Aqua Tofana, a gazdag férjek réme – Így kezdték és végezték a történelem nagy méregkeverői

Wolfgang Amadeus Mozart 1791 késő őszén egyre gyengébb és betegebb lett. Mélységes melankólia kerítette hatalmába, és sokat beszélt a közelgő halálról. Elkeserítette, hogy éppen akkor hagyja magára a feleségét és a gyermekeit, amikor A varázsfuvola sikere révén egyenesbe jöhetett volna az életük. „Határozottan érzem, hogy megmérgeztek. Nem hagy nyugodni a gondolat. Valaki Aqua Tofanát adott nekem, és pontosan kiszámította a halálom időpontját” – fogalmazott. 

Az Aqua Tofana híre Európa-szerte olyan elterjedt volt, hogy tízezrek rettegtek tőle, és sokan – főleg jómódú, házas férfiak – nem is ok nélkül. Szinte varázshatalmat tulajdonítottak neki, illetve annak a láthatatlan földalatti mozgalomnak, amelyik állítólag nagy tudású, méregkeverő alkimisták és ravasz közvetítők útján terjesztette a mérget a bosszúszomjas vagy pénz­éhes asszonyok között. 

A leginkább hihető verzió szerint a mérgezések sorozata egy Teofania di Adamo nevű nő jövedelmező üzleti vállalkozásaként kezdődött Palermóban az 1600-as évek elején. 

A projekt mögött egyszerű és pragmatikus elgondolás húzódott. Rengeteg nőnek volt oka arra, hogy eltegye láb alól a férjét. Akár a várható örökség, akár az elszenvedett elnyomás, esetleg mindkettő miatt. 

Teofania és Francesca La Sarda nevű társnője birtokában voltak egy olyan receptnek, amelyik megoldotta az efféle problémákat. A méreg alapanyaga az arzén volt, de kevertek bele gyújtoványfüvet, tátikát, kőrisbogár-kivonatot, sőt állítólag egy őrült férfi köpete is kellett hozzá. 

Az Aqua Tofana nem okozott hirtelen halált, és nem járt látványos tünetekkel sem: nem volt csillapíthatatlan hányás, nem voltak borzasztó görcsrohamok. Három nap lefolyása alatt napi egyetlen cseppet kellett az áldozat ételéhez adagolni. Az első napon fáradt és levert lett az illető, gyomor- és bélpanaszai támadtak, de mindez teljesen hétköznapinak számított. A második csepp után már sokkal rosszabbul lett: ágynak esett, és megjelentek rajta a halálfélelem első jelei. A harmadik napra a megmérgezett személy rövid szenvedés után meghalt. 

A hasonló tünetekkel járó betegségek gyakoriak voltak ebben a korban, ezért szinte soha senki nem gyanakodott. Különösen a módosabb férfiak feleségei számára volt tökéletes megoldás, hiszen ezekben a családokban az étel rengeteg kézen ment át, mire a családfő tányérjába került. Az asszonyra – ha rá is vetült a gyanú árnyéka – semmit nem lehetett rábizonyítani. Bőven volt alkalma a színtelen, szagtalan folyadékot teljesen észrevétlenül elkeverni bármilyen ételben vagy italban. 

A gazdag nők világa a férfiak számára rejtett és átláthatatlan volt. Csak ők tudták, milyen fiolák és üvegcsék bújtak meg a szépítkezőszereik között. 

Amint egy korabeli szicíliai megfigyelő leírta: „alig volt olyan nápolyi hölgy, akinek a toalettjében nem lehetett volna fellelni valami ilyesmit”. A XVII. században ráadásul a boncolás technikái még igencsak kezdetlegesek voltak, az arzénmérgezés tünetei pedig gyakorlatilag láthatatlanok maradtak. 

Teofania di Adamo életéről és ügyfelköréről szinte semmi információ nem maradt fenn. Annyit mindenesetre feljegyeztek róla, hogy többévnyi tevékenykedés után, 1633-ban ­le­bukott. Börtönbe zárták, kínvallatással kicsikarták belőle az összes lehetséges információt, majd kivégezték. Erről is többféle verzió maradt ránk, a legenyhébb változat szerint vászonzsákba varrták, majd a bámészkodó tömeg szeme láttára lehajították a püspöki palota tetejéről. 

Kép

Ilyen fiolákban tárolták a mérget

Családi hagyomány 

Mintegy húsz évvel később, Rómában tűnt fel egy Giulia Tofana nevű hölgy. A kutatások szerint valószínűleg Teofania di Adamo lánya lehetett, aki a kor egyik szokása szerint anyja keresztnevét vette föl vezetéknévként. Giulia ott folytatta a méregkeverést, ahol az anyja abbahagyta. Belépett a helyi társadalom magasabb köreibe, és gyümölcsöző ismeretségeket kötött. Kiváló pszichológiai érzékkel folytatott beszélgetéseket, így hamar kiszedte az igazságot számos elkeseredett feleségből. Meghallgatta a panaszaikat a brutális férjekről, az alkoholról, és nem kerülték el a figyelmét a mesés örökségekről szóló információk sem. 

Amikor megfelelőnek érezte a pillanatot, előrukkolt a megoldással. 

Egyre bővülő ügyfélkörében zavartalanul árulta az arzéntartalmú mérget. Giulia Tofana és tettestársai egész Itáliát behálózó üzleti kapcsolatrendszert építettek ki. A bűnbanda kifejezetten regényes módszerekkel dolgozott: a nélkülözhetetlen arzént például egy titokzatos egyházi személy, Girolamo atya szállította. Ő az éppen akkoriban épülő római Szent Ágnes-templom papja volt, aki saját testvérétől, egy kiváló kapcsolatrendszerrel bíró patikustól szerezte be nagy tételben a mérget. 

Arra is gondoltak, hogy a mérgezésre vállalkozó asszonyok veszélytelenül tárolhassák az Aqua Tofanát. Az egyik leghatásosabb csodaszernek tartották abban az időben a Szent Miklós mannája nevű elixírt, amely állítólag a szent csontjaiból szivárgó varázserejű olaj volt, amit minden betegség ellenszeréül használtak. A Tofana-féle mérget Szent Miklós alakjával díszített, gyönyörű barokk üvegcsékben hozták forgalomba, amelyeket az asszonyok tökéletes ártatlansággal rejthettek el az öltözőasztalkájukon sorakozó fiolák között. 

Tofana és barátai harmincévi zavartalan működés után buktak le, miután szerény becslések szerint is legalább hatszáz ember meggyilkolásához nyújtottak segítséget. Idővel egyre bátrabban árulták a terméküket. 

Alkalmanként megszántak egy-egy szegényebb asszonyt, és „pro bono” segítettek rajta. Az egyik ilyen „jótékonysági” akció révén bukott le egy gyilkosságra készülő nő, akit a római hatóságok a méreggel a kezében füleltek le. 

Enyhébb elbírálásért cserébe vállalta, hogy segít lebuktatni a bűnszövetkezetet. 

A nyomozást végző megbízottak nem sajnálták a pénzt. Állítólag VII. Sándor pápa közbenjárására a sarokba szorított nőt beköltöztették egy luxusvillába, márkinőnek öltöztették, és bevezették a legjobb társaságba. Az ügynöknő tehetségesnek bizonyult, mert hamar kapcsolatot létesített a banda egyik női tagjával, akitől kezdetben asztrológiai tanácsokat kért, majd nem sokkal később a „férje” meggyilkolásához szükséges mérget is megrendelte. A tettenérés igencsak drámai körülmények között történt: a Tofana-banda egyik tagja, Giovanna de Grandis éppen átadta a Szent Miklós mannájának álcázott üveget, amikor a nyomozók előléptek egy függöny mögül, és letartóztatták. 

A bűnszövetkezet öt tagját 1659-ben nyilvánosan felakasztották. A legalább hatszáz megrendelő közül mindössze negyvenhatot sikerült elfogni és bebörtönözni. Mindenki más nyomtalanul eltűnt. Girolamo atya és testvére soha többé nem bukkant föl, és maga Giulia Tofana is mintha felszívódott volna, bár 1730-ban is látni vélték valahol. 

„Magánvállalkozásban” 

A titokban tevékenykedő, láthatatlan női mérgezőhálózat rémképe még évszázadokig élt Európában, akár volt ennek alapja, akár nem, de az kétségtelen, hogy még kétszáz évvel később is könnyedén lehetett arzénhoz jutni a kontinens több részén. 

Beszerzése a világ egyik leghírhedtebb női sorozatgyilkosának, egy Mary Ann Cotton nevű nőnek sem okozott gondot. 

Mary 1832-ben született Angliában egy szénbányász lányaként. Nyolcéves volt, amikor apja egy ötven méter mély aknába zuhant, és meghalt. Ezzel párhuzamosan – mivel a család megélhetése egyik pillanatról a másikra megszűnt – már meg is érkezett a kilakoltatási végzés. Az anyja kénytelen volt késlekedés nélkül újra férjhez menni, de az új mostohaapa nem jött ki Maryvel, aki tizenhat évesen elhagyta családját, és először ápolónőként, majd varrónőként állt munkába. Nem tudni, pontosan mi minden zajlott le a lelkében, de az biztos, hogy olyan eseménysorozat vette kezdetét, amely rengeteg ember halálát és egész családok feldolgozhatatlan tragédiáit okozta. 

Kép

Mary Ann Cotton képe egy korabeli újságban

Húszévesen férjhez ment egy William Mowbray nevű szénbányászhoz. Tíz év alatt kilenc gyerekük született, akik közül nyolc meghalt egy „hasi hagymáznak” nevezett betegségben, amit ma talán hastífusznak, esetleg szalmonellafertőzésnek neveznénk. Mary hamarosan megözvegyült, mivel a férje is ugyanebben a titokzatos kórban halt meg. Mary azonnal felvette a William munkahelye által biztosított harmincöt fontnyi biztosítási összeget, ami ma másfél millió forintnyi összeget érne. Egyetlen életben maradt, Isabella nevű kislányát elküldte az anyjához, ő pedig egy kórházban kezdett dolgozni ápolónőként, és új partnert keresett. 

Férjhez ment egy George Ward nevű mérnök pácienséhez 1865-ben, aki egy éven belül meghalt – hasi hagymázban.

Mary begyűjtötte a biztosítási összeget, majd újra férj után nézett. Éppen házvezetőnőként dolgozott egy James Robinson nevű háromgyerekes özvegy hajóépítő-vállalkozónál, aki szinte azonnal feleségül vette. Röviddel azután, hogy Mary új férjéhez költözött, az egyik gyermek meghalt bélbetegségben. Eközben Mary állítólag hírét vette, hogy a saját lányát nevelő nő rosszul van. Elutazott hozzá, de az asszony röviddel később szintén meghalt. Mary felvette a biztosítási összeget, majd magához vette Isabellát, és visszament a férjéhez. Isabella azonban hamarosan meghalt, csakúgy, mint Robinson mindkét gyermeke.

A sorozat folytatódott. Férjek, szeretők, gyerekek jöttek, és majdnem mindegyikük meghalt, pontosan ugyanolyan tünetekkel. Mary minden esetben megkapta az esedékes biztosítás összegét, és örökölte az aktuális férj minden vagyonát. A bukás pénzéhség és óvatlanság miatt érte el. Egy ápolónői állást akart elvállalni, de az egyik korábban meghalt férje egyetlen életben marad gyermeke az útjában volt. El akarta küldeni dolgozni, de a hatóságok nem engedték. Mary erre megjegyezte, hogy sebaj, úgysem él majd sokáig, ez a gyerek is meghal, mint az összes többi. Amikor a jóslata bekövetkezett, a sajtó felkapta az ügyet, és hatóságok is nyomozni kezdtek. 

Kiderült, hogy Mary Ann Cotton körül szinte mindenki meghalt: három férj, a gyerekeik, egy szerető, egy barát, a saját anyja és tizenhárom gyermekéből tizenegy ugyanabban a bélbetegségben hunyt el. 

A tizenharmadik gyerek még meghosszabbította Mary életét néhány hónappal, mivel a tárgyalással megvárták a szülést. Közben megtörténtek a törvényszéki vizsgálatok, és kiderült, hogy a halálesetek arzénmérgezés következtében történtek. Mary Ann Cottont halálra ítélték, és 1873-ban felakasztották. Két gyermeke maradt életben, George és Margaret. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.