„Két év alatt majdnem mindent kiölt belőlünk az alkohol” – Egy függő feleségének vallomása

„Amikor Ricsit megismertem, csak alkalmakkor ivott. Három éve éltünk jól működő házasságban, amikor észrevettem, hogy egyre többször állít haza sörrel és borral. Kérdeztem, hogy mi oka az ivászatnak, de kimagyarázta magát: rossz napja volt, jó napja volt, sok volt a munkája, a kollégák felbosszantották, szorong, túlórázott.

Csakhogy egy idő után az iszogatás mindennapossá vált, és volt, hogy heti egyszer olyannyira túltolta, hogy egyáltalán nem értettem, amit beszél. Csak sorolta egymás után a szavakat, de összefüggés nem volt közöttük. Én ilyenkor jól leteremtettem, és hisztizve, káromkodva áthurcolkodtam a vendégszobába. Számtalan este telt el úgy, hogy magányosan néztem a tévét, miközben Ricsi a másik szobában összevissza beszélt magában. Amikor álomba merült, átmentem, betakargattam, a zsebébe csempésztem egy cetlit »Mindennek ellenére nagyon szeretlek« üzenettel, és én is elaludtam. Másnap este minden kezdődött elölről. Volt, hogy csak feküdt aléltan az ágyon, utcai ruhában, én meg másnap mentegethettem a cégénél, hogy aznap miért nem tud bemenni.

És ez volt a jobbik eset, mert voltak esték, amikor azt képzelte, hogy halálos beteg, küzdött a bűntudatával, panaszkodott az életére, és zokogott, akár egy kisgyerek.

Ilyenkor nem tudtam mást csinálni, mint átölelni őt. Eleinte fenyegetőztem, kiabáltam, de rájöttem, hogy az csak olaj a tűzre.

Betegség, nem pedig akarat- vagy jellemgyengeség!

Egy évvel később már mindkettőnk számára teljesen világos lett, hogy segítség nélkül képtelen kiszállni ebből az ördögi körből. Bár a piát több ízben eltüntettem a lakásból, ő mindig szerzett valahonnan magának. Mindegy volt, milyen messze kell elmenni érte, s hogy mennyi pénz megy el rá. Pontosan tudtam, hogy az alkoholizmus betegség, nem pedig akarat- vagy jellemgyengeség, éppen ezért rengetegszer leültem vele beszélni – már, amikor józan volt, és együtt próbáltunk a dolgok mélyére ásni. Ilyenkor még részletesebben beszélt a gyerekkoráról, mint korábban bármikor, s kiderült, hogy vannak olyan események a múltjában, amiket a mai napig nem tudott feldolgozni. Ilyen volt az édesapjával való viszonya, a nagymamája halála, a folyamatos tökéletességre törekvése.

Beszélt arról, milyen nehéznek és kimerítőnek érzi, hogy helyt kell állnia a munkahelyén, hogy milyen nehéz volt neki annak idején otthagyni szeretett kisvárosát, s felköltözni Pestre, valamint, hogy az állandó, munkában és magánéletben való megfelelési kényszer gyakorlatilag összeroppantja. Azt mondta, valahol legbelül egyfajta űrt érez, amit képtelen betölteni mással, mint alkohollal.

Mivel abban biztosak voltunk, hogy keresve sem találnánk jobb párt magunk mellé, és igenis nagyon szerettük egymást, az egész függőséget elkezdtük kihívásnak, egy megoldandó problémának tekinteni.

Ricsi többször próbált leszokni, sikertelenül. Ilyenkor egy kicsit mindig megtört a hitem. Reménytelennek láttam a jövőnket, s a helyzetet az sem könnyítette, hogy az összes, korábban közös teendő áthárult rám. Dolgoztam, takarítottam, ha valami elfogyott, beszereztem, törődtem a kutyánkkal, Ricsi helyett is ápoltam az emberi és üzleti kapcsolatainkat…  Elegem lett abból, hogy végignézzem a férjem vergődését, és egyre több külön programot szerveztem magamnak: kurzusokra és workshopokra jártam, valamint újra elkezdtem futni. Fájt a magány, hiszen a párommal korábban mindent együtt csináltunk.

Annyira beteg volt, hogy én is beteg lettem mellette

Ricsi alkoholizmusa rám is megbetegítően hatott. Romlott a koncentrálóképességem, gyakran voltam rosszkedvű, csupán 3-4 órákat tudtam aludni, napközben pedig vedeltem a kávét. Nagyon kínzó volt így magamban szenvedni, miközben az is fájt, hogy nem tudok segíteni a páromnak. Sokszor voltam dühös, és sokat sírtam esténként. Nem akartam senkinek elmondani azt, ami nálunk zajlik. Nem akartam, hogy megbélyegezzenek.

Egyedül a kozmetikusomnak mertem megnyílni. »Ugyanarról a Ricsiről beszélünk, te, Ancsa?« – kérdezte ő ledöbbenve. Nem csodáltam, hogy kétkedve fogadta a hallottakat, hiszen ő is, mint mindenki, Ricsit kedves, illedelmes, optimista embernek ismerte.

Ilyen is volt, még a kapcsolatunk elején, de a sötétebbik, vergődő, őrlődő, kiabáló piás oldalát csak én láttam, amikor kettesben maradtunk este.

Egyszer előfordult, hogy egy társasági összejövetelen is kikelt magából: kötözködni kezdett, hajigálta a tárgyakat, egyszóval vállalhatatlanul viselkedett, én pedig majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Mivel napközben elvonási tünetekkel küzdött – izzadt, görcsölt a hasa, hányt –, kerestem neki orvosokat, de vagy nem ment el hozzájuk valamilyen mondvacsinált indokkal, vagy egész egyszerűen közölte az orvossal, hogy hülyeségeket beszél.

»A függők ilyenek, ne vádolja magát!« – mondták nekem az orvosok, sajnálattal vegyített együttérzéssel a hangjukban. Szinte biztos voltam benne, hogy magukban azt gondolják: »Szerencsétlen nő, jól kifogta!«.

Végül már olyannyira elkeseredtem, hogy elkezdtem járni egy budapesti önsegítő csoportba, ahol konkrét tanácsokat ugyan nem kaptam, hiszen ott nem is ez a cél, de más megvilágításba helyezték a függőséget. Beletelt pár hónapba, amíg rájöttem, hogy én is hibás vagyok abban, hogy a helyzet idáig fajult. A csoportvezető kíméletlenül az arcomba vágta, hogy igenis vádoljam magam, mert a szerhasználatot akaratlanul is támogattam azzal, hogy szinte mindent – bevásárlást, takarítást, a programok megszervezését, a kávé elkészítését – a férjem alá tettem.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az áttörés

Egy alkalommal Ricsinek elkezdtem beszélni erről az önsegítő csoportról. Mondtam, hogy van egy függőkkel foglalkozó részlegük is, csoportos foglalkozásokat tartanak, és csupa kreatív dolgot csinálnak – festenek, rajzolnak, sportolnak.

»Lehet, hogy ez jó lenne nekem. Mert én nem akarok kórházba befeküdni« – mondta halkan.

Én pedig már másnap beszéltem az intézet vezetőjével, aki fel is vette Ricsit. Eleinte merő cinizmus volt a férjem, utálta az egészet, de mégis összepakolt, hogy négy hónapot eltöltsön az intézetben. Persze fizetni kellett, de mégsem több milliót.

A harmadik hónapra szemmel láthatóan kezdett jobban lenni. Azt mondta, a csoport jót tesz neki. Megtanult a társaira figyelni, és kezdi elfogadni, hogy nem gyengeség az, ha nem egyedül próbál úrrá lenni a gondjain. Megjárta az elvonás minden lépcsőfokát fizikailag, de amikor hazajött, újra az az ember ölelt át, akit megismertem évekkel ezelőtt. Jobban kimutatta az érzelmeit, sőt, szeretett is velem beszélni róluk.

Azóta is együtt vagyunk. Újra visszatértek életünkbe a közös programok, és bár vannak még nehéz időszakok, sóvárgós órák, de Ricsi öt éve nem ivott egy kortyot sem.

Világossá vált számomra, hogy a környezeten is múlik, felépül-e egy függő.

Ezért is érzem fontosnak, hogy nyíltan beszéljek életem sötétebb időszakáról, arról, milyen az élet egy alkoholfüggővel.

Materialistának vallottam magam, de már azt mondom: hiába hiszi magát az ember mindenhatónak, nagyon gyorsan összetörik a terhek alatt. Éppen ezért jó hinni valamiben vagy valakiben, egy nálunk erősebb akaratú erőben.

És egyvalamit még fontosnak tartok megemlíteni: olaj a tűzre, hogy hazánkban egymást érik a pálinka- és borfesztiválok, s hogy a magyar gyerekek viszonylag korán látnak felnőtteket sörrel a kezükben.

Az a kép alakul ki bennük, hogy az ivás az élet természetes része, s ha problémával találkoznak, akkor arra az ital a megoldás.

Mint az üléseken megtudtam, Magyarországon jelenleg 800 ezer alkoholista él, vagyis rendszerszintű problémáról van szó. Kevés ember engedheti meg magának, hogy addiktológushoz és terápiákra járjon – az ilyesmi drága mulatság (kétmillió forintba is belekerülhet).

Égető szükség van arra, hogy hazánknak legyen végre egy megfelelő alkoholkezelési stratégiája, hiszen az alkohol, ez a legalizált folyadék, amihez bárki bármikor hozzáférhet, pontosabban maga a függés elképesztően nagy károkat képes okozni: felelős a személyiség széteséséért, az izolálódásért, az önbizalomhiány, a depresszió kialakulásáért. És többek között a családok, párkapcsolatok széteséséért is.”