Akinek nem inge... annak a nadrágja
Vannak olyan irigylésre méltó polgári családok, akik elegánsan felöltözve, szépen együtt, kényelmesen lépegetve, a kezdés előtt legalább tíz perccel érkeznek misére. A szülők egymásba karolva, mögöttük a gyerekek jólnevelten, miközben halkan beszélgetnek egymással.
Hát mi nem ilyenek vagyunk. Általában rohanva indulunk, valaki még a fürdőszobában tesz-vesz, mások a cipőjüket húzzák, a legtürelmetlenebb az ajtót nyitja. Az ötéves Zsombinak arra is akad még ideje, hogy a kertben focizzon. Feleségem később meg is említette, hogy amikor feladta a szandált a gyerekre, észrevette, hogy a nadrág alja sáros, és egy kicsit szakadt. De meg kellett hoznia a döntést: vagy rettenetesen elkésünk, vagy marad a kétes küllemű nadrág. Nem akartunk még jobban elkésni.
A misén aztán gyorsan kiderül, hogy másoknak is feltűnt a ruházkodási anomália. Egymás után több anyuka is odasúgja a hosszúra nyúló prédikáció alatt: „Ne hozzunk kinőtt ruhát? Van otthon egy egész zsákkal.” Udvariasan visszamosolygunk, nálunk is zsákszámra állnak a ruhák, alig tudjuk továbbpasszolni őket. A perselyezésnél a látásból ismert hölgy szinte elhúzza előlünk a pénzes kosárkát, s alig hallhatóan mondja: „A sekrestyében van félretéve néhány jó állapotú fiú nadrág.”
Régi kedves ismerősünk, idősebb néni, kicsit szánakozva, de biztató mosollyal teszi hozzá a „Béke veled!”-hez: „A karitásznál klassz gyerekruhák vannak. Érdemes megnézni. Némelyik kicsit viseltesebb, de…” Nem fejezi be, pedig hozzátehetné, hogy annál még mindig szebb, mint amit szegény Zsombi viselni kénytelen.
Mindenkit köszönettel visszautasítunk. Áldozás után elfog a kísértés, hogy fölmenjek a szószékre és bejelentsem:
– Köszönjük mindenkinek a felajánlását, jó tudni ebben az állítólag önző világban, hogy van, ahol figyelnek egymásra az emberek. Nem állunk rosszul, magasabb az életszínvonalunk, mint az egysejtűekig visszamenőlegesen valamennyi felmenőnké. A srácoknak rengeteg nadrágjuk van, csak hajnalban kimentek focizni. Legközelebb jobban figyelünk.
Képzeletben peckesen lesétálok a szószékről, kedves néni fogja meg a karomat:
– Az elhunyt férjemtől maradt néhány szép ing. Ha nem sértem meg vele…
Magamra pillantok. A rohanásban én sem az odakészített, vasalt inget vettem fel, hanem egy pólót. Ennyit a polgárosult családról.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
