Az eredeti sziámi ikrek története – A rabszolgatartó sztárok

Egy bomba üzlet előkészítése

Az igazi sziámi ikrek története 1824-ben kezdődött, a Távol-Keleten, a Menam folyó vizén, egy festői naplemente idején. Egy bizonyos Robert Hunter éppen helyi halászokkal csónakázott, amikor észrevette a part menti sekély vízben játszó gyerekeket. Csakhogy volt ott valami szokatlan. A gyerekek között mintha egy furcsa lény lubickolt volna. Kiszállt a csónakból, és közelebb ment a pancsolókhoz.

Ekkor vette észre, hogy a szokatlan lény két kiskamasz fiú, akik a mellkasuk alsó részénél össze vannak nőve. Azonnal maga előtt látta a látványos bemutatókat és cirkuszi előadásokat, ezért késlekedés nélkül összebarátkozott a gyerekekkel, majd később a családjukkal is.

Hunter régi skót kereskedőcsaládból származott, és kiválóan megtalálta a számítását Sziámban, azaz a mai Thaiföldön. Ez volt akkoriban az egyetlen távol-keleti ország, amelyiknek ügyes hintapolitikával sikerült elkerülnie a nyugati gyarmatosítást, és ehelyett valamiféle furcsa félállapotban létezett. Hunter igyekezett jól egyensúlyozni a sziámi uralkodház és a brit birodalom között, így minden szereplő számára kifizetődő diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat tudott kiépíteni.

Az ikerfiúkat Csangnak és Engnek hívták, és – számos testvérükkel együtt – az édesanyjuk nevelte őket egyedül, mivel az apjuk korábban meghalt egy himlőjárványban. Jobb híján kacsatenyésztésből tartották fenn magukat.

Hunter ezt látva addig áradozott nekik a nyugati világ gazdagságáról és a végtelen lehetőségekről, amíg az anya bele nem egyezett, hogy a kereskedő magával vigye a fiúkat Amerikába.

Sziám királyával, III. Rámával már nehezebb dolga volt: az uralkodó érthető módon nem találta természetesnek, hogy a honfitársait cirkuszi állatokhoz hasonlóan mutogassák nyugaton. Hunternek öt évébe telt, mire nagy nehezen megszerezte az engedélyeket, és a közben fiatalemberré serdült ikrekkel Amerikába hajózott. Ehhez társat is vett maga mellé, egy Abel Coffin nevű hajóskapitányt, akivel megosztoztak a költségeken és a hasznon. Szerződést kötöttek a fiúkkal, és bár elsősorban a saját zsebükre dolgoztak, azért nekik is kifejezetten méltányos részesedést ajánlottak a bevételből. Rendes amerikai vezetéknevet is választottak nekik: ettől kezdve ők voltak a Bunker fivérek. 

A rivaldafényből kilépve 

Szinte véget nem érő, tízéves turnésorozat következett. Bostonból kiindulva minden jelentős amerikai várost meglátogattak, majd a Brit-szigetek következtek.

Az ikrek romantikusan keleties öltözékben, copfosan mutogatták magukat, félmeztelenül tornamutatványokat végeztek, úsztak, dámajátékkal szórakoztatták a közönséget, és egyre választékosabb angolsággal beszélgettek az érdeklődőkkel.

Eközben az újságíróktól az orvosokon, anatómusokon, grafikusokon át a kocsmalátogatókig mindenki róluk beszélt. Aki csak tehette nézte, tapogatta, vizsgálgatta őket; találgatták, milyen életet élnek, amikor senki nem látja őket. Lassacskán kezdett elterjedni a „sziámi ikrek” kifejezés, amelyet több nyelven ma is így használnak. A fiatalemberek annyira profivá váltak az előadó‑művészetnek ebben az egyedi vállfajában, hogy néhány év múlva különváltak a menedzsereikről. Hunter már jóval korábban kiszállt a vállalkozásból, és újabb menedzsereknek adta el a részesedését, a két fiú azonban most tőlük is megszabadult. Saját vállalkozásként folytatták a turnézást, és így egy csapásra megsokszorozódtak a bevételeik. 

1839-re viszont már elegük lett a cirkuszból. Egyre nehezebben viselték a rivaldafényt, többször is tettlegességig fajuló konfliktusokba keveredtek a közönséggel, egy rosszindulatúan viselkedő társaságra pedig rá is lőttek egy reprezentatív vadászat alatt. Letartóztatták őket, és csak óvadék ellenében szabadulhattak. 

„Rendes” amerikai élet 

Elhatározták, hogy befejezik a vándoréletet, és letelepednek. Vásároltak két egymáshoz közel fekvő területet Észak-Karolina államban, és mindketten egy-egy ültetvényt alapítottak. A helyiek eleinte csóválták a fejüket, de néhány év alatt a közösség megbecsült tagjai lettek. A környék lakói elismerték, hogy Chang és Eng ugyan „sárgák”, de viselkedésükben és lelkületükben már igazi amerikaiak. 

Kép

Chang és Eng gyermekeikkel; kép: Wikimedia

Az ikrek részt vettek a helyi közösségi életben, és elkezdték kiélvezni a tízévnyi megaláztatás jutalmát. Házaik minden luxusigényt kielégítettek. Mindenben alkalmazkodtak új hazájukhoz. Ez magában foglalt két fontos tényezőt: meg kellett házasodni, és az ültetvényre dolgos kezeket kellett szerezni. Azzal kezdték, hogy a szomszédaikhoz hasonlóan rabszolgákat vásároltak. A kor Amerikájában a keleti származású embereket ugyan lenézték, de nagyságrendekkel jobb helyzetben voltak, mint a feketék. Chang és Eng pontosan értette ezt a különbséget, nem is bántak kesztyűs kézzel a rabszolgáikkal.

Egyeseket az ültetvényen dolgoztattak, másokat utódnemzésre ösztönöztek, és a kor szokásai szerint a gyerekeket értékesítették a rabszolgapiacon. 

A házasodás már nehezebb kérdés volt. Mivel azonban a déli ültetvényesek világában a pénz beszélt, viszonylag könnyen találtak menyasszonyjelölteket, és egy testvérpárra esett a választásuk. Sarah és Adelaide Yates szülei kezdetben ellenezték a házasságot, érdekes módon nem a vőlegények testi fogyatékossága miatt, hanem a származásukra hivatkozva. De ez az ellenkezés sem tartott sokáig, és 1843-ban egy baptista prédikátor összeadta őket. 
A házasságok jól működtek, egymás után születtek az utódok. Az elkövetkezendő években Changnak tíz, Engek tizenegy gyereke lett. A házaspárok a helyi arisztokrácia tagjai voltak, és minden ment volna tovább a maga útján, ha 1861-ben ki nem tör a polgárháború. Ez a pusztító konfliktus két területen is érzékenyen érintette a Bunker fivérek családjait. Rengeteg hitelt vettek föl a déli konföderáció által kibocsátott, ideiglenes pénzben, ez azonban a vereség után már nem is létezett. Ugyanakkor a rabszolga‑felszabadítás miatt összeomlott az ültetvényeik munkaerő-ellátása. Rossz anyagi helyzetbe kerültek, ezért jobb híján úgy döntöttek, hogy megint turnézni indulnak. 

A halál sem választotta el őket 

Csakhogy sem ők nem voltak a régiek, sem a világ. A dicsfényük elhalványodott, ők maguk megöregedtek, és az északi államokban amúgy sem mindenki látott szívesen jól ismert rabszolgatartókat. Hiába jutottak el Németországba és Oroszországba is, fáradtan és egyre betegebben már nem ment a show. 

Hamarosan visszatértek a birtokaikra, Chang súlyos alkoholista lett, és egy agyvérzés következtében lebénult az egyik oldala.

Mivel elválaszthatatlanul egymáshoz voltak láncolva, egyre nagyobb kínszenvedés lett az élet. Járni csak úgy tudtak, hogy az egészségesebb Eng a saját lábához kötötte Chang béna lábát. Folyamatosan attól rettegett, hogy mi lesz, ha a testvére meghal, ő pedig ott marad összenőve egy holttesttel. Mindketten elkeseredetten küzdöttek azért, hogy egy sebész válassza szét őket, de senki nem vállalta az életveszélyes beavatkozást. 1874-ben Chang meghalt a hörghurutja miatt. „Akkor én is megyek” – mondta Eng a családjának, és két óra múlva már ő sem élt. 
A világ halálukban is hasonlóan tekintett rájuk, mint életükben. Különböző orvosok közelharcot folytattak a holttestükért, majd a győztes diadalmasan felboncolta őket. Kiderült, hogy a májuk részlegesen közös volt, ezért akkoriban esély sem lett volna arra, hogy túléljenek egy szétválasztóműtétet. 
Gipszöntvényt készítettek róluk, amelyek a mai napig megtekinthetők az USA egyik neves horrormúzeumában, a philadelphiai Mütter Múzeumban. 
Chang és Eng huszonegy gyermekének ma több mint ezerötszáz leszármazottja él, köztük neves közéleti személyiségek és politikusok. Évente tartanak nagyszabású családi összejöveteleket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>