Az egyház és a fák titkos élete

Egyik vasárnap egy kedves apuka hozta kereszteltetni a gyermekét, és elmondta, ne haragudjak, de ő nem fog templomba járni. Ő egyszerűen ideges lesz ettől a közegtől. Az elnyújtott, régies énekek, ez az egész hangulat nem neki való. Igyekeztem kicsit beszélgetni vele, rákérdezni, hogy pontosan mi is idegesíti. De csak valami általános rossz érzés jött elő belőle. A végén még azt is megígérte, hogy gondolkodni fog! Nagyon tetszett a mosolya, ami mögött némi önirónia is volt, mintha ezt mondta volna: majd én is megöregszem, és akkor elfogadóbb leszek.

Az egyház különösképpen az a hely, ahol az ember az elfogadást, vagy mondjuk így, a lényeglátást tanulja. Megtanulunk lassacskán átlátni a rossz példákon, meglátni a jót, a szépet ebben a közösségben.

Az egyház horizontális közösség: emberek, akik itt a földön élnek. Ők az úgynevezett szentek, akik közül néhányról csak jó nagy időtávolságban mondjuk ki: mintha különbek lennének nálunk.

Jeruzsálemben történt az első században, hogy az egyház fogyasztási közösséggé is vált. De ez nem maradhatott fenn sokáig, mert egy aszályos időszakban a tartalékok kimerültek, távoli emberek segítségével kellett pótolni az ottani szükséget. Ez a fajta egyházi közösség nem volt fenntartható.

Lehet-e mégis beszélni a közösségről?

Nehezen lehet egy olyan korszakban, amelyben az individuum a fő érték, és szinte érthetetlen, hogy a szentek közösségének is van kohéziós ereje, és hogy létezik olyan hatásmechanizmus, amelynek nincs köze a tárgyakhoz. Ha valakinek valóban sikerül egy olyan életformát megvalósítani, amely a közgondolkodás számára a megszokottól eltérő, alternatív magatartásforma, az mutathatja meg, hogy a Lélek által sugallt életmód nem megvalósíthatatlan álom, hanem olyan valóság, amelyet egy ember meg tud jeleníteni a földön.

Nemrég olvastam „A fák titkos élete” című könyvet Peter Wohllebentől. Ez a bestseller leírja, miként kommunikálnak a növények, és ezzel az ökológiai krízis túlélőivé válnak. Azonban ez csak abban az esetben igaz, ha együtt maradnak. Az erdő nagyságrendekkel erősebb, ellenállóbb, mint egy fa. Millió kis rendszer nagy együttese, ezért a gombáktól a madarakig minden a túlélést segíti.

Az egyházról csak akkor érdemes gondolkodni, ha erdőnek látjuk, amelyben sokkal mélyebb és magasabb struktúrák, erőforrások működnek, mint amiket látunk.

Ez természetesen nem igazol semmilyen hibát és álszentséget, mint ahogy az erdőnek is küzdenie kell a kórokozókkal. Csak azt jelenti, hogy magunkat ne egy kis közösség pillanatnyi állapotában lássuk, hanem egy olyan nagy organizmusban, amit nem is értünk igazán, és főként: aminek nem mi vagyunk a középpontja!