Apró emberi tragédiák és örömök egy pékségben – anyaszemmel

„Egy kakaós csigát szeretnénk. Ketté tudnád vágni, kérlek? Hatalmas, ezt nem fogja egyedül megenni. Igen, itt fogyasztanánk.” Tökéletes, pont felszabadul egy hely a hatalmas ablak mellett. A két szomszédos asztalnál is egy-egy anyuka ül a lányával. Az egyik kislány pogácsát és dobostortát eszik, biztos ünnepelnek, a másik asztalnál ülő pedig fagyizik. Az anyukája csak nézi, és időnként besegít: „Vigyázz, ott csöpög!” −  mohón belenyal a fagyiba. Szeretek ilyen epizódokat látni. Megfigyelni olyan apróságokat, amikből kisejlik mások életének egy-egy mozzanata. Amióta anya vagyok, sok olyan dolgot is észreveszek, amiket korábban nem.

A lányom nekiáll a kakaós csigának, falatozza, tiszta maszat a szája. Ahogy szétválasztja a félbevágott karéjokat, az ujját végighúzza a belső, kakaós részen. Már majdnem rászólok, hogy minden csokis lesz, de visszafogom magam. Olyan aranyos így, teljesen átadja magát az élménynek. 

Csak ilyen pici gyerekként lehet valamibe ennyire őszintén belefeledkezni. 

Közben én is eszem a másik felét, és így nézelődünk. 

„Ez mi?” – kérdezi egy lányka az anyukáját, sorban állnak.  „Túrós batyu” – mondja az elegáns, vékony, magas nő. „És ez?” „Torta.” „Kérdezős korszakban van?” – mosolyog az eladó. – „Nem, csak mi nem eszünk ilyeneket, nem eszünk cukrot – válaszol a nő közönyösen –, ezért nem ismeri... Egy teljes kiőrlésű ciabattát kérek.”

Egy kissé pufók iskolás lány következik. „Egy perecet szeretnék” − mondja. Talán az előbbi jelenet miatt gondolta meg magát, és ő is inkább dobostortát enne, mint a mellettünk ülők. Láttam, hogy azzal szemezett. „Melyik legyen?” – kérdezi az eladó, aki egyébként a bolt tulajdonosa is. Találkoztunk már vele, megnyerő, kedves fickó, mindenkihez van mindig egy-két jó szava. „Mindegy” – mormogja a lány. „Akkor ez a fél törött?” – kérdezi a férfi. A lány lehajtja a fejét és megrázza, a pultos lányok kuncognak. A férfi kivesz egy másik perecet, és egy papírzacskóban a lánynak adja. „Tessék, ajándék.” – A lány nem érti a helyzetet, az árát a pultra teszi. 

Emlékszem, ennyi idősen milyen bátorság kellett, hogy „felnőttként” menjek egy boltba egyedül. És sokszor milyen kínosan éreztem magam, mert egy-egy szituációban nem tudtam eldönteni, hogy felnőttként tekintenek-e rám vagy gyerekként. 

Nagy lépés a csókolomtól eljutni a jó napot kívánokig. Ez az igazi senkiföldje. 

„Nem kell fizetned, ajándék” – hangzik el ismét. A lány habozik, majd zsebre vágja a pénzt, gyorsan kimegy az ajtón, nem mer felnézni. A pultos lányok nevetnek, a sorban állók is. Csak a szomszédos asztalnál ülő két nő ül hasonlóan letaglózva, mint én. Most majd hazamegy, és a szülei nem fogják érteni, mi baja van – ahogyan az eladó sem.

Én értem.

A lányom nem figyelte a jelenetet, teljesen lefoglalta, hogy a ragacsos ujjairól lefejtse a szalvétát, amibe a kezét próbálta beletörölni. „Ezt már nem bírom megenni” – mondja. „Nem baj, majd elvisszük, gyere, nyuszi” – kézen fogom, és elindulunk. Sokan állnak sorban, az ajtót sem kell becsuknunk.