Állj, pad, állj, phone! Legyen korhatárhoz kötött az okoseszközök használata?

Az Apple cég nevének jelentése és szimbóluma az alma: beleharaptak, utalva a tudás fájának tiltott gyümölcsére, amely a bűnbeeséssel kizökkentette a világot az isteni harmóniából. Az Apple nem árult zsákbamacskát, mi is alaposan kizökkentünk!

Az első iPhone ugyan még csak tizenegy éves, emberléptékben számolva most menne csak felsőbe, de rövid élete alatt ez a gyerekcipőben járó találmány gyakorlatilag rabszolgájává tette a világot.

A gőzgépek, a szerelőszalagok és az automatizáció után napjainkban a negyedik ipari forradalom időszakát éljük, amikor a technikai folyamatok totálisan digitalizálódnak. Ez a paradigmaváltás azonban nemcsak a gazdaság és az ipar területén, de – eszközeinek széleskörű használata miatt – minden viszonylatunkban, többek között családi kapcsolatainkban is radikális változást eredményez.

Nem jó, ami történik, de nem tudunk gátat szabni

Ez már olyannyira nem a ködös jövő, hogy a Johnny English 3-ban tavaly már a digitalizált világ vicces kritikája is megszületett: Rowan Atkinson okostelefon nélküli, „old school” küldetést hajt végre, setesután győzedelmeskedve a technológia magabiztos ördögén.

Kezeinkben okoseszközöket szorongatva nyilvánvaló, hogy a változást kikerülni nem lehet, de érezzük azt is, hogy le vagyunk maradva egy kanyarral, ahogy az anekdota szerint az indiánok lelke nagy iram esetén. Sokszor csak tehetetlenül vakarjuk a fejünket, amikor saját gyerekeink, a „digitális bennszülöttek” hajszáját és kiszolgáltatottságát tapasztaljuk meg a szünidőben is folyamatosan kézben tartott telefonokkal, a valóság ellenében a virtuális világ eluralkodásával életükben.

Tudjuk, érezzük, hogy nem jó, ami történik: nem jó, hogy már a csecsemő is a kijelző kékes fényét nézi elbűvölve, miközben anyukája szoptatja; nem jó, hogy az oviskorú családtag már rátapadhat a tabletre és otthonosan kezeli is a gépet; nem jó, hogy azt sem tudjuk, kamaszunk mit lát a neten, és persze az sem jó, hogy mi magunk sem tudjuk letenni eszközeinket.

Digitális magány

A tranzitos beszélgetés elején az összegyűlt szülőknek feltettem a kérdést: vajon ők felelős felnőttként urai-e okoseszközeiknek? Egyetlen anyuka válaszolt igennel, aki néhány hete tudatosan kicsekkolt a közösségi oldalakról. Mindenki más – beleértve magamat is – el-elveszíti a kontrollt az okoseszköz-használat terén. S ha mi, felnőttek ezzel küzdünk, mit élhetnek át a nálunk sokkal kiszolgáltatottabb, éretlenebb generációk?

Én még akkoriban gyerekeskedtem, amikor még létezett a hétfői adásszünet a tévében, és bár a tévézést károsnak tartotta a közvélekedés, mégiscsak közösségi élmény volt: a család együtt nézte Horst Trappertet a Derrickben, együtt fanyalgott a Szomszédok modorosságán, interakcióban voltunk egymással. Az okoseszközökkel (pláne, ha az fülhallgatóval is társul) tökéletesen elszigetelődünk a mellettünk élőktől, és bizony sokszor érezzük a nyomasztó digitális magányt, mert a sokszáz Facebook- vagy Instagram-ismerősök mellett is lehet valaki mélységesen egyedül.

A gyerekek ebbe a világba szocializálódnak, mi pedig dermedten nézzük a metrón az egymás mellett telefonozó tizenéves osztálytársakat, akik leszegett fejjel nyomkodják gépeiket, miközben egymáshoz legfeljebb akkor szólnak, ha a Brawl Stars-ban új karaktert nyernek.

A probléma súlyát jelzi, hogy a digitalizáció „mellékhatásaként” immár a WHO is hivatalosan mentális rendellenességnek nyilvánította a videójáték-függőséget.

Szabjunk határokat és tiltsunk?

Az osztályfőnöki órákon pedig lassan bevett szokássá (illetve inkább szomorú szükségszerűséggé) válik – az iskolapszichológussal konzíliumot tartva – a szülők kérlelése: tegyenek azért, hogy a gyerekek mérsékeljék az online töltött időt! Sok helyen a világban internetfüggésről leszoktató táborokat is szerveznek, az Egyesült Államokban egy 16 éves fiú pedig felfüggesztette középiskolai tanulmányait az e-sport miatt, arra hivatkozva, hogy neki napi 10-14 órát szükséges Fortnite-ozni.

Igényesebb szülői közösségek görcsös igyekezettel (de hosszútávon nem sok eredménnyel) próbálnak alternatív programokat szervezni, de a szülők hajszoltsága, a munkahelyekről éjjel-nappal érkező impulzusok a legszebb elhatározásokat is rendre felülírják.

A tehetetlennek tűnő szakemberek is mintha csak találgatnának: míg a WHO egyéves kortól (korlátozottan, de) gyakorlatilag engedélyezi a digitális eszköz használatát, addig a német szövetségi kormány tanácsadójaként is dolgozó Julia von Weiler gyermekpszichológus ugyanezt az életkori határt 14 éves kornál húzná meg, a drog- és alkoholfogyasztáshoz hasonlítva az okostelefon káros hatásait. Sokatmondó az is, hogy egy 2017-es felmérés szerint a Szilícium-völgyben dolgozó szülők tízéves korukig egyáltalán nem engedik csemetéiket képernyő elé.

Mindezekkel szemben Magyarországon a szülők többsége sajnos nem, vagy alig korlátozza gyermeke képernyő előtt töltött idejét.

De vajon mit tehetünk mi, akik nemcsak a szülőséget nem tanultuk, de a digitalizáció jelenségének mélységeit sem fogtuk még fel? Először azzal kapcsolatban szavaztunk, hogy vajon támogatnák-e a jelenlévő szülők, ha a francia szabályozás mintájára törvényileg tiltanák be a magyar közoktatási intézmények területén az okoseszközök használatát. A tablet, az okostelefon és az okosóra ugyanis már nem használható Franciaországban az iskolákban. A tranzitos szülők egy emberként javasolták a szabályozás hazai bevezetését, hogy legalább a gyerekek napjának ez a része védett, tiszta offline idő lehessen.

Rabság vagy csak munka?

A másik téma a hitelesség kérdéskörét érintette: lehet-e egy szülő hiteles a digitális önkontrollra nevelve, ha maga is folyton a telefonját babrálja? És vajon elegendő-e ehhez az az ingerült válasz, hogy „én nem játszom, dolgozom”? Egyetértés volt abban, hogy ez a szülői minta bizony erodálja a tekintélyt és a fegyelmet.

Arra jutottunk, hogy valódi megoldást csak az jelentene, ha a munkajog szabályozná és időkorlátok közé szorítaná a hivatali e-mail és sms-küldést, egyszerűen blokkolva azok munkaidő utáni postázását.

Bizonyára sok – még megválaszolatlan – kérdést vetne fel egy ilyen szabályozás, de biztos, hogy a jelenlegi digitális káosz sem tartható sokáig. Lépni kell a családban, lépni kell az iskolában, és lépni kellene a munkahelyeken is.

Mi, tranzitos szülők legalábbis javasoljuk a döntéshozóknak mindezek megfontolását. Addig is marad az egyéni küzdelem a gyermekeink offline életéért.