Az igazi Moriarty professzor, akit a saját Sherlock Holmesa mentett meg
Adam Worthöt sokan nevezték a gonosztevők Napóleonjának. Sir Arthur Conan Doyle róla mintázta Sherlock Holmes ősellenségének, Moriartynak az alakját. Worth valóban nagyszabású bűnöző volt, és tényleg élethosszig harcot folytatott a maga Sherlock Holmesával. Egy dologban viszont nem illett rá az író jellemzése: nem volt sem gonosz, sem erőszakos.
És a történet vége is egészen más lett.
Adam Worth – eredetileg Werth vagy Wirtz – 1844-ben született Németországban. A társadalmi ranglétra alján tengődő zsidó családban élt, olyan nyomorban, hogy amikor ötéves volt, a szülei a jobb megélhetés reményében kivándoroltak Amerikába. Apja szabó volt, csekély keresetéből alig tudta eltartani a háromgyerekes családot. Adam az utcán nőtt föl a többi perifériára szorult zsidó család gyerekeivel együtt, és kiskamasz korára nagyon elege lett ebből az életformából. Arról álmodozott, hogy kitör a nyomorból, maga mögött hagyja a szégyenben élő kitaszítottakat, és ő is a „nagyok” életét fogja élni.
Tizennégy évesen, az amerikai álom bűvöletében megszökött otthonról. Két évig csak az utcákon csavargott, de nem sokáig maradt bevétel nélkül, mert az 1861-ben kitört amerikai polgárháborúban nagy szükség volt katonákra. Az északiak szövetsége komoly gazdasági fölényben volt a Déllel szemben, ezért megengedhette magának, hogy anyagi előnyökkel kecsegtesse a besorozott bakákat. Worth életkorát tizennyolc évnek hazudva belépett a seregbe, így szert tett a neki járó díjazásra. Ez harminc dollártól akár ezer dollárig is terjedhetett. Adam részt vett több csatában is, először tizedessé, aztán őrmesterré nevezték ki. Kifejezetten bátran helyt állt, de egy sérülése után jobb kereseti lehetőséget talált. Amikor ugyanis felgyógyulva kiengedték a kórházból, megdöbbenve vette észre, hogy tévedésből halottnak nyilvánították.
Elérkezettnek látta az időt, hogy csatlakozzon a zsoldon nyerészkedők táborához. Hamis néven ismét belépett a seregbe, majd miután felvette a díját, megszökött, és máshol, más néven próbálkozott újra. Ezt sokszor megismételte.
A hadsereg is tisztában volt vele, hogy a jutalompénzekkel sokan visszaélnek, ezért nagy erőkkel nyomoztak a csalók után. Worth neve is felkerült a körözöttek listájára, Amerika egyik leghíresebb nyomozóirodáját, a Pinkerton Ügynökséget bízták meg az elfogásával. Többször is közel kerültek hozzá, de mindig megszökött. Az ügynökség egyik vezetője, William Pinkerton személyesen is részt vett a keresésében, és nem is sejtette, hogy az elkövetkezendő ötven évben ez a nyomozás lesz az élete egyik legfontosabb tevékenysége.
Worth New Yorkba szökött a nyomozók elől, és belevetette magát az alvilágba. Ez volt akkoriban a világ egyik legkorruptabb helye: a politikusok és a rendőrök megvásárolhatók voltak, az utcákat jól szervezett bandák uralták.
Bűnözői karrier
Adam könnyedén beilleszkedett, és a hierarchia alján kezdte. Először zsebtolvajnak képezték ki, és nagyon ügyesnek találták. Nemsokára megalapította a saját tolvajbandáját, majd betörések szervezésével és finanszírozásával kezdett foglalkozni. A tevékenysége során azonban kikötött egy fontos, áthághatatlan szabályt: senki, aki vele dolgozott, soha nem alkalmazhatott erőszakot a bűncselekmények elkövetése során.
Egyre nagyobb lopásokat szervezett: ékszerészüzleteket, biztosítótársaságokat, bankokat rabolt ki, és közben új barátokat is szerzett. Ilyen volt például egy Charley Bullard nevű rabló, az alvilág kedvelt zongoristája, akivel szokatlan körülmények között találtak egymásra. Bullardot egy százezer dolláros – mai értéken nyolcszázmillió forintos – vonatrablás után a Pinkerton-nyomozók fogták el, és egy New York-i börtönben várta a tárgyalást. Az alvilág vezérei összeverbuváltak egy kis csapatot a kiszabadítására. A mentőosztag vezére Adam Worth volt. Alagutat ástak a zongorista cellájához, majd a gondosan lefizetett börtönőrök közreműködésével megszöktették. Bullard és Worth ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lettek, és döbbenetes mennyiségű pénzt raboltak együtt.
A legnagyobb dobásuk a Boylston Bank nevű pénzintézet volt 1870-ben.
Magukat üdítőital-kereskedőknek álcázva bérbe vettek egy épületet a bank mellett, majd hosszas munkával kibontották azt a falat, amelyikre a szomszédban a széf közvetlenül rá volt tolva. Különböző vágóeszközökkel hátulról kinyitották az acélszéfet, és egymillió dollárt – nyolcmilliárd forintot – emeltek el készpénzben és értékpapírokban.
Pinkerton hamar kiderítette, hogy csak ők követhették el a rablást, és minden emberét rájuk állította. Worth és Bullard tudta, hogy már nem sokáig tudnak kicsúszni a nyomozók kezei közül, ezért a rablott holmit alvilági ügyvédeken keresztül értékesítették, és Európába hajóztak.
Alvilági barátság
Liverpoolban ütöttek tanyát, ahol Worth vezetésével késedelem nélkül elkezdték megszervezni a helyi csapatukat. Hamar kialakítottak egy kiterjedt hálózatot, és rablásokat szerveztek. Tökéletes összhang uralkodott a két bűnöző barát között, mindenen testvériesen osztoztak. Amikor megismerkedtek Kittyvel, a tizenhét éves bárpultoslánnyal, a lány sokáig nem tudott dönteni közöttük, így egy ideig rajta is megosztoztak. Amikor aztán Kitty Bullardot választotta, Worth elfogadta a döntést. Igaz, alkalomadtán azért ő is számot tarthatott a lány kegyeire.
Az újdonsült pár hamar elkezdte az esküvőt tervezgetni, Worth pedig az alkalomhoz méltó ajándékot szándékozott adni nekik. Ennek érdekében kirabolt egy jól menő zálogházat, ahonnan másfél milliárd forintnyi értéket lopott el. Az összeg felét nagylelkűen a barátjának és újdonsült feleségének adta.
1871-ben, a párizsi kommünt követő anarchikus állapotok közepette úgy döntöttek, hogy a francia fővárosban próbálnak szerencsét. Az Operaház közelében megvásároltak egy háromemeletes épületet, és további komoly befektetések árán létrehozták benne a sokféle igényt kielégítő Amerikai Bár nevű létesítményt. Az evés-ivás és más úri szórakozások mellett tiltott szerencsejátékot is lehetett itt űzni. A hatóságok nem gyakran zargatták őket, mivel a megvesztegethető tisztségviselőknek is bőven jutott pénz a busás bevételekből.
Veszély esetére pedig egy kifinomult jelzőrendszert működtettek, amely időben jelezte az esetleges razziát. Ilyenkor a kártyaasztalok és a rulettkerekek gondosan kialakított rejtekhelyekre csúsztak be a falakba és a padló alá, így mire a zsandárok megérkeztek, semmi gyanúsat nem találtak.
Pinkerton Amerikában is értesült esküdt ellensége új vállalkozásáról, és nem volt rest Párizsba utazni, hogy leleplezze és elfogja Worthöt. A bűnöző személyesen fogadta őt, a tökéletesen legálisnak látszó környezetben, makulátlan udvariassággal köszöntötte, és meghívta egy italra. Szívélyesen elbeszélgettek a világ dolgairól, majd Pinkerton dolgavégezetlenül távozott. Az elkövetkezendő hetekben rendszeresek voltak a razziák. Bár a jelzőrendszer kifogástalanul működött, Worth megértette, hogy a felhőtlen szerencsejátéknak vége. Pinkerton szagot fogott, és előbb-utóbb lebuktatta volna őket. A biztos bevételt jelentő Amerikai Bárt így bezárták.
Az alvilág királya
Mivel Párizsban sem volt maradásuk, a következő állomás London volt. Worth vásárolt hármuknak egy elegáns kétemeletes villaépületet, és kibérelt egy lakást is. Innen szervezte a vállalkozásait. Ez volt az az időszak, amikor Moriarty valóban színre lépett. Óriási hálózatot épített ki a londoni alvilág bűnözőiből, és zseniális szervezőtehetséggel irányította őket. Minden rabláshoz megtalálta a megfelelő elkövetőket, méghozzá egy modern piramisrendszer felhasználásával. Ily módon senki nem tudta, igaziból kinek dolgozik, mivel a bűnözők ravaszul kiépített csatornákon kaptak megbízásokat, majd a részesedésüket is anonim módon osztották le nekik. Ez a rendszer nem korlátozódott Londonra, de még Angliára sem. Az egész európai kontinensen végrehajtottak minden létező bűncselekményfajtát, amit erőszak alkalmazása nélkül meg tudtak csinálni. Voltak bankrablóik, útonállóik, széfeket fosztottak ki, csekket hamisítottak, postakocsikat és vonatokat raboltak ki. Worth mottójához persze mindenkinek tartania kellett magát: „Az eszes embernek nincs joga fegyvert tartani. Használjátok az agyatokat!”
Pinkerton minden erejét és erőforrását latba vetette, de nem tudta elkapni Worthöt. A ravasz bűnöző még a Scotland Yard nyomozóinak terveiről is jó előre értesült beépített emberei révén.
Azt is megengedte magának, hogy élvezetből maga is elkövessen egy-egy látványos rablást. Ilyen volt például, amikor megtetszett neki a Devonshire hercegnője című híres festmény. Egy éjjel maga lopózkodott be a képet kiállító galériába, szakavatott kézzel kivágta a keretéből, majd a kabátja alá rejtve hazavitte. A festmény annyira a szívéhez nőtt, hogy nem is adta el, hanem megtartotta.
Az 1880-as évek a magabiztos gyarapodás évei voltak. Worth megnősült, két gyermeke született, és látszólag a tisztes polgárok életét élte. A családjának fogalma sem volt róla, miből gazdagodott meg. Módszerei a végsőkig finomodtak, a hálózata minden korábbinál nagyobbra hízott.
Vezeklés és jóvátétel
A baj 1892-ben kezdődött, amikor egy rosszul sikerült rablás során Belgiumban letartóztatták Bullardot. Worth Liege-be utazott, hogy megpróbálja megvesztegetni az ottani tisztviselőket. Amikor odaért, megtudta, hogy a barátja időközben meghalt. A hír nagyon lesújtotta, talán ez volt az egyik oka annak, hogy ő is óvatlanná vált.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve ugyanis megpróbált kirabolni egy néhány percre felügyelet nélkül hagyott postakocsit, de rajtakapták. A nyomozás és a tárgyalás során megpróbálták bebizonyítani, hogy rengeteg minden van még a számláján, de ő tagadott. A belgák kapcsolatba léptek Pinkertonnal is, aki azonosította Worthöt, de megdöbbentő módon nem osztotta meg a nyomozókkal mindazt a töméntelen mennyiségű információt, amelynek a birtokában volt a bűnözőkirályról. Az elmúlt évtizedek alatt kialakult a két ellenfél között egyfajta tisztelet, ami már-már barátságba fordult. Worthöt így is hét év börtönre ítélték, és ez az időszak borzalmas volt számára. A vele szomszédos cellában az egyik korábbi ellensége ült, aki ellene vallott a tárgyaláson is, most pedig minden lehetőséget megragadott riválisa gyötrésére. Ellene hangolta a többi rabot, megalázták, verték, és pokollá tették számára a börtönéveket.
Mialatt távol volt, egy másik ellensége megerőszakolta a feleségét, aki beleőrült a traumába, és elmegyógyintézetbe került. Fiukat és lányukat Worth öccse fogadta örökbe Amerikában. Amikor kiszabadult a börtönből, az egykori alvilági vezér már csak árnyéka volt önmagának. Betegen és megtörve utazott Amerikába, hogy kijátssza a birtokában lévő utolsó adut. Meglátogatta Pinkertont, és a két egykori ellenség immár megöregedve, régi barátokként ült asztalhoz.
Worth egy utolsó ajánlatot tett, amely mindkettőjüknek kifizetődő volt. Átadta a magánnyomozónak a mindaddig gondosan rejtegetett festményt, és így Pinkerton lehetett az, aki megoldotta az évtizedes rejtélyt.
A nyomozói bravúrért cserébe Worth annyit kért, hogy Pinkerton üssön nyélbe egy üzletet. A tárgyalások során a rabló hatalmas összeggel gazdagodott, a galéria visszakapta a festményt, Pinkerton megdicsőült, a Scotland Yard pedig szemet hunyt, és elfogadta, hogy Adam Worth már nincs az élők sorában.
Worth végre visszakapta a gyerekeit, Londonba hajózott velük, kiváló iskolába íratta őket, és vásárolt nekik egy elegáns házat. Miután mindent elrendezett, megadta magát a betegségnek, és 1902-ben meghalt. Az évtizedeken átívelő bűncselekmény-sorozat haszna – még ha nem is maradt belőle sok – immár tisztára mosva állt az utódai rendelkezésére. Sir Arthur Conan Doyle pedig már 1893-ban, Az utolsó eset című novellában bevezette, és halhatatlanná tette James Moriarty figuráját.
Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>