Az acélhúros hangszerek királynője: a magyar cimbalom

Magyarországon, majd világszerte elsősorban Schunda Vencel Józsefnek és a Bohák-műhelynek köszönhető, hogy a 19. század utolsó évtizedeitől ez a főként a cigány kultúrába ágyazott, falusi kocsmákban, lakodalmakban használatos hangszer a polgári közönség körében is sikereket aratott: az operai, színházi és katonai zenekarok, majd szalonok, kamarazenei és szimfonikus művek megbecsült szereplőjévé válhatott. A 2015-ben hungarikummá minősített cimbalom mára a modern zeneművek és a dzsesszmuzsika aktív szereplője is.

Eredet és vándorút Európába

A legelső cimbalomszerű hangszerábrázolások Ninivéhez, az asszír birodalom fővárosához kötődnek. A cimbalom további őseinek a kínai selyemhúrokkal felszerelt Kint és az arábiai fennsíkról származó, négyszögletű szekrényhez hasonló Kanunt tartják, amelynek bélhúrjain acélpengetővel játszottak. A trapézformájú húros instrumentum a nagy népvándorlás idején került Európába, ahol a 16. és 17. században szinte minden országban elterjedt egyházi énekek kísérő hangszereként és a főúri udvarokhoz köthető szórakoztató zene instrumentumaként. A hangszert általában asztalra vagy térdre helyezve pengették, vagy verővel szólaltatták meg. Elnevezése és kivitelezése országonként változott (ezek a nevek a mai napig élnek): például az angol nyelvterületeken a hammered dulcimer, a német nyelvterületeken a Hackbrett, az olasz és spanyol nyelvterületeken a salterio és a psalterium, Közép-Europában a cimbalom és ennek változatai ismeretesek.

A cimbalom nyugat-európai fénykora a 17. század végére és a 18. század első felére tehető, amikor templomi és szalonhangszerként egyaránt népszerű volt, szonátákat, versenyműveket komponáltak rá.

Az időközben megjelenő modernebb hangszerek térhódítása folytán a 19. században a cimbalom Nyugat-Európában kiszorult a zenei színterekről, de tradíciója a nép körében fennmaradt.

Térhódítás Magyarországon

A cimbalom magyarországi megjelenésének pontos körülményei erősen vitatottak, mert hiányosak a történelmi adatok, és mert nem használták egységesen a hangszerneveket. A mai értelemben vett cimbalommal már 15. és 16. századi dokumentumokban is találkozhatunk. Az 1600-as évek magyar főúri zenéjében a cimbalom egyenrangú partnere lett a hegedűnek, a dudának és a virginálnak. Mivel a hangszer szólóban zenélésre és zenekari kísérésre egyaránt alkalmasnak bizonyult, nagy népszerűségnek örvendett a vándor cigányzenészek körében a 18. század végén és a 19. század elején.

A magyar kiscimbalmok főként házilag, ritkábban szakműhelyekben, különféle méretekben készültek – többnyire fenyőfa tetővel és hátoldallal, keményfa tőkékkel. Az 1800-as években egy kiscimbalom hangterjedelme általában két és fél–három oktáv volt. A cimbalom megszólaltatására két darab akác- vagy diófából készült verőt használtak, amelyeket abban az időben nem kötöttek be.

Az 1800-as évek második felétől kezdve a hangszer magyar jellegzetességgé vált.

„A magyar érzelemvilágának vannak olyan sajátos elemei, amelyeket semmiféle hangszer sem adhat vissza oly melegen, híven és közvetlenül, mint a cimbalom” – írta Schunda Vencel József, a kor kiemelkedő, világhírű hangszergyárosa, aki egyébként a reformtárogató megteremtője is.

Egyre több neves magyar zeneszerző kezdett felfigyelni a különleges hangszerre. A szabadságharcot követően a szinte nemzeti szimbólummá vált cimbalom Erkel Ferenc 1861-ben bemutatott Bánk bánjában kiemelkedő szerepet kapott, megszólaltatója fia, Erkel Sándor volt. Magyarországon ezzel új fejezet nyílt a cimbalom klasszikus zenei használatában.

A cimbalom története képekben: Jakob van Oostzanen: Krisztus születése (részlet cimbalmozó angyallal, 1512, Nápoly) - Cimbalom fesztivál 2011-ben (Forrás: Cimbalom Világszövetség) - Az első pedálos cimbalom és bemutatása 1874-ben. A cimbalomnál Pintér Pál (Forrás: Zenetörténeti Múzeum, Budapest)

„Zengő deszkától” a mesterhangszerig – innováció és világhír

A hangszer széles körű terjedésével párhuzamosan nőttek az irányába támasztott igények. A csehországi születésű Schunda Vencel József a család budapesti hangszergyárában az 1860-as években kezdte meg a cimbalom fejlesztését, majd 1871-ben bátyjától átvette a gyár vezetését, ahol idővel réz - és fafúvós, vonós- és ütőhangszereket készítettek alkatrészekkel együtt. Kitartó munkájának és külföldi tapasztalatainak köszönhetően neve néhány év leforgása alatt a nemzetközi élvonalba került.

A cimbalom történetének fontos állomása volt az 1873-ban megrendezett bécsi világkiállítás, ahol alakját, hangbeosztását és hangszínét tekintve egy lényegesen javított, de még pedáltalan cimbalmot állított ki Schunda, amelyet többek közt Ferenc József és Erzsébet királyné is megcsodált. A hangszert a kor ismert játékosai – Makai Pál, Bertók Sándor és Horváth József – szólaltatták meg.

Az igazi „reformcimbalom” 1874-ben született meg. Schunda a hangszertestet megnövelte, lábakra helyezte, hangterjedelmét kibővítette, és a harmóniák összezengését hangtompító pedálszerkezettel szüntette meg, így a hangszer alkalmassá vált a komolyzene előadására is.

Schunda olyan kiváló művészkörnek mutathatta be innovációját, amelynek tagjai közt megtaláljuk Liszt Ferencet, Erkel Ferencet, Richter Jánost, Erkel Sándort, Allaga Gézát és id. Ábrányi Kornélt is. Liszt haláláig őszinte csodálattal adózott az általa magyar zongorának nevezett reformcimbalomnak, amelyet a budapesti Zeneakadémián például Delibes, Saint-Saëns, Anton Grigorjevics Rubinstein, Ole Bull, Henryk Wieniawski és számos más művész, író és tudós tiszteletére rendezett estéin rendszeresen bemutatott, együtt Allaga Gézával (1841–1913), a cimbalomiskola szerzőjével, gordonkaművésszel. A folyamatosan fejlesztett cimbalom bejárta Európát: megszólalt a walesi herceg udvarában, a belga királyi család nászünnepén, Londonban, a török császár előtt és az 1878-as párizsi világkiállításon is.

A magyar állam ezeréves fennállási ünnepségére (1896-ban) a cimbalomipar annyira fellendült, hogy több mint 40 önálló iparos kb. 200 segéddel foglalkozott cimbalomkészítéssel, emellett a cimbalom külön zeneirodalommal is rendelkezett Allaga Gézának és Schunda V. Józsefnek köszönhetően, aki külön füzeteket adott ki népdalokból, opera- és operettrészletekből és egyéb zenei átiratokból. Schunda mestert művészek, kiállítási zsűrik, iparegyesületek, főhercegek, uralkodók jutalmazták és méltatták, emellett maga a király is kitüntette a Ferencz József-rend lovagkeresztjével. A 10 000. Schunda-cimbalom 1906-ban készült el, amely alkalomból nagyszabású ünnepséget rendeztek több kiváló író, művész és a „fővárosi IV—X. ker. vegyes ipartestület” kezdeményezésére.

Oktatás – hőskor és nehézségek

A magyar cimbalom külön tanszéket kapott 1890-ben a Nemzeti Zenedében Allaga Géza, 1897-ben a Zeneakadémián Kun László irányításával. Vitathatatlanok az érdemei a cimbalomirodalom és - oktatás terén Erdélyi Dezsőnek is, aki Allaga Géza után a Nemzeti Zenedében tanított, és számtalan átiratot készített. A 20. század kimagasló cimbalomművészei és egyben - tanárai voltak Fodor Janka, Rácz Aladár és Tarjáni Tóth Ida.

Kép

Rácz Aladár cimbalomművész (1932) - Kép: Fortepan, Adományozó: Bősze Ádám

A 20. századi zeneszerzők közül Bartók, Kodály, Sztravinszkij, Debussy, Saint-Saëns, Kurtág, Ránki, Kósa, Szokolay, Kocsár, Zádor és még sokan hozzájárultak műveikkel a hangszer világszintű ismertségéhez.

Trianont követően az elcsatolt részeken megszűnt a cimbalomoktatás, főként Budapestre szorult e tevékenység. A tanulók száma megfogyatkozott, Rácz Aladár Kossuth-díjas cimbalomművész 1958-ban bekövetkezett halála után pedig beszüntették a Zeneakadémián a cimbalomoktatást. (Rácz Aladár hírnevét többek közt az alapozta meg, hogy a ’20-as évektől barokk zeneszerzők műveit is megszólaltatta cimbalmon világszerte. Játéka akkora hatással volt pl. Sztravinszkijre, hogy a zeneszerző megtanult cimbalmon játszani.) Tarjáni Tóth Ida a budapesti első körzeti zeneiskolában az ’50-es években cimbalom-tanszakot nyitott, amelynek jelenlegi utódja a VI. kerületi Zeneiskola. Ő szorgalmazta azt is, hogy a ’60-as években ismét legyen a Zeneakadémián cimbalomoktatás.

További fejlesztések és modernkori követek

A cimbalom a 19. század végén újabb fejlesztéseken ment keresztül, amelyek közül a legjelentősebb idősebb és ifjabb Bohák Lajos nevéhez köthető: megállapították az optimális húrhosszúságot, amely a hangszer teherbírásával összhangban egyenletes hangzást biztosított, kibővítették a hangterjedelmet, emellett az ólommal súlyozott hangfogó rendszert rugós pedállal látták el. (A mester pedálrendszerét még Schunda cége is átvette.) A cimbalomkészítés lényegében azóta is a Bohák-féle rendszeren alapszik a környező országokban is. Bohák Lajos leghíresebb hangszerkészítő tanítványai Jancsó István és Frey Gábor voltak, akiket a Kovács Balázs és Nagy Ákos által képviselt fiatalabb generáció követett. Érdemes megemlíteni még Pavel Vsiansky cseh cimbalomkészítő mestert, aki Herencsár Viktória cimbalomművész-zeneszerző, a Cimbalom Világszövetség elnökének kezdeményezésére és szakmai tanácsai alapján 2002-ben megalkotta a könnyített szerkezetes cimbalmot, amelynek súlya az eredeti 100 kg-hoz képest közel a fele. A „Viktoria” néven is ismert modell nagy népszerűségre tett szert, a hangszer szállítása ugyanis lényegesen egyszerűbbé vált.

Kép

A Viktoria-modell (Forrás: Cimbalom Világszövetség)

A 20. század második felétől a hangszer népszerűsége tovább nőtt a híres cimbalomművészek, például Balogh Kálmán, Barcza Zsolt, Farkas Rózsa, Fábián Márta, Herencsár Viktória, Lukács Miklós, Szakály Ágnes, Szeverényi Ilona, Unger Balázs, Vékony Ildikó jóvoltából.

1991-ben, az első Cimbalom Világkongresszus alkalmával Pécsen megalakult a Cimbalom Világszövetség (CWA). A Szövetség célja a cimbalomcsaládhoz tartozó hangszereken játszó művészek, tanárok, hangszerkészítők, hangszertörténészek, kiadók, valamint a cimbalomcsalád hangszereihez kapcsolódó zenei szervezetek összefogása a cimbalomzene népszerűsítése, továbbfejlesztése érdekében. Kétévente kongresszust rendeznek mindig más országban, ahol a résztvevők bemutatják az eltelt két év újdonságait. A Szövetség jelenleg Európa, Amerika, Ausztrália, Ázsia 32 országának alapító és csatlakozó tagjaiból áll, de a kör folyamatosan bővül. (Részletek: www.cimbalom.org)

Felhasznált irodalom:
Schunda V. József. A czimbalom története (1907, Budapest, Buschmann P. könyvnyomdája)
Bokor József (szerk.). Allaga, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.)
Van der Meer, John Henry: Hangszerek az ókortól napjainkig. (Zeneműkiadó, 1988.)
Herencsár Viktória honlapja: www.viktoriaherencsar.com
Rácz Aladár – Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A1cz_Alad%C3%A1r
Magyar cimbalomművészek listája – Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_cimbalomm%C5%B1v%C3%A9szek_list%C3%A1ja)
Külön köszönet Herencsár Viktóriának a szakmai információkért.

A cikk a Képmás magazin Hat hungarikum sorozata részeként jelent meg. A cimbalomról szóló, kapcsolódó novellát a Képmás magazin 2022. februári lapszámában találja.
A sorozat többi darabját itt olvashatja el: Hungarikum sorozat.

A cikk megjelenését támogatta: