Az anya olyan, mint a gravitáció – Az „Anyák napja” című francia film anyák napjára
Az anya olyan, mint a gravitáció, senki sem tudja kivonni magát a hatása alól. Erre a rácsodálkozásra épül az Anyák napja című francia film. Hogyan lehet erre az evidenciára felépíteni egy sztorit? Könnyeden, kicsit rafináltan, franciásan.
A rafinéria abban áll, hogy vagy húsz percig azt hisszük, a film az anyasággal kapcsolatos társadalmi problémákat feszegeti. Szinte az összes olyan kérdés felvonul, ami manapság a közvéleményt foglalkoztatja: felsővezető kisbabával, meleg pár baba nélkül, a megdicsőült anya, depressziós anya, negyven körüli dacos gyerek, tudatosan gyerektelen értelmiségi, szomorú prostituált, és még folytathatnánk a sort. Idővel azonban bizonyossá válik, hogy ennyi mindennel nem lehet érdemben foglalkozni, és jobb, ha pihentetjük a problémamegoldó gondolkodást. Inkább dőljünk hátra, és nézzük ezt a felvonulást, mint vonat ablakából az elsuhanó tájat: kívülről, kicsit megszépítve, de a soksínűségében egyre inkább egységben.
Az „Anyák napja” ízig-vérig francia film, egy doboz sikkesen csomagolt francia bonbon. A történet több szálon fut, több kapcsolatot követhetünk felváltva: minden íz más színű papírban, vegyesen tálalva.
Az „Anyák napja” szép film. Esztétikai értelemben szép. Nemcsak szépen fényképezett, de szépek az emberek, az utcák, szép az öregek otthona, a virágbolt és a temető is. Magyar szemmel különösen szembeszökő ez a szépség. Mielőtt hazugnak éreznénk ezt a valószínűtlen, mindenre kiáradó szépséget, vegyük észre, hogy mindez a valódi mondanivalóra tereli a figyelmet. Arra az egyetemesen emberi tapasztalatra, hogy tökéletlen és töredékes emberlétünkhöz képest túl sokat kaptunk. Túl nagy terheket, és túl nagy ajándékokat. Esendőségünkhöz képest túlságosan nagy hatalmunk van egymás felett, az egyik szereplő szerint pedig egyenesen „szörnyű az anyák hatalma”. Mit jelent ez?
Egy anya sem képes egészen uralni a gyerekeire gyakorolt hatását. Nem kell rossznak lenni ahhoz, hogy megsebezd a gyereked, és igen ritkán sikerül a lehető legjobbnak lennünk. „Hat gyerekem van, és mindegyik neheztel rám valamiért” – mondja derűsen az a nagymama, aki már elfogadta az életnek ezt a túláradó mivoltát. Ő lesz az, aki a másik oldalt is megmutatja: ha te bizonytalan vagy is, az a csecsemő biztos benned. Szereti az illatod, a bőröd, az arcod. Szeret téged, és segít neked. A szeretet is kéretlen, ingyenes, túlméretezett.
Innen indulunk: hatalmas hatóképességgel és hatalmas szeretettel. Hogy ebből mi lesz? – Anyámnak köszönhetem, hogy kíváncsi természetű vagyok, miatta sírok Puccinin. – Nem tudtam aludni, amíg te haza nem jöttél, az ablakban ülve vártalak. – Nem beszélek anyámmal, mert egyszer a saját gyerekem anyának szólította. – Miért szültél hármat, ha egyikünkkel sem foglalkoztál? Ilyen, és ehhez hasonló mondatok tömkelegét halljuk a film szereplőitől, és ezek alapján lehetne ez egy szörnyen nyomasztó film is, de mégsem az, két okból:
Az egyik, hogy pont annyira bájos, néhol giccses és gesztusaiban közhelyes a film, hogy nem lehet egészen komolyan venni. A másik feloldás pedig az a felismerés, hogy nem baj, hogy az élet ilyen.
Nem baj, hogy van mulandóság, nem baj, hogy a tökéletesség elérhetetlen. Elég, ha elfogadjuk az életet ilyennek, és akkor meg tudunk bocsátani anyánknak, meg tudunk bocsátani magunknak. A megbocsátás pedig szabaddá tesz az örömre, szabaddá tesz a szeretetre. Viszlát, nyomasztás!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>