Asszony vagy királynő? – Egy különleges óvónő története

– A nyíregyházi patológiáról vetette a sors az óvodák felé. Ez hogy történt?
– Három testvérem volt, Hajdúszoboszlón nőttem fel. A legvadabb Rákosi-érában, 1953-ban érettségiztem, és orvosnak készültem. Nem vettek fel az orvosi egyetemre, mivel édesapámat egy koncepciós perben elítélték: az volt ellene a vád, hogy lázított egy gyűlésen – pedig nem is volt ott. Nyíregyházára mentem férjhez, és ott a kórház kórszövettani laboratóriumában tudtam elhelyezkedni. A főnököm, Gerlei Ferenc tanár úr nemzetközi szaktekintély volt. Nagy betűkkel íratta fel a falra ezt a klasszikus latin mondást: „Hic locus est ubi mors gaudet succurrere vitae”, „Ez az a hely, ahol a halál örvendve siet az élet segítségére” – a patológia ugyanis az élők gyógyítását segíti. Örömmel olvastam a Képmásban, hogy ugyanez a gondolat köszön vissza Csókay András idegsebész hozzáállásában is: ő először halottakon próbálja ki az agyműtétek fogásait.

Bár nagyon szerettem a munkámat, de el kellett jönnöm onnan benzol- és xilolallergia miatt. Véletlenek nincsenek, csak Isten logikája működik. Pályát kellett változtatnom, és mivel a gyerekeket nagyon szerettem, és édesanyám óvodáskorú gyermekek otthonában dolgozott, úgy gondoltam, óvónő leszek.

– Hogyan érezte magát, amikor egy csendes labor után belecsöppent a nyüzsgő óvodai közegbe?
– Levelező szakon végeztem el Szarvason az óvóképző főiskolát, és fél évvel az államvizsga előtt gyakorlatra küldtek. Nagy, negyvenes létszámú gyerekcsoportok voltak akkoriban az óvodákban. Amikor az ember még rutintalan, nem tud jól fegyelmezni, akkor még nem tudja, hogy milyen apró trükkökkel lehet a gyerekeket arra indítani, hogy önként lépjenek ki egy rossz cselekvésből.

Nekem volt egy kis manófigurám, mindig ott lapult a zsebemben, amely kiváló figyelemelterelésnek bizonyult.

De nehezebb esetekkel is találkoztam: pszichés problémákkal, amikor például a gyerek önmagát büntette azzal, hogy a fejét a falba verte – akkor le kellett ásnom a szakmám pszichológiai alapvetéséig, hogy a saját elvárásaimnak megfelelően tudjak teljesíteni. 1963-ban diplomáztam óvónőként. Öt évvel később megszereztem a képesítést ahhoz, hogy óvodai módszertant taníthassak, és hozzám jöttek a hallgatók gyakorlatra. Van egy mappa a számítógépemen, az a címe, hogy „Én mindig boldog óvónő voltam”, abba gyűjtöttem össze az óvodákkal kapcsolatos fotóimat.

– Ezek szerint sikeresnek értékeli a munkáját.
– Hamar vezetővé váltam, és 1972-ben Munka Érdemrendet kaptam az Országházban. 1968-tól 1971-ig az új óvodai nevelési program bevezetését megelőző kísérleteket én végeztem Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Úgy képzelje el, hogy régen demonstráción alapult az óvodai nevelés: félkörívesen ültettük le a gyerekeket, és középre állva, vagyis centrálisan szemléltettünk. Képzelheti, milyen nehéz volt a hároméveseket félkörben leültetni, és rávenni őket, hogy figyeljenek a szemléltető képre, bevonni őket kérdés–feleletbe… Abszolút nem illett a gyerekek képességeihez. A későbbi, új nevelési programban a kiscsoportban mi csak kezdeményeztünk tevékenységeket, és ha a gyereket érdekelte, akkor csatlakozott. Irodalmi sarkot alakítottunk ki a meséléshez, az éneklést-zenélést is csak kezdeményeztük, egyedül a testnevelés volt kötelező.

– Min múlott az, hogy boldogan tudott foglalkozni az ovisokkal, és nem égett ki lelkileg?
– Azon múlt és múlik ma is, hogyan tud az ember „odalépni a gyerekek mellé” úgy, hogy közben fölemelje őket, és vidáman, humorral, nem elsősorban fegyelmezéssel nevelni.

A fegyelem a nevelés eredménye, nem a nevelés eszköze.

Persze azért vannak olyan gyerekek, akikkel nagyon küzdelmes boldogulni, pedig az is feladatunk, hogy mindenki jól érezze magát az óvodában. Volt egy túlmozgásos tanítványom, akit az apja otthon veréssel nevelt, ezért ő is verte a gyerekeket. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy erről beszámoltam a szüleinek, emiatt otthon még jobban kikapott. Akkor azt mondtam neki: „Kössünk szövetséget, soha többé nem mondom el a szüleidnek, hogy itt rosszalkodtál, de arra kérlek, hogy ne verekedj.” Mindig megpróbáltam lekötni az energiáit és a figyelmét mással. Amikor nyugdíjba mentem, éppen a búcsúztatóm napján az egyik kolléganőm elment az orvoshoz, mert a jogosítványát meg kellett hosszabbítani. Kérte, hadd menjen be soron kívül, mert a vezető óvónője búcsúztatójára oda kellene érnie. „Ki a vezető óvónő?” – kérdezte az orvos. „Harcsa Tiborné.” „Kati néni? Ő volt az én óvónőm.” Megkérdezte tőle, hol lakom. Már épp indultam volna az óvodába, amikor csengettek. Egy szép, magas férfi jelent meg egy szál gerberával. „Ugye nem tetszik megismerni?” – kérdezte, és elmosolyodott. És én a szeméről ráismertem: az egykori renitens ovisom volt. Később eljött még hozzám, és jót beszélgettünk.

Harcsa Tiborné 

– A szövetségeseivé tette a gyerekeket…
– Egy kislány az óvodában mindig úgy viselkedett, mint egy kis szent. Mindig csak jót tett, szépen játszott, énekelt, mindig körülöttem volt – az édesanyja viszont panaszkodott, hogy otthon nem lehet bírni vele. Ebből jöttünk rá, hogy bent az óvodában nagy megfelelési vágy él benne, ezért teljesen visszafogja magát, otthon viszont kitombolja az indulatait.

Nem az a legjobb tehát, amikor valaki kisangyalként viselkedik az óvodában, lehet egy kicsit rosszalkodni.

– Előfordult, hogy ellentétbe került egy-egy szülővel?
– Az élet legegyszerűbb és legnehezebb kérdését egy apuka tette fel nekem egy szülői értekezleten, amikor arról volt szó, hogy nagyon agresszívek a gyerekek: „Tessék nekem megmondani, hogy akkor most bárányokat vagy farkasokat neveljünk?” Alig tudtam válaszolni, valami ilyesmit dadogtam: „Olyan embert kell nevelnünk, aki együtt tud érezni a másikkal, de azt nem hagyja, hogy a másik bántsa.” De az az igazság, ma sem tudom a megfelelő választ, pedig ma is aktuális a kérdés. Hol a középút? Nincs, vagy nehéz megtalálni.

– Ott van bennünk a bárány is és a farkas is, ha tetszik, ha nem, kezdenünk kell velük valamit.

– Sok pszichológus azt állítja, hogy a szeretet velünk született tulajdonság, de ez nem igaz.

Az agresszió képessége például velünk születik, mert az életösztönhöz tartozik. A szeretetet jó esetben érezzük, tapasztaljuk, jólesik és viszonozzuk. A szeretetet tanuljuk, mint ahogy az érzelmi intelligencia és a viselkedéskultúra sem velünk született adottságok.  A gyereknek nem szabad azt mondani, hogy „rossz vagy”, mert elhiszi, és azzal azonosul – csak azt szabad mondani, hogy amit tettél, az rossz volt. Azért állítalak a sarokba, hogy gondold át, miért nem szabad ezt még egyszer megcsinálni. Mindig meg kell indokolni, hogy minek mi lesz a következménye.

– Nekem úgy tűnik, a neveléspszichológiai tudása megelőzte a korát.
– Az óvodapedagógiai képzésen tanítottak nekünk lélektant, miközben máshol a tudományos szocializmus elmélete szerint azt tanították, hogy lélek nem létezik. Micsoda kettősség ez! Irtották a vallásos nevelést. Azért is tudtam olyan nehezen összegyűjteni később a magyar kisdedóvás történetének emlékeit, mert a Rákosi-korban elrendelték, hogy el kell égetni az óvodák udvarán a múltra vonatkozó jegyzeteket, emlékeket; vagy pedig a nagyobb városokban, mint például Nyíregyházán is, a zúzdába vitték teherautókkal a régi szemléltetőeszközöket, mese--és verseskönyveket. Csak óvodák padlásairól vagy öreg óvó nénik szekrénye aljából kerültek elő kordokumentumok, mert megőrizték fiatalságuk emlékeit.

Létrehoztam egy helytörténeti jellegű óvodatörténeti gyűjteményt Nyíregyházán, ezt 1992-ben múzeummá nyilvánították, ráadásul országos hatókört kapott, mert csak ez biztosította a széleskörű anyaggyűjtést. 1995-ben az Óvodatörténeti Múzeum átköltözött Martonvásárra, a magyar kisdedóvás megalapítójának, Brunszvik Teréznek a kedves városába.

– Miért kezdett óvodatörténeti dokumentumokat gyűjteni? Hogyan jött ez az ötlet?
– Akkoriban a nyíregyházi Körte utcai óvoda vezetője voltam, százéves volt az épület, a hódfarkú cserepek megrepedeztek, és beázott a tető. Felmentem a padlásra a mesterrel körülnézni, és a szarufában elrejtve találtam egy barna zsákot, abban tíz régi, óvodai szemléltető képet és vékony papírokra írt keresztény és patrióta szellemiségű gyerekversikéket. Ez hívta fel arra a figyelmemet, hogy van nekünk múltunk is.

A Kelet-Magyarország című újság közzétette, hogy gyűjtök óvodatörténeti emlékeket.

Micsoda látszólagos véletlen, hogy egy Budán lakó óvó néni megjavított cipőjét a suszter épp abba az újságlapba csomagolta be, amin az én felhívásomról tudósítottak!

Ő elolvasta, és levélben megkeresett: felajánlotta édesanyja 1879-es óvónői-tanítói oklevelét! Szegénykém Celux-szal ragasztotta meg a régi okiratot, ami nagy kár volt, ezért el kellett vinnem az Országos Széchényi Könyvtár papírrestaurátori osztályára, hogy rendbe hozzák.

– Meséljen el még egy meghatározó eseményt a gyűjtőútjairól!
– Egy szeged melletti kis faluból ment nyugdíjba egy óvónő, aki emlékezett rá, hogy a fáskamrában, egy dobozban megvannak még a Fröbel-eszközök kockái. Szorongva utaztam oda, mondtam, hogy miért jöttem, a dajka néni előhozta a dobozt, amely tényleg tele volt Fröbel-kockákkal – azokat a kis fadarabokat nem volt kedvük eltüzelni. Két hatalmas szatyorban, vonaton hoztam el. Véletlenek nincsenek, csak az Isten logikája működik – újra csak ezt tudom ismételni.

Harcsa Tiborné az Óvodatörténeti Múzeumban

– Nagyon termékeny női életút az öné, hiszen a termékenység nemcsak biológiai lehet, hanem lelki, spirituális is.
– Érzelmileg sok óvodásom vált a gyerekemmé. Jelezték is néha a szülők, hogy „a gyerek pont úgy gesztikulál, olyan szavakat használ, mint Kati néni”. Úgy fogtam fel, hogy Isten a sok óvodást adta nekem kárpótlásul a saját helyett.

– Hogyan állt maga mögött a férje?
– Tibor empatikus, szeretetet sugárzó és szeretetre méltó ember volt.

Nem állítom, hogy nem voltak konfliktusaink, de mindig úgy állt mellettem és mögöttem, mint egy oszlop, akibe kapaszkodni lehet.

A számolási segédeszköznek szánt háromszáz tökmagot velem együtt festette, egyik felüket kékre, a másikat pirosra. Amikor látta, hogy mennyire szívügyemmé vált a múzeumi gyűjtőmunka, felajánlotta, hogy a vezetői pótlékomat és a jutalmaimat költsem erre. Jött velem Kisvárdára, amikor egy hatalmas tablót kellett elhoznunk a múzeum számára, kilógott a kocsi csomagtartójából, rongyot kellett a végére kötni. Mondta is, hogy ilyenre őt senki más nem tudta volna rávenni…

– Adódott nehézsége a szocialista időkben abból, hogy gyakorló katolikus?
– Nem nézték jó szemmel. A nyíregyházi templomba jártam, de feltűnést kerülve, a főbejárat melletti szélfogóban, a sötét sarokban álldogáltam. Egyszer az egyik óvodásom jött ki a templomból az anyukájával és felkiáltott: „Kezitcsókolom, Kati óvó néni!” – ettől mindjárt nyilvánosságra került az ottlétem.

A művelődési osztályvezető behívatott és azt mondta: „Elvtársnő, döntse el, templomba akar-e járni, vagy óvónő akar-e lenni!”

Én óvónő akartam lenni, de a hitemhez is hű akartam maradni, ezért a férjemmel környező falvakba, Újfehértóra, Rakamazra jártunk misére. Vezető óvónőként mindig be akartak léptetni a pártba, de én sosem voltam párttag, se akkor, se a rendszerváltás után.

– Nagyon érdekel engem, hogy melyik a kedvenc mesekönyve.
– Fésűs Éva „Csupafül” című mesekönyvét már 1968-ban felolvastam folytatásokban a nagycsoportosaimnak. Szép erkölcsiség, szeretet és játékosság van benne. Kedvenc verseskönyvem pedig Gazdag Erzsi „Mesebolt”-ja. Az óvodapedagógusnak és a tanítónak különösen igényesen kell beszélnie, mert a pici gyerekkor tőmondatai után az első összetett mondatokat, jelzős szerkezeteket az óvodában tanulja a gyerek.

Nem nekünk kell leszállni a „tökjó” szintjére, hanem legalább öt szinonimát kell tudnunk mondani helyette a gyerekeknek: pompás, csodálatos, kiváló, ragyogó, nagyszerű.

– Ennyire fontosnak gondolja ezt az életszakaszt?
– A tudás alaptárát adja az óvodai nevelés. Ne intsük csendre a gyerekeket, amikor kérdezgetnek, hanem feleljünk nekik. Negyvenhárom éves szakmai pályafutásom végén írtam egy összegzést. Abban a szülőknek azt tanácsoltam, hogy a gyerekükre ne „fordítsák” vagy „áldozzák” az időt – mert abban valami mártíromság van –, hanem „szenteljék” neki. Napi három együtt töltött órát kértem a szülőktől a gyereküknek. Ez lehet olyan is, hogy amíg a konyhai munkát végzi, a gyerek mellette van és beszélgetnek. És ha ebből csak húsz percre ölbe veszi, simogatja a kisgyerekét, csak rá figyel, csak neki beszél, nagyon sokat tesz a személyiségfejlődéséért. Ha megszokják ezt a húszperces–félórás napi beszélgetést, a gyerek később nem fogja a „mi volt ma az iskolában?” kérdésre azt felelni, hogy „semmi”.

– Milyen emberi attitűd segítette a pályáján leginkább?
– Az empátia és a humor. Úgy neveltek a szüleim, hogy egyik munkahelyemen se legyek a „szürkék hegedőse” – mindig a többet, a jobbat keressem, arra törekedjek.