Apából egy sejt is elég? – A spermadonor-dilemmáról

A Facebook-posztot követve olyan oldalon találom magam, ahová a site neve szerint is a tudatosan egyedül gyermeket vállaló nőket várják. Az üzenőfalon idilli képi világ – éteri fényben derengő, modellszépségű kismamák, szexi babydollba csomagolt pocakok, édes, cuclisüvegből etetett bébik – és általános férfigyűlölő hangulat uralkodik. „A szingli anyaság az alkalmatlanná vált férfiaktól való szabadulás lehetősége” – olvashatjuk, vagy például ezt is: „mert nem találtunk olyan férfit, akinek a lénye gazdagítana bennünket”. Aki sokáig időz ezen az oldalon, talán a maradék affinitását is elveszíti, hogy valaha el akarjon köteleződni egy tökéletlen férfi mellett.

Tökéletlen férfiak, tökéletes donorok?

De akkor hol lehet tökéletest találni? Férfit nyilván sehol, de a spermiuma megfelelhet némi szelektálás után. Magyarországon az összkeresletet (ami nem csupán az egyedülálló nők táborát jelenti) nem elégíti ki a hazai donorok által biztosított kínálat, ehhez nemcsak a kevesebb jelentkező, hanem az is hozzájárul, hogy sok külföldi országgal ellentétben az itthoni gyakorlat abban is szigorúbb, hogy egy férfi csupán négy sikeres terhességhez adhat hímivarsejtet. A legtöbb import Dániából érkezik a hazai központokba (általában valamivel magasabb összegért lehet hozzájutni), de online, magánúton is hozzáférhetők a külföldi bankok. Jellemző, hogy a nyolcvanas években a dán Cryos megnyitásakor a legtöbb páciens még olyan nő volt, akiknek a férje fertilitási problémával küzdött, vagy rákkal diagnosztizálták és spermát akart leadni a kemoterápia elkezdése előtt.

Manapság számottevően megnőtt a leszbikus párok és az egyedülálló női kliensek aránya. A dánokhoz fordulók 40 százaléka szingli, magasan képzett, tehetős nő, aki a karrierjére fókuszál, de a biológiai órája ketyeg.

Nézzük a reális minőségi elvárásokat! A magyar szabályozás szigorúbb, ezért a spermadonációval foglalkozó intézetek itthon általában csak a legfontosabb külső testi jegyeket, a donor hajszínét, szemszínét, testmagasságát, testsúlyát, vércsoportját, nemzetiségét, rasszok szerinti besorolását (kizárólag kaukázusi/európai rassz), valamint azoknak a laboratóriumi vizsgálatoknak a listáját, illetve negatív eredményét osztják meg, amelyeken a donor a kivizsgálása során átesett. A külföldi spermabankoknál bővített profilok között is lehet keresgélni, egyes esetekben a donorok gyerekkori fotói, hangfelvételei, személyes levelei is megtalálhatók a kínálatban.

Rizikó persze így is akad, és nem csak azért, mert az apa személyisége és múltja gyakorlatilag kevésbé feltérképezhető, mint egy egyéjszakás kaland esetében. Azért is, mert a donornak jelentkezők felelős információszolgáltatása felől sem lehetünk egészen biztosak, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ehhez hasonló felhívásokra jelentkeznek: „pár perces meló, amiért 200 ezret fizetnek”, vagy amolyan „win-win fusi”, ahogy a penzcentrum.hu oldalon olvasható, nyilván fizetett cikk fogalmaz.

Mert vajon mennyire hiteles az öröklött betegségek családfa alapú feltérképezése a donornak jelentkezők bemondása alapján, ha a válaszadástól függ a behívásonként beígért összeg?

A spermadonoros megtermékenyítés emellett szép számmal hordoz jogi és egészségügyi kockázatokat. Nem véletlen, hogy e téren számos botrányról hallhattunk az elmúlt években, például egy magyar cégnek is be kellett szüntetnie a spermabank szolgáltatását két évre a genetikai hibás, Dániából importált donorspermiumok miatt. De számos etikátlan orvosi hozzáállásról is olvashattunk, amely kapcsán a klinikákon dolgozó orvosok spermáját kapták a páciensek, olykor nem ismerve mértéket sem, ezzel növelve annak esélyét, hogy a szülőjük kilétét nem ismerő utódok esetleg egymással alapítsanak családot.

És a gyerek jogai?

Sosem szerencsés olyan élethelyzetről nyilatkozni, amit nem éltünk át; nyilván el sem tudom képzelni, milyen reménytelenül gyermekre vágyni. Azt is tudom, hogy vannak szingli anyák, akik sokkal jobban helytállnak és odaadóbb szülők, mint házasságban élő társaik; hogy a rengeteg válás miatt egyedülálló anyák tömegei élnek köztünk, akik hasonló élethelyzetben vannak, mint a tudatosan egyszülős családot tervező nők. Itt mégis egy tervezett döntésről van szó, amely során – tényekre csupaszítva – a nő azért, hogy a saját anyasága jogát érvényesítse, elveszi a gyermek apához való jogát.

Ez a veszteség a gyermek számára nem csupán annyi, hogy az anyakönyvbe csak egy vonal kerül az apa neve helyére, és ahányszor az „apja neve” kérdésre válaszolnia kell, nincs válasza. Nem is csak annyi, hogy nem tartja egy erős tenyér a fürdetéskor és biciklizni tanuláskor. Ezt sajnos sok gyerek megéli ismert apával is. A legnagyobb gond talán maga a sztori.

Hiszen a gyermek vagy egy titok árnyékában nő fel, amiről jól tudjuk, hogy rosszabb a legkegyetlenebb igazságnál is, vagy megkapja a valóságot: ő nem két ember szerelméből született, hanem anya azért vette, hogy boldogabb lehessen, de ne kelljen ezen a boldogságon egy szülőtárssal osztoznia.

Ez tehát az ő foganásának és létezésének a célja és értelme.

Lassan klasszikusnak számít Philip Zimbardo könyve az apátlan nemzedékekről. A kutatásaiban szereplő gyermekek zöme látásból ismeri az apját, a tényleges jelenlét hiánya mégis súlyos következményekkel jár, ezt a jelenséget ma már társadalmi léptékben is érzékeljük. Azt is tudjuk, hogy az egyedül maradt szülők esetében is milyen sokat tesz hozzá a gyermek önismeretéhez mindaz, amit megtudhat a hiányzó szülőről. Ez – legkésőbb a kamaszkorban – fontos identitásalkotó elem, nem véletlen, hogy ilyenkor kezdik felkutatni a fiatalok eltűnt szüleiket. Magyarországon jelenleg egyáltalán nem lehetséges a spermadonor kilétének megismerése. Egyes országokban 18 éves kor után megismerhető a gyermek számára, Hollandiában a mesterséges megtermékenyítéssel fogantaknak már 16 éves koruktól joguk van megtudni, hogy ki a biológiai apjuk.

A gyermekjogokról szóló ENSZ-egyezmény szerint ugyanis minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy megismerje a szüleit, ezzel azonban szembemegy a donor magánszférához való joga.

Ha elég sok párkapcsolati könyvet olvastunk, tudhatjuk, hogy nemcsak az önismeret miatt pótolhatatlan az apa személye. A legtöbb egyszülős család élete is párkapcsolatból indult el, ahonnan általában sikerül átmenteni élményeket, történeteket, fotókat arról, hogyan is működik a kölcsönös vonzalom, odaadás, szeretet egy férfi és egy nő között. Az egyedül gyermeket vállaló donorapás családban ez a terület is fehér folt – jó esetben csak az, és az anya férfiakhoz fűződő kapcsolatát nem a kiábrándultság és a megvetés jellemzi (ahogy az említett közösségi oldalon).

Önálló, erős nők?

„Lányok, a helyzet az, hogy minden hiába, szükség van ma még a fiúkra” – énekelte Zalatnay Sarolta. Ma már lehet, hogy úgy hangzana a sláger: legalábbis a fiúk szaporítósejtjeire. Tényleg csupán bátorság, önbizalom és erő kérdése, hogy megtegyük, amire vágyunk? Birtokában vagyunk minden tudásnak – például a női lélekről – ahhoz, hogy jó döntést hozzunk? Vajon a természet véletlen tréfája, hogy a gyermek fogantatásához egy férfira és egy nőre van szükség? Valóban minden veszteség nélkül elhagyható az évszázados gyakorlat, hogy az egymáshoz vonzódó férfi és nő alkalmazkodva, kapcsolatukat és egymás tükrében önmagukat is jobban megismerve vállalják és gondozták a gyermekeiket?

Nem lehet, hogy az anyává váláshoz valamiképp mégis kell az apa egésze, nem csupán egyetlen célba érő sejtje?

Az egyedül maradt anyák sokat tudnának mesélni arról, mennyire embert próbáló élethelyzet egyszülős családban gyermeket nevelni. Tanulmányok, személyes tapasztalatok (és hollywoodi közönségfilmek) tömege bizonyítja, hogy már a várandós anyák kötődésigénye is jelentősen nő a 9 hónap alatt, és a gyermekágyi időszakban is nagy szükségük van a támogató jelenlétre. Ilyenkor nemcsak a kívánósság idején beszerzett januári eperre vagy a pár hónapos babának éjjel megvett lázcsillapítóra van szükségünk, nem csupán valakire, aki megcsinálja az első baba-mama fotót az instára, vagy egy ölelésre, amikor újdonsült anyaként éppen alkalmatlannak érezzük magunkat a nemes szerepre.

Arra az érzésre van nagy szükség, hogy megbízhatunk valakiben, és az a kis élet nem csak tőlünk, a mi pillanatnyi testi-lelki állapotunktól függ. Sokaknak kell ebben csalódnia, és végül enélkül helytállnia, de már az is nagy ajándék, ha ezt valaki egy ideig megtapasztalta, már abból is rengeteget lehet adni egy gyereknek. Ezzel szemben merész kijelentés, hogy elég vagyok egyedül ahhoz, amihez a természet törvénye szerint egy férfi és egy nő szükséges, bármilyen hátrányt jelentsen is ez a gyermekemnek. Félek, hogy a természet ennél több alázatot követel.

Jogok, érdekek, életek

Végezetül pár szót a lelkiismeretről. Talán nem említettem volna, hogy bizonyos világnézettel – így például az enyémmel – nem egyeztethető össze a fenti döntés, ha az említett oldalon nem olvastam volna ezt a szlogent is: „Ha a testem az én templomom, akkor én vagyok az isten, akinek az szenteltetett. Ezért senkinek semmi köze, mit csinálok az oltárommal.”

Katolikus vagyok, azt gondolom, a test valóban a Lélek temploma. Ami azt jelenti, hogy nem ártok neki, tisztelem és ápolom, mert értékes azzal együtt, amit rejt. De nem én vagyok az Isten, még ha az Isten bizonyos értelemben bennem lakik is, de ez a titok kicsit bonyolultabb annál, hogy teológiailag mélyebben belemenjek. A lényeg, hogy nem én vagyok az, aki a természet törvényeit írja és felülírhatja tetszése szerint. A katolikus hit szerint a házasság szentségével megpecsételve férfi és nő örök hűséget esküsznek egymásnak, egy testté lesznek, és ennek gyümölcse a gyermek. Úgy gondolom, szerencsés az, aki így élheti meg a családdá válást, és meg is őrizheti ezt az egységet.

Vannak nehéz élethelyzetek, és vannak szabad döntések, függetlenül attól, hogy valaki hívő vagy sem. Együttérzés és segítőkészség illeti azokat, akik gyermekeiket egyedülálló anyaként, nehezített pályán nevelik.

Egy hátrányos helyzetű gyermek tudatos, igény szerinti életre hívása a nő döntése, de végzetes tévedés, hogy ez csupán saját „sorsának kézbevétele”. Mert egy másik ember sorsának elindítása is.

A magam hitét én is csak kegyelemből kaptam, ez pedig csupán egy véleménycikk. De vallástól függetlenül is abban hiszek, hogy a lelkiismeretünk a teremtett világ törvényének sejtése, amit lehet meghallani, felhangosítani és egy kis időre egészen elnémítani is. Aki kívülállóként az utóbbit teszi, akár azt bizonygatva, hogy egy nőnek egyedül is joga van a gyerekhez, akár arra agitálva a férfiakat, hogy keressenek könnyű pénzt a spermájukkal, szerintem hitétől függetlenül – nem írom, hogy bűnt (e fogalmat a saját világnézeti rendszerében talán nem mindenki tudná jól értelmezni), de – mindenképpen hibát követ el. Mert nem csupán szemránckrémről kell dönteni, hanem két, sőt talán három ember életéről. Hazugság, hogy a feltételeket mi szabjuk meg.