Akik voltunk, akik lettünk – Mit mutat egy régi felvétel?
Vonzódásom az olasz nyelvhez régi keletű és érzelemdús; ugyanis a feleségemet köszönhetem neki. Amikor a fejembe vettem, hogy elsajátítom Dante, Fellini, Bud Spencer és Gina Lollobrigida nyelvét, eleinte hiába kerestem megfelelő tanárt. Végül az egyik csoporttársamhoz fordultam, akinek a húga a gimnáziumban olaszul tanult, s abban bíztam, tanítványt is vállal, akárcsak Nyilas Misi. Első látásra nem tűnt komoly pedagógusnak; 18 éves volt, még innen az érettségin, míg én öt esztendővel idősebb komoly egyetemista. Ennek dacára két évig teljesen viszonzatlanul hagyta a szerelmemet. Így majdnem meg is tanultam olaszul, hiszen lelkesen jártam a találkozásra alkalmat adó órákra. Már be is jelentkeztem a középfokú nyelvvizsgára, ám közben végre összejöttünk, ezzel elveszítettem a motivációmat. A mai napig nincs meg a középfokom.
Kép: Unsplash
Néhány hete rátaláltam az interneten egy felvételre. Festivald’Italiano címmel évtizedek óta rendeznek hazánkban az olaszul tanuló diákoknak irodalmi bemutatókat, szavalatokat, diákszínpadi előadásokat. Néhány videót fel is töltöttek a korabeli műsorokból, és az 1991-es anyagban rábukkantam a ViaggiVesuvio című darabra, amelyben a feleségem is szerepelt. A felvétel létezéséről egyébként ő sem tudott.
Eddig nagyjából harmincszor néztem meg; érzelmileg igen felkavart. Valami olyasmi fájdalmat okozott, mint amikor az elvesztett vagy beteljesületlen szerelemmel szembesülünk; pedig hát huszonhat éve együtt vagyunk. Szívbemarkolóan gyönyörű, s miközben tudom, ki ő – és bizonyára ezért látom szépnek –, valahogy mégis mintha egy másik dimenzióban lenne.
Sokat beszélgetünk arról, hogyan fogjuk a mennyben felismerni a szeretteinket; milyen arcukat (korukat) mutatják majd. Arra jutottunk, hogy alapvetően a személyiséget ismerjük fel. Nóri is egészen másképp néz ki a videón (voltaképpen egy kislány), mégis felismerem és szeretem, ahogy most is.
A mostani külsejében és az akkoriban ugyanazt a személyiséget látom és szeretem. Mindig azonos önmagával.
A felvétel nagyjából akkoriban készült, amikor megismerkedtünk. Akkor fogalma sem lehetett róla, hogy én leszek a férje. Előtte van még minden, bármilyen sors. A későbbi valóság azonban már nem módosítható. Ráadásul ez a játék nemcsak kettőnket érinti, hanem a négy gyerekünket talán még inkább, akik nem születtek volna meg. És vajon kik lennének a meg nem született gyermekeink, ha mással házasodunk össze? Magyaráztam is a nagyfiamnak, lehet, hogy anyának akkor is lenne négy klassz gyereke (talán nekem is), ha nem házasodunk össze, de hogy ők négyen nem lennének, az egészen bizonyos. A saját életükkel kapcsolatban persze nehezen tudnak elképzelni ilyen alternatívákat, mert létezésüket természetesnek veszik születésüktől fogva. De mi, akik előbb léteztünk, és valamilyen módon okozói vagyunk az ő létezésüknek, pontosan látjuk, mennyi véletlenen múlt mindez. És a saját létezésünk is éppen ilyen bizonytalan a szüleink története felől nézve.
– Most legalább értitek, miért vettem el anyát – mutattam büszkén a felvételt a gyerekeinknek, akik közül hárman is idősebbek, mint az anyjuk volt akkor.
A legnagyobb erre is meg tud felelni egy kaján mosoly kíséretében:
– Azt eddig is értettük. Azt nem értjük, ő miért ment hozzád.
Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
