Jason Momoa új filmje az álom és a tudattalan kapcsolatáról mesél

Az Álomország a történetét tekintve nem fukarkodik dramaturgiai változtatásokkal az 1905-ös, Winsor McCay által jegyzett képregényhez és az 1989-es japán-amerikai rajzfilmhez képest sem.

A legszembetűnőbb különbség az, hogy a kis Némó ebben az esetben kislány.

Bár a leghíresebb motívumot, az életre kelt ágyat Lawrence megtartotta, valamint Flip személye is kulcsfontosságú a filmben, mégis önálló alkotásként beszélhetünk a Netflix egyik legújabb produkciójáról. Sőt világosan megmutatkozik a mélyebb tartalom vászonra teremtése iránti vágy, hiszen a film alapja az álom, vagyis a tudattalan tartalmak színteréül szolgáló világ feltérképezése, az álom és ébrenlét adta terek elválasztása és összemosása, a gyász megélése és a legsötétebb félelmeink legyőzése.

A világítótorony őrzői

Némó (Marlow Barkley), aki az édesapjával él a civilizált világtól elszigetelten, rendezi a világítótorony körüli teendőket, magántanulóként matematikát tanul, zongorázik, és összesen két barátja van: egy sirály és a plüssmalaca. A digitális világ számára ismeretlen, televízió, internet, telefon a közelükben sincs, édesapja (A kiválasztott – Az amerikai látnok című sorozatból ismert Kyle Chandler) esti mesékkel altatja el Némót. Már a film elején láthatjuk, hogy ezek a mesék leginkább az izgalmas kalandoknak adnak teret, beemelve a rémálmok szörnyét is, amely végigkíséri a kislányt kalandos utazása során. Az idilli családi hangulatot az apuka halála porlasztja szét, így Némó a kissé savanyú, unalmas kilincskereskedő nagybátyjához, Philiphez (Chris O’Dowd) kerül a modern nagyvárosba.
A kislánynak minden idegen, beleértve nagybátyját is, így nem csoda, hogy a gyásszal megküzdeni kényszerülő Némó az első este álmában visszamenekül a toronyba az újratalálkozás reményében, ahol azonban apukája helyett annak álombeli kalandortársával, a bohókás, rosszfiúimázzsal rendelkező Flip-el (Jason Momoa) találkozik. A képregény bohócszereplőjét a filmben megjelenő hatalmas, szőrös teremtményre cserélő rendező nem fukarkodott kölcsönözni más filmek – Jack Sparrow kalózkapitány történetei, A faun labirintusa, A hercegnő és a béka című Disney-film – karaktereiből. Flip és Némó utazása Álomországban – bejárva az álom és ébrenlét világát – olyan kalandra invitál bennünket, ahol a karakterfejlődés garantált.

Kép

Kép: Netflix

Látványgazdag világba kalauzol a film

A CGI technikának köszönhetően a plüssmalac minden kis rojtja és a világítótornyot körülvevő zöld fűszálak egyesével hivatottak gondoskodni arról, hogy a nyíltan kimondott álomvilágban mi magunk is teljesen elmerülhessünk. De vajon a tökéletesen kidolgozott képek, a jól illesztett zenei motívumok és az eredeti történet megváltoztatása mellett találunk-e nekünk, felnőtteknek szóló, a képernyő elé szegező mélyebb mondanivalót, vagy csupán gyermekünk unszolására nézzük végig Jason Momoa és Marlow Barkley utazását?

A rendező tudatosan a tudattalan és az álom kapcsolatához nyúlt, amit már számtalan művész igyekezett a saját perspektívája szerint megjeleníteni.

Az Óz, a csodák csodája, az Egy makulátlan elme örök ragyogása és legutóbb az Eredet is az álmodó tudattalanját igyekezett feltárni, megkérdőjelezve annak átjárhatatlanságát, ahogy azt már Csuang-ce is megtette a lepkéjével. A lepke mint a tovatűnő álmok jelképe az Álomországban is többször megjelenik. Emellett fontos motívum a tükör, amely az egyik legkifejezőbb jelképe a végtelennek, és így több színen is feltűnik a filmben.

Az elvitathatatlan bizonyítéka a tudattalan megjelenésének Lawrence Álomországában maga a víz, amely hol végtelen óceánként, hol esőként, hol pedig zúzmaraként jelenik meg. Ha nem ismernénk Freud tudattalan fogalmának a vízben megjelenő szimbolikáját, a rendező gondoskodik arról, hogy kétségünk se legyen afelől, hogy műve mélylélektani alapokon nyugszik, hiszen egy ponton elhangzik Fliptől az alábbi kérdés: „Te nem hallottál még Freud-ról?” Ezek után minden kétséget félretéve nézhetjük főhőseinknek a különböző tudattalanok alkotta Álomországban szerzett tapasztalatait a színesebbnél színesebb elfojtások, fixációk és vágyak uralta jelenetekben.

Kép

Kép: Netflix

Lebegés álom és valóság között

„Az álom menekülés egy következmények nélküli világba” – hangzik el az első mondat, miközben a vízben lebegő Némót láthatjuk, már az elején összekapcsolva a víz képét és az álom fogalmát. A filmben a víz csodálatos, sarki fény és delfinek által kísért jelensége mellett viharos, elemi erejű, baljóslatú arca is többször megjelenik, utalva arra, hogy a tudattalanunk mindkét karaktert magába foglalja.

Freud mellett a pszichoanalízis másik kiemelkedő képviselője, Carl Gustav Jung is a vízről mint a tudattalan leggyakoribb szimbólumáról, a lélek legalján elhelyezkedő sötét tükörről beszél, amely a „sötét psziché élő szimbóluma”. A tudattalanra és az analitikus felfogásra való folyamatos utalást továbberősíti a két főhős végső célja: megszerezni a rémálmok tengerének fenekén rejlő igazgyöngyöt, amellyel bármilyen kívánságuk teljesülhet.

Jung szerint „a víz mindig lefelé tartó útján kell járnia annak, aki a kincset, atyáink értékes örökségét újra napvilágra akarja hozni”.

Ezt a pszichoanalitikus összefüggésbe hozza Bardesanes lélekhimnuszával, amelyben a fiúnak meg kell keresnie az atyja koronájából hiányzó gyöngyöt, amely egy sárkány által őrzött mély kút fenekén van. Ennél nem sok egyértelműbb utalás található a tudattalanra a filmirodalomban.

Álomországot nézve alapvetően két fő gondolati elemet érdemes végigkövetnünk. Az egyik, hogy miként halad végig a gyászfeldolgozás szakaszain Némó, és hogyan, milyen kompromisszumokkal képes elfogadni édesapja elvesztését, így az álomvilág helyett az ébrenlétben való boldogulás megélését. A másik, hogy milyen lényeges a teljesség eléréséhez a tudattalan létezésének elfogadása, az abban jelenlévő gondolatokkal, érzésekkel, vágyakkal való szembenézés, és a kíséretükben megjelenő ismeretlentől, a kontrollálhatatlanságtól való félelem leküzdése. Fontos, hogy ennek köszönhetően kiegyensúlyozott életet élhessünk, hiszen mindannyiunk lelkében ott van az igazgyöngy, a kincsünk, atyáink értékes öröksége, és csak mi magunk tudjuk azt a felszínre hozni.

Sigmund Freud az álmokat „a tudattalan megismeréséhez vezető királyi útnak” tartotta. Emellett az elvétéseket, elszólásokat, elírásokat, a dolgok elvesztését és a vicceket is a tudattalan minőséghez kapcsolta. Úgy gondolta, az álom elsődleges feladata, hogy megvédjen a fájdalomtól, a vicc pedig arról gondoskodik, hogy gyönyörűséget szerezzen az eufória elérésével.

A szerző filmszakértő