje térképén élete végéig mint sok kis piros X világít majd Vác összes használható illemhelyének pontos helye. Most csak öt percet kér, nem menne messze, csak ide, a hirdetőoszlop mögé. Elengedjük.

Hátát nekivetve az oszlopnak elrejtőzik a kíváncsi kiskorúak tekintete elől. Remegő kézzel cigarettára gyújt. A füstöt az út felé fújja, a kis szürke pamacs elvegyül a kipufogók gomolyagával. Lassan megnyugszik, és felvértezi magát az utolsó akciókra. Már csak egy látogatás ott, vonatozás, és saját kisfiát kézen fogva mehet haza. Otthon kinyit egy üveg hideg sört, elnyújtózik a foteljában, és nem gondol semmire. 

A fagyizás után egy könnyed mosdózás (rutinból), romok eltakarítása, köszönés, és jöhet a vonat.

A vonaton kiderül, hogy nincs az a hátizsák, amelyikben ne rejtőzne még egy kis ropi, morzsányi keksz, bontatlan cukorka. Megy a cserebere, lábak lógáznak, rágcsálás, iszogatás. A gyereksereg tíz percnyi pihenő után erőre kap. Megelőzendő a gyanús akciókat vidáman énekeljük a „Tíz szem dió..” című, tetszés szerint végteleníthető dalt. Az izgalom fokozódik, a célállomás előtt még kieresztik a gőzt, a kiürült palackok ütőhangszerekké válnak. Mögöttünk megszólal egy cérnavékony hangocska: „Játsszunk jégkorszakost, én vagyok a mamut!”

Meg kellene dicsérnem Sándort, egész jól belerázódott. Egy csapat fiú csak vele hajlandó elmenni az ismert helyre. Sándor érzelmeit leplezve vonul velük. Visszajön, leül közénk, egymásra nézünk, bólogatunk.

Pakolás, szemétszedés, sorakozás és leszállás. Színtiszta rutin, most csak a mosdó marad ki. Azt majd otthon. Mindenkiért jöttek, nagy az öröm. „Nagyon jóóóó volt!!!” – kiált valaki, a kórus helyesel. Ez klassz. Nagyot sóhajtok. Tényleg jó kirándulás volt!

Megköszönjük Sándornak a segítséget, ő hosszasan szorongatja kezünket. „Hát, nem irigylem a tanító néniket.” Köszönjük, Sándor!