„Anyagoztam, de most élek”
Erdős Eszter megalapítója és vezetője a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonának, amelyet a Magyarországi Református Egyház működtet. 1987-től Ráckeresztúron működik ez a rehabilitációs intézet, amelyben önsegítő elemeket használva, közösségben, a keresztyén értékek megélésével, a pozitív pszichológia megoldáskereső szemléletével próbálnak segíteni. A függőségek rabságában szenvedőket elkísérik életüknek ezen a nehéz szakaszán, és megmutatják: a józanság eszköz egy teljesebb élet felépítéséhez. Három és fél évtizedes áldozatos munkájukat 2019-ben Jószolgálat-díjjal ismerték el.
– Milyen indíttatásra alapította a drogmentő missziót?
– Az állam az 1980-as években felkérte az egyházakat, hogy foglalkozzanak a deviáns fiatalokkal. Megkerestek engem is mint fiatal lelkészt, hogy legyek munkatárs. Nem volt idegen tőlem a rossz utakon járó fiatalok világa, magam is négy gimnáziumba jártam, több rendőrségi körözésen voltam túl, csöveztem... Mindig rossz gyerekekkel barátkoztam, szerettem őket.
– Hogyan látja a mai magyar droghelyzetet?
– A dizájner drogok nekünk mindennapos bajt okoznak. Például nemrég itt, a közelben egy 21 éves fiú megölte a húgát. Miután a rendőrök elfogták, másfél nap kellett ahhoz, hogy kijózanodjon. Szerintem most egy börtönben sírdogál, hogy megölte a testvérét, és ő erről nem is tudott. Régebben is voltak agresszív tünetek, mert minden drognak van tudatmódosító hatása. De olyan sok erőszakos esettel eddig nem találkoztunk a szakmában, mint amennyi mostanában kábítószerezés következményeként előfordul. Olyan pszichiátriai problémákkal kell megküzdenünk, amilyenekkel korábban nem. Nehéz eldönteni, hogy egy olyan, drog által indukált pszichózist tapasztalunk-e a drogfogyasztónál, ami majd feltisztul, vagy egy olyan pszichózissal állunk szemben, ami a drog következménye, de hosszabb távon se fog feltisztulni. Tehát elmúlik a függőség, és mégis megmarad a pszichiátriai tünet.
– Szokatlan tünetekről is lehet mostanában hallani.
– Egyesek például vetkőznek, mint az a turista is, aki kiugrott az ablakból a Kálvin téren. Teljesen meztelenül belekarolt egy vadidegen nőbe, valószínűleg azért, mert rossz volt az egyensúlyérzéke. Egy afrikai férfi volt.
Most gondold el: az utcán hirtelen beléd kapaszkodik egy afrikai, pucér férfi! És az a nő engedte, nem lökte el magától, hanem átvezette az úton. Gondoltam is arra, hogy meg kellene keresni ezt az asszonyt, mert fantasztikus.
Azért vetkőznek ezek az emberek, mert úgy érzik, hogy bogarak másznak rajtuk. Ma fantázianevük van a drogoknak: Zene, Kati, stb. Legtöbbször a dílerek sem tudják, hogy mi az összetétele annak, amit használnak, terjesztenek. Régebben, amikor beérkezett a detoxikálóba valaki, megmondta, hogy mit használt. De most hiába mond a beteg bármit is! Nemrég végeztek egy kutatást a páciensek között: megkérdezték, hogy mi volt a neve annak a szernek, amit bevett, és mit érzett. Sorra jegyzetelték az adatokat, és kiderült, hogy ugyanazon a néven más és más szert kaptak a drogosok. Most senkinek sincs fogalma a drogpiacról. Hosszú ideig nem találkoztunk például heroinhasználóval, most ismét megjelentek. A dizájner drogok pár száz forintért beszerezhetők, így teljesen átrendeződött a drogpiac.
– Mi a helyzet a drogosok életkorával? Úgy tudom, egyre fiatalabbak a szerhasználók.
– Nagy gond, hogy már gyerekek is droghasználók. Hátrányos helyzetű falvakban alsó tagozatos gyerekek is napi szinte drogoznak. Ezért alapítottuk a tinirehabot, vagyis a Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonát itt, Ráckeresztúron. Amikor a serdülőkorúakkal elindultunk, azt mondtam a munkatársaknak, hogy ne tűzzük ki célul a teljes absztinenciát, mert akkor nagyon el fogunk keseredni az eredménytelenség miatt. Ezek a gyerekek általában szülői kényszerre jönnek hozzánk, valamilyen rendőrségi üggyel a hátuk mögött.
Ennek ellenére sokan leszoktak már, és ez jó hír, hiszen nem is számítottunk rá. Viszont egyben rossz hír is, hiszen annyi szörnyűségen mentek át már ebben az életkorban, hogy megértetették: bele fognak halni, ha nem szoknak le.
A szörnyű helyzetek, amiken átmentek, túl korán megérlelték őket – de ez részben jó, mert mások harminc évesen jönnek ide, három újraélesztés után.
– Azt hallottam, hogy a drogfogyasztó tinédzserek között sok a gazdag szülők elkényeztetett gyereke…
– A tinirehab résztvevői között jól látszik a két szélsőség: egyrészt ott vannak a nagyon gazdag fiatalok, akik ugyanakkor lélekben sérültek és elhanyagoltak. A másik végletet az állami gondozott és cigány fiatalok jelentik. Ők egy csoportban: szép érzékenyítő tréning! Egészen jól működik ez, nincsenek ebből a nagyon különböző társadalmi helyzetből adódó különösebb feszültségek. Van olyan fiú, akit azért nem tud meglátogatni az édesanyja, mert nincs rá pénze. A másik szülőnek pedig el kell magyarázni, hogy ne adjon plusz pénzt a függő gyerekének, mert az is a terápia része, hogy megtanuljanak bánni a pénzzel.
– Van-e gond a marihuánával, amelynek a használatát sokan szívesen legalizálnák?
– Tudjuk, nincsenek olyan kategóriák, hogy kemény és könnyű drog, mert szakmailag helytelen ez a szétválasztás.
A legnagyobb gond, hogy a marihuána és a hozzá hasonló kábítószerek fogyasztói fokozatosan elveszítik a motivációjukat. Csökken az érdeklődésük is, és a rövid távú memóriájukat is roncsolja.
Angliában vették észre, hogy a füvező emberek között több a szkizofrén, mert sok emberben van valamilyen látens pszichózis, amit a fű aktiválhat. Utána az illető leszokhat a fűről, de megmarad a pszichés tünet.
– A Válaszút Misszióban milyen ellátást biztosítanak?
– Itt úgynevezett alacsony küszöbű ellátás van, aktív drogosokat is fogadunk. Nem kell elmondani a nevüket, teljesen anonim módon, akár kapucniban is bejöhetnek. Ez azért fontos, mert így tudjuk felvenni a kapcsolatot. Úgy szokták ezt mondani, hogy tűcsere-akció, de ez ennél jóval több. Mi a kliensekkel családterápiát is végzünk, akkor is, amikor ezt nem finanszírozza az állam. Támogatott lakhatási lehetőséggel is rendelkezünk azok számára, akik absztinensek. Kapnak mentort, csoportokba járhatnak, védőhálót biztosítunk számukra.
– Mi a helyzet a droghasználók kriminalizációjával?
– Van nálunk elterelés, tehát nem kell börtönbe mennie, ha vállalja azt, hogy hat hónapon keresztül tizenkét órát havonta segítő beszélgetéssel tölt. Még angol nyelven is van erre lehetőség! Magyarországon tehát nem kriminalizálják, nem zárják automatikusan börtönbe a droghasználót! Aki nem ezt mondja, az téves információkat ad át. A világon nagyon kevés helyen van komoly lehetőség arra, hogy kétévente igénybe vehetik ezt az intézményt.
Laci itt, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonában szabadult meg a függőségtől. Így mondja el történetét:
– Tizenhat évvel ezelőtt egyszerű bulinak indult. Anyu gyakran volt a Balatonnál. Látta, hogy jól vagyok, rendben van minden, tanulok. Nem gondolt arra, hogy jobban figyelnie kellene. Akkor még speedet használtam. Pénzem volt, így gond nélkül hozzájutottam.
Nagyvonalú életet éltem: megvolt a kocsim, csajom, pénzem, drogom, és így azt hittem, hogy király csávó vagyok. El is hittem magamról, hogy az vagyok.
Aztán anyámmal megszűnt minden kapcsolatom. Reggeltől estig, estétől reggelig drogoztam, haza már nemigen jártam. Anyám kiborult, és védekezésül úgy döntött, hogy nem vesz tudomást arról, hogy a gyereke drogos, mert az kizárt dolog. Előfordult, hogy hetekig eltűntem. Egy idő után kezdtem belátni, hogy itt probléma van, és meg kellene valahogy állítani. Volt egy gyerekem, és ebből keletkezett egy gyermekelhelyezési per. Amikor eljött a tárgyalás napja, nagyon csúnyán be voltam szívva. A bírónő – soha nem fogom elfelejteni – megkérdezte, hogy ugyan, apuka miért mond le a gyerekéről? Már akartam mondani, hogy az anyagiak meg a körülmények, valamit hazudni akartam, de elkapott egy őszinteségi roham és azt mondtam: mert kábítószerfüggő vagyok, és nem tudok a magam életéért sem felelősséget vállalni, nemhogy a gyerekeméért. Ott, a bíróságon tudtam először bevallani, hogy ez van.
Akkor már nagyon rosszul néztem ki, hatvankilós voltam, az arcom beesett, a szemeim el voltak feketedve, szinte halálközeli állapotban voltam. Így jutottam el Ráckeresztúrra, magamért, hogy talpra álljak.
Aztán itt a misszióban szerveztek egy csendeshetet, és azért imádkoztam, hogy „ha vagy, add vissza a lányomat”. Unott, vállrángatós imádkozásomat meghallgatta az Úr, és egy évre rá, bár megint rehabon voltam, de visszakaptam a lányomat. Ez nekem egy bizonyság volt, hogy létezik az Isten, és bármit kérhetünk tőle, ő megadja. Most már megvan az Istenbe vetett hitem és a magamba vetett hitem. El tudom hinni azt, hogy tiszta életet tudok élni.
Az életemet, a múltamat bizonyos szinten hordozom tovább, de úgy érzem nem véletlenül került rám ez a kereszt. Tizenhat év kemény anyagozás után csodálatos az, hogy itt ülök, tudok beszélni, nem haltam meg. Rengetegen meghaltak mellettem, rengetegen börtönbe kerültek mellőlem, én meg itt ülök és beszélgetek – ez nem véletlen. Úgy jöttem be, hogy nem tudtam egy összefüggő mondatot elmondani. Ez számomra egy csoda, ami nem véletlenül következett be az életemben. Hogy milyen tervei vannak velem az Istennek, az nem tudom, de majd megtudom.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>