Apává válni egy perc alatt – „Feladtam egy csecsemőért a zsíros állást, az európai csavargást és a függetlenpasi-életet”

István egy mackós külsejű, erős barna szakállat viselő férfi, aki tetovált karján egy két és fél éves kisfiút hord, akit Timotinak hívnak. 

Neked már akkor is megfordult a fejedben az örökbefogadás gondolata, amikor még szó sem volt erről a babáról?

Igen, kósza gondolatok voltak ezek, de a sors úgy döntött, hogy ha én nem lépek elsőnek, majd ő fog helyettem… Addig is szerettem külföldön élni, jól elvoltam a kis világomban, nem éreztem magam késznek arra, hogy gyereket neveljek. De tudtam, hogy egyszer majd apa akarok lenni. Amikor az unokaöcsém szülei elváltak, én apafigura maradtam az ő számára, külföldről is részt vettem az életében, anyagi úton segítettem, figyelemmel kísértem az életét. Ez a szál fontos volt számomra.

Hogyan éltél, mielőtt a baba hozzád került?

Van egy CNC élhajlító szakmám, ezt egy mikroszámítógépes vezérlésű szerszámgéppel végzem, keresett, piacképes tudás. 2014-től nyolc éven át éltem Ausztriában, Németországban, Hollandiában, és Finnországban is megfordultam. Mindenhol nagyon szerettem lenni, és engem is elfogadtak, elismerték a tudásomat. Odáig jutottam, hogy megválaszthattam, hol és mennyiért dolgozom, milyen szálláshelyeken lakom. Sok helyen projektalapú ez a munka, vagyis amikor leállt egy-egy projekttel a cég, én továbbutaztam, várost, országot váltottam, új klímát, új embereket kerestem. Finnország volt a kedvencem, mert bár nagyon egyszerűek ott a körülmények, egy karnyújtásnyira van az erdő, a fenyők… Tartós párkapcsolataim voltak, de ezeknek nem kedvezett sem az, hogy gyakran tovább kellett utaznom, sem az, hogy a fizetésem egy részét hazautaltam az unokaöcsémnek. Az ő anyukája nem keresett annyit, hogy fenn tudjon tartani egy jelzáloggal terhelt házat. 

Ennek ellenére gondtalan voltam, szabad, jó anyagi helyzettel, és laza nemzetközi karrierrel rendelkeztem. Szerettem, hogy én lehettem a listámon az első.

Éppen melyik országban voltál, amikor kiderült, hogy az unokaöcséd apa lett?

Németországban voltam akkor. Unokaöcsém otthagyta az iskolát akkoriban egy lány miatt, és bár mindketten épphogy elmúltak 18 évesek, a baba „bejelentkezett”. Sok jele volt már a terhesség alatt is annak, hogy nem fognak tudni megbirkózni a helyzettel. Önkárosító gondolatokról számolt be az édesanya a terhességi vizsgálatokon, így hamar a gyermekvédelmi rendszer látókörébe kerültek. A Családsegítő Szolgálat egyre szigorúbb feltételeket szabott az édesanyának, és amikorra a baba négy hónapos lett, már mindennap be kellett jelentkeznie telefonon a Szolgálatnál. Az unokaöcsémet addigra kivittem magammal dolgozni, megtanítottam neki a szakmámat, hogy el tudja tartani a családját. Egy délelőtt megcsörrent a telefonom, Magyarországról engem hívott a rendőrség, hogy nem tudják elérni az anyukát. Aggódtak a kicsiért, így végül behatoltak az ingatlanba, és megtalálták ott az anyukát a négy hónapos babával. Aludtak a kétszemélyes ágyon, az anyuka nem hallotta meg a szirénát… Azonnal hazaindultunk Németországból, minden holminkat betettük a kocsiba, és egész nap utaztunk. Útközben a tájról beszélgettünk, egy szót sem szóltunk azokról a riasztó eseményekről, amelyekről már hallottunk egy ideje.

Drasztikus lépésnek tűnik, hogy felmondtad a munkádat, össze is csomagoltál, teljesen felszámoltad a lakhatásodat, megélhetésedet. 

A Családsegítő engem is meghívott a problémát feltáró esetkonferenciára, és nekem egyértelműen ott volt a helyem. Itt megtudtuk, hogy az anyuka mentális okból nem alkalmas a gyermek nevelésére, ezért kiemelik őt a családból. Elhangzott a kérdés, hogy vállalja-e őt valaki a családból, vagy csecsemőotthonba kerüljön. 

Tudtam, hogy az egész életemet kell feladnom, ha jelentkezem, levert a víz, és a szívem galoppban kezdett verni, de egyszer csak azt mondtam: én hazaviszem. 

Realista ember vagyok, de akkor csak az érzéseim vezettek, szinte hamarabb mondtam ki az igent, mint gondolkoztam volna. Öt perc alatt apuka lettem, pedig nem is akartam, még Szűz Mária sem szembesült ilyen felkészületlenül a kis Jézus jövetelének hírével. Timoti négy és fél hónapos volt akkor, úgy mentem haza vele, hogy azt se tudtam, milyen méretű pelenkát használ. Kezdetben a keresztanyám segített nekem, de a kisebesedett popsi, a fogzás, az asztma miatti kórházi kezelés megviselt engem is. Úgy volt, hogy csak pár hónapról van szó. A baba nagymamája és a saját édesanyám is azt tanácsolta, hogy adjuk örökbe a babát, mert ez így nem fog menni, de engem addigra behálózott a gyerek. Nem bírtam volna ki, hogy ne lássam, ne ölelhessem őt.

Kép

Fotók forrása: István

Hirtelen ott találtad magad egy öt hónapos, cumisüveges gyerekkel. Hogy telt az első este?

Új tapasztalat volt, hogy éjszaka is fel kell kelni, a szakaszos alvás, a kakis gyerek éjszakai fürdetése… Pelenkacsere, fürdetés, altatás, etetés, minden új volt, de ösztönösen ment. 

Mit szólt a baba egy 18 éves lány után egy szúrós állú, nagydarab férfihoz, aki csak úgy átvette a feladatkört?

Timoti engem az első perctől kezdve szeretett, és teli szájjal vigyorgott rám. A nevét is én választottam, amikor született. Azonban pár hónap múlva a keresztanyámtól is el kellett költöznünk, mert ő összeroppant a történtek súlya alatt. Végül a családsegítők azt mondták, választhatom azt, hogy beköltözünk egy Családok Átmeneti Otthonába, keresek egy albérletet, vagy kiemelik a gyereket a családból. Nem akartam cserbenhagyni Timotit, így azzal vágtuk ki magunkat a helyzetből, hogy egy kis lakást béreltem ki az alig pár ezres lélekszámú Vaján. Két nap volt a döntésre és a költözésre, és itt Vaján végre lett egy közös, saját kis életünk. Jászberényben Timoti már bölcsődébe járt, és nekem munkahelyem volt, itt viszont kezdhettem elölről a munkahelykeresést. Nem könnyű elfogadtatni a munkáltatóval, hogy én kisgyereket nevelek egyedül, hogy időnként táppénzre mennék, és hogy nem vállalhatok három műszakot. 

Soha életemben nem gondoltam, hogy ennyire nehéz tud lenni egy kisbabával az élet, le a kalappal a nők előtt! 

Gondolod, hogy ez a háborítatlan együttlét most már így marad?

Az együtt töltött két év alatt összenőttünk, és én vagyok Timotinak a minden. Ha elkerülne tőlem, akkor én ugyan visszakapnám az életemet, de neki ez már nem lenne jó. Ha tudnám, hogy olyan helyre kerül, ahol szeretik, gondozzák, azzal talán ki tudnék békülni, de nincs ilyen hely. Időközben apává váltam, és minden értelmes megfontolást felülír számomra az, hogy akármennyi rituáléval fektetem is le őt a saját ágyába, éjszaka megjelenik nálam, bebújik a takaró alá, és átöleli a nyakamat. Minden nehézség eltűnik, amikor mondogatni kezdi: „Appaa!” Én láttam elsőnek felállni, elindulni, és én hallottam az első szavait is. Ezek nem ésszel felfogható dolgok, de működnek. 

Mik a hosszú távú terveid?

Remélem, hogy összejön a külföldi munkavállalás, és kivihetem a kisfiamat is. Azért nehéz ez, mert az én szakmámban nehéz olyan állást találni, ahol csak nappali műszak van. Eddig az a tapasztalatom itthon, hogy bár a munkáltatók le vannak nyűgözve a tudásomtól és a tapasztalatomtól, amint kiderül, hogy egy kisgyerek van a háttérben, rögtön kihátrálnak. 

Nekem a legnagyobb segítség most a stabil munkahely lenne. 

Azt hiszem, leginkább egy anya tudja megérteni, mi a nehézség nekem abban, hogy nagyjából be vagyok ide zárva Timotival, nincsenek felnőtt programjaim, és a nők sem igazán rajonganak egy egyedülálló apa által nyújtott életért. Bolt, posta, orvosi rendelő – ezek az életem helyszínei. Timotit imádják a faluban, a bölcsődében, a boltban is, mindenhol ő a kedvenc. 

„Iszonyú a kísértés a jóra” – mondja Brecht Kaukázusi krétakör című darabjában a szolgálólány, akinek egy perce van arra, hogy megmentse az elhagyott csecsemőjét, vállalva a megesett lány szerepét egy férfiközpontú társadalomban. Egyetlen perc egy olyan döntés meghozatalára, ami egész életre szól. És ma is vannak, akik úgy élik meg, hogy kísértést éreznek a jóra.