Az ateista magányról: „És hülyének nézlek, de legbelül csupán irigykedem, hogy neked a halál sokkal kevésbé reménytelen”

2008-ban a londoni buszjáratokon szokatlan üzenet köszöntötte az utasokat: „Isten valószínűleg nem létezik. Hagyj fel az aggódással, és élvezd az életed!” Az egyszerű rózsaszín felirat a keresztény reklámokra volt hivatott választ adni, és egy nagyobb kampány részét képezte, amelyet többek között Richard Dawkins, a híres ateista biológus finanszírozott. A projekt vegyes fogadtatásban részesült: voltak, akik egyetértésüknek adtak hangot, mások élesen kritizálták az ötletet. 

Ám amíg a figyelem javarészt az Isten létezését kétségbe vonó mondatra irányult, az üzenet második fele nem kevésbé vitatható.

Tényleg egy felsőbb hatalom határozott elutasítása hozná el azt a fajta gondtalanságot és megkönnyebbülést, amire mindannyian vágyunk? 

Ha elengedjük a vallásos meggyőződéseinket, valóban kivirágzik az életünk? Tény, hogy a hithez kapcsolódhatnak félelmek, különösen, ha torz istenképpel rendelkezünk. Ám félrevezető lenne azt állítani, hogy az önfeledtséget, amellyel a buszkampány az utasokat csábította, az ateizmus tudja garantálni.

Az ateizmus a szorongásoldás kulcsa – Vagy mégsem?

A sötét háttér előtt robotporszívókra rögzített zöld neonkeresztek forognak békésen. A reflektor fénye egy fehér hűtőre vetül, amely a jelenet közepén foglal helyet, egyszerre szimbolizálva a sterilitást, a biztonságot és egyben az elmúlás késleltetésének lehetőségét is. Talán ezért is sétál a következő jelenetben egy fiatal lány a hűtőhöz, és csukja magára az ajtót. Így indul Cseri Hanna Halálfélelem című dalának videoklipje, amelyből a cikk címét adó sorok is származnak.

„Mikor ráébredtem, hogy az összes szorongásom hátterében egyfajta halálszorongás áll, elhatároztam, hogy dalt írok róla, amiben őszintén fogok az érzéseimről vallani, hiszen valamilyen formában mindenkit nyomaszt az elmúlás gondolata az élete során, és nincs értelme a saját kiábrándító, spiritualitásmentes érzéseimet tovább titkolni, mert biztos, hogy ehhez is sokan tudnak kapcsolódni, vagy empátiával tekinteni rá” – mondja a fiatal énekesnő, aki kendőzetlenül szól az elmúlással kapcsolatos érzéseiről és arról, hogy milyen is mintegy „kívülről” szemlélni azokat, akiknek a hit az életük szerves részét képezi.

„Van egy érzés, amit ateista magánynak neveztem el, és nem könnyű róla a nyilvánosságban szót ejteni, mert van egy alapvető törekvés arra, hogy senkit ne sértsünk meg a hitében.” 

„Olyan ember vagyok, akitől a spiritualitás, a vallásos hit távol áll, és hiába igyekeztem nyitottabbá válni, semmi fogékonyságot nem mutatok ezekre. Ateista magány fogalma alatt azt értem, hogy ez a fajta hit nélküli létezés nehezítő körülmény a mulandóságunk elfogadásában.” 

Üdítő gondolatok, különösen azért, mert egy olyan korban, ahol sokan ellentmondást nem tűrően hirdetik az igazukat, az énekesnő sorain érződik, hogy őszinteségből és alázatból fakadnak. Amikor Richard Dawkins-t megkérdezték, hogy irigyli-e a keresztények hitét annak ellenére, hogy nem ért velük egyet, a válasz egy tőle megszokott, határozott és tömör „nem” volt. Ám bármennyire is az új ateizmus atyjának számít valaki, mégis csupán a saját nevében nyilatkozik. Azaz nem mindenki, aki elutasítja Isten létezését, érez ugyanígy a hit iránt, ahogy ezt Hanna példája is mutatja. 

Kép

Cseri Hanna videóklipjében – Forrás: YouTube

Halálfélelem és „ateista magány”, amelyről Cseri Hanna énekel

Az egzisztenciális pszichológia négy végső problémát azonosít, amelyekkel minden embernek szembe kell néznie: a szabadság, az elszigeteltség, a jelentésnélküliség és a halál. A fenti pszichológiai irányzat szerint minden félelmünk alapja a haláltól való szorongás, amellyel kapcsolatban viszont folyamatos tagadásban vagyunk. Mennyiben árnyalják a képet a vallásos meggyőződéseink? 

„Az ateizmusomat olykor nyomasztó teherként élem meg, nemcsak amiatt, mert a halál után nem vár semmi az én felfogásomban, hanem mert a létezésünknek nincs egy tőlünk független célja, oka, értelme, senki nem figyel ránk és egyenget utunkon felülről, senkinek nincsenek nagy tervei velünk, és szerintem az a fajta igazságszolgáltatás sem létezik, amiben olyan sokan hisznek. Ezek fájdalmas gondolatok – véli Hanna. – Ugyanakkor pont emiatt felszabadítók is, hiszen azt kezdünk ezzel az idővel, amit akarunk, szabad emberek vagyunk, a mi felelősségünk értelmet, célt és okot találni a létezésnek, és az elmúlásunk gondolata segít abban, hogy az életre fókuszáljunk.” 

„Az egész kultúránk arra a tényre épül, hogy meg fogunk halni, és ez valójában nagyon sokat segít abban, hogy értéket teremtsünk az élet minden szegmensében.” 

Kutatások szerint a mélyen hívők és az ateisták tartanak legkevésbé a haláltól, ami talán nem is annyira meglepő. Hiszen az ateista számára a halál az élet vége, minden addiginak a lezárása, beleértve saját magát is. A személy megszűnik létezni. Nincs ítélet, nincs elszámolás, nincs szükség magyarázatra, hogy miért tette ezt vagy azt, és miért nem döntött máshogy húsz évvel korábban. 

Ezzel szemben a hívő hiszi, hogy a halál nem fal, amelybe óhatatlanul is beleütközünk, hanem ajtó, amin besétálunk. Van hová mennünk, van, aki vár, aki kérdez, és van, aki üdvözöl, azaz van folytatás. A hívő és az ateista ugyanúgy megtapasztalja a mulandóságot. Nem vétetik el kevesebb valakitől, csak azért, mert hisz. Sokkal inkább adatik valami: a tudat, hogy amit elveszítünk, azt egy hatalmas Isten szerető keze egybegyűjti és megőrzi addig a napig. A veszteség nem örökre szól. 

Amikor el kell engednünk fiatalságot, lehetőségeket, álmokat és kapcsolatokat, az nem egy üresen kongó univerzumban történik, hanem egy mindent látó szempár színe előtt.

A legnagyobb teológiai tévedések egyike, hogy a vallásos embernek minden könnyebben fog menni. Dehogy! A különbség nem ez. Hanem pontosan az, amiről Hanna beszél. Hogy bármi történjék is, tudom, hogy nem vagyok egyedül. Van, akinek számítok, van, aki lát, aki vezet, van, aki megáld.

Ha fogadni kellett volna, hogy létrejöhet-e élet a Földön, jó eséllyel elbukunk

De térjünk vissza még egy gondolat erejéig a cikk elején említett buszos kampányhoz! Jonathan Sacks egykori főrabbi felfigyelt egy aprócska szóra a gondosan megkomponált üzenetben. „Isten valószínűleg nem létezik”, hirdették a feliratok. Valószínűleg. „Mégis mennyire valószínű, hogy az univerzum létezik? Vagy hogy van élet?” – firtatta Sacks rabbi a tőle megszokott bölcsességgel és éleslátással, majd egy mondatban összegezte a mondanivalóját:

„A legérdekesebb dolgok jellemzője, hogy a létezésük nem tűnt valószínűnek.”