Ezért kívánj jót annak is, aki nem érdemli meg – Az áldás pszichológiája
Amikor konfliktusba keveredünk, gyakori reakciónk, hogy dühöt, szomorúságot, esetleg félelmet érzünk a másik emberrel kapcsolatban. S bár ezek mindegyikének helye van az érzelmi palettánkon, néha észre sem vesszük, mennyire meghatározzák a belső világunkat.
Az áldás segíthet kiszabadulni a nyomás alól
Judit ahhoz a közösséghez tartozott, ahová évekkel ezelőtt én is jártam. Testi és szellemi fogyatékossággal élő emberként folyamatos támogatásra szorult, ezért a napjai java részét egy bentlakásos intézményben töltötte. Vasárnaponként az első sorban ülve hallgatta a prédikációt, s még ha nehezen fejezte is ki magát, a lelkesedés és az életkedv minden mozdulatát áthatotta. Egy alkalommal a lelkész szót kért, hogy megosszon velünk egy történetet, ami Judittal esett meg. Az otthon egyik ápolója többször goromba módon bánt vele, türelmetlen volt, és durván ért hozzá, a kéréseit pedig rendre figyelmen kívül hagyta. Judit tanácsot kért a lelkészétől, hogy hogyan kezelje a helyzetet.
A pásztor azt válaszolta, hogy áldja meg a nőt, azaz amikor imádkozik, kívánjon neki jót.
Judit megütközött a tanácson, ellenkezett, háborgott, ám napokkal később, a fogait összeszorítva mégiscsak rászánta magát a dologra. Néhány hét elteltével egy addig ismeretlen gondozó jelent meg a szobájában. Amikor Judit a goromba ápoló után érdeklődött, ezt a választ kapta: „Nem hallotta? Nemrég tudta meg, hogy ikreket vár, ezért sajnos nem tudja folytatni a munkát.”
Természetesen nehezen garantálható, hogy ha valaki megnehezíti az életünket, azzal ilyen elegánsan rendeződik a kapcsolatunk, ám egy biztos: az áldással senki sem jár rosszul. Mi magunk sem.
De mit jelent pontosan megáldani másokat?
Manapság ritkán találkozunk áldással, olyankor is többnyire egyházi környezetben fordul elő. Elhangzik az istentiszteletek végén, keresztelőkön, esküvőkön – talán az egyetlen közeg, ami a templom falain kívül esik, az a családi asztal, hiszen étkezések előtt néhol még ma is szokás áldást mondani (a finom falatokra és a társaságra egyaránt). Az áldás annyit tesz, hogy jót kívánunk valakinek – egészséget, békességet, örömöt, sikereket. A hívő arra kéri Istent, hogy ezeket valósítsa meg az életében, a nem hívő a sorsának vagy egyszerűen az életkörülményeinek a jóra fordulását kívánja.
Tina Boesch teológus a könyvében (Given. The Forgotten Meaning and Practice of Blessing) a következő definíciót fogalmazza meg:
„Az áldás nem más, mint a jóság kiáradása a másik ember felé, függetlenül attól, hogy megérdemli-e vagy sem.”
Utóbbi szempont kulcsfontosságú, mert könnyű jót kívánni annak, aki valóban rászolgált. De hogyan viszonyuljunk azokhoz, akikről ez nem mondható el? Mi a helyzet életünk azon szereplőivel, akik miatt remegő gyomorral lépünk be a munkahelyünkre, vagy álmatlanul forgolódunk éjszaka? Őket mégis miért kellene megáldanunk?
Amikor jót kívánunk annak, aki nem érdemli meg, a szabadságot gyakoroljuk
Valljuk be, ha valaki árt nekünk, az ösztönös reakciónk nem az, hogy vidámnak és elégedettnek szeretnénk őt látni. Sokkal természetesebben jön, hogy szidjuk, és titkon arra vágyunk, hogy pontosan azt élje át, amin mi magunk is keresztülmegyünk. Ezzel csupán egy a gond: amíg olyan érzések irányítanak, mint az adott személlyel kapcsolatos harag és félelem, addig ő uralkodik felettünk. Ezért is nehéz őt megáldanunk: mert úgy érezzük, nincs más választásunk, mint rettegni tőle, amit próbálunk a haragunkkal leplezni. Nehéz felülemelkedni, mert túl nagy nyomásként nehezednek ránk a szavai és a tettei. Holott az igazság az, hogy az alárendelődés feloldásának egyik legegyszerűbb módja az áldás.
Akire ugyanis áldást mondok, az többé nem ural, nem kontrollál, nem dominál. Akinek képes vagyok békét és örömet kívánni, attól kevésbé félek. Akinek azt kívánom, hogy erős és egészséges legyen, arra kevésbé haragszom. A változás szinte automatikusan megy bennünk végbe. De mi okozza? Röviden az, hogy gyakoroljuk a szabadságunkat. Én mondok áldást. Én kívánok jót, anélkül, hogy a másikat megkérdezném, vagy hozzájárulna ehhez. Nem kérek engedélyt tőle. Én döntök, anélkül, hogy egyáltalán tudna erről. Átkozni, bántani, megszégyeníteni bárki képes.
Az áldással a nehezebb utat választjuk. A jobb utat. Ezzel megtörjük a kört, és szabadok leszünk.
Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint az a felmérés, amelyben egy amerikai egyetem diákjait arra kérték, hogy 12 percig sétáljanak egy épület körül, s miközben így tesznek, gondolatban kívánjanak jót másoknak. A gyakorlat csökkentette a résztvevők szorongását, és növelte a boldogságérzetüket. A diákok ugyan nem olyan személyekre fókuszáltak, akik valamilyen formában ártottak nekik, mégis minden okunk megvan rá, hogy hasonló hatást feltételezzünk akkor is, ha az „ellenségeinkre” mondunk áldást.
Hogyan gyakorold a fentieket a saját életedben?
Amikor éberen fekszel az ágyadban, és a fejedben visszhangoznak a másik mondatai, vagy éppen stresszelsz azon, milyen szituációval kell legközelebb szembenézned, állj meg egy pillanatra, végy egy mély levegőt, és kívánj jót az illetőnek. Kívánhatsz neki egészséget, sikereket, szerető kapcsolatokat, bármi olyat, aminek te magad is örülnél. Ha tudsz konkrét kihívásról vagy nehézségről, amivel épp szembe kell néznie, kívánhatod, hogy képes legyen megoldást találni rá.
Aki áldást mond, az nem tartja vissza a jót a másiktól, ha módjában áll megtenni azt. Segítő kezet nyújt, hogy a jó, amit kíván, ily módon is megnyilvánulhasson a másik életében. Hogyan? Például, ha hallottam arról a bizonyos kollégámról, hogy szüksége lenne egy új albérletre, és pont tudomásom van egy kiadó lakásról, az áldás jelentheti azt is, hogy küldök neki egy e-mailt a fontosabb információkkal.
Nem azért, mert megérdemli. Nem azért, mert kedvelem őt. Azért, mert egy olyan világra törekszem, ahol kevesebb helyet és hatalmat kap a rosszindulat.
Ez pedig a saját hatósugarunkon belül kezdődik.
Az áldás nem a fájdalom és a félelem bagatellizálása
Fontos kiemelni, hogy ahogy a megbocsátás, úgy az áldás sem egyenlő az egyetértéssel. Gyakori tévhit, hogy amikor megbocsátunk valakinek, elfelejtjük mindazt, ami történt. Talán hajlamosak vagyunk hasonlóan gondolkodni az áldásról is, ezért vonakodunk esélyt adni neki. Ám amikor a másiknak jót kívánok, azt nem azért teszem, mert helyeslem a tetteit. Az, hogy pozitív dolgokat szeretnék látni az életében, nem jelenti, hogy bagatellizálom a viselkedését, vagy hogy az következmények nélkül maradhat.
Tina Boesch így fogalmaz: „Megáldani az ellenségeinket nem egyenlő az erőszak támogatásával, sőt pont, hogy a rossz megtörésének egy módja.” Jót kívánok, mert ki másnak lenne rá nagyobb szüksége, mint annak, aki nem képes nagyobb jóindulattal viszonyulni az embertársaihoz? Aki türelmetlen, bántó vagy manipulatív, az nyilvánvalóan nem az örömből táplálkozik. Pedig, ha így tenne, talán teljesen átformálná a tetteit és a szavait. Ezért a jó reményében megáldjuk.
Az áldás oly módon is megtöri a rosszat, hogy nem engedi, hogy minket is lerántson a harag, a félelem és a gyűlölködés örvénye, majd utána esetleg valaki máson éljük ki a frusztrációnkat. És talán éppen az áldás képessége erősít meg annyira, hogy képesek legyünk szót emelni magunkért és másokért, nyíltan rámutatva az igazságtalanságra.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>