Akik szembe mertek menni a körülményekkel – Egy beszélgetés életet menthet

Felvettem a telefont. Kétségbeesett, középkorú hölgy keresett válaszokat kérdéseire. Házasságban élnek, nehéz körülmények között, bár mindketten dolgoznak. Az anyóssal nem könnyű, mert beteg, járni is alig tud már, és mindenbe beleszól. Melyik anyós nem? A javunkat akarják, a tanácsaik megosztásával. Amúgy szeret velük élni, mert így nem neki kell a rossz lábaival lemászni a harmadikról, majd feltápászkodni a bevásárlószatyorral. A gyerekekre is vigyáz néha, ha úgy jön ki a műszak. Hogy mi van a férjjel? Hogyan reagált, amikor megtudta, hogy megfogant az új élet? Örült neki. Nagyon. Csak hát hova? Amúgy rendesen dolgozik, lehet rá számítani itthon is, a gyerekekkel is. Szeretik egymást.

„Ha Ön is és a férje is örül a babának, a lakhatás miatt gondolkozik az abortuszon?” „Nem, nem csak ezért. Az orvos is azt mondta, hogy könnyebb lenne elvetetni a babát, mint ilyen körülmények között megszülni.” Még az időpontról is beszélgettünk. Azt mondta, hogy minél hamarabb menjek...

Ha megoldódna a lakáshelyzet, nem lenne semmi probléma. Az önkormányzatnál sokan állnak sorba „tanácsi” lakásért, átmeneti szállóra nem szívesen mennének, a BAR listás státuszuk fél év múlva szűnik meg.

De ez a gyerek nem most fog megszületni, van még addig néhány hónap. Az eddig halogatott lakásvásárlást addigra kivitelezhetik vagy maguknak, vagy az anyósnak (akinek egyébként is könnyebb lenne kevesebb lépcsővel vagy legalább lifttel), az összekuporgatott pénzükhöz a két jövedelemből jön még valamennyi, és a tervezett kölcsönt is fel tudják venni, ha lekerülnek a feketelistáról. A terveik megvalósulhatnak, ebben nem a gyermek a legnagyobb akadály. Nem könnyíti meg a helyzetet, de nem miatta nem tudnak hamarabb költözni.

Gondolkozott esetleg azon, hogy más nevelné fel? Nem. Nem szeretne lemondani róla.

Együtt végiggondolva a család hozzáállását és az anyagi helyzetüket, az állami támogatásokat és a szülésig rendelkezésre álló időt, látszik, hogy nem kell lemondani erről a gyermekről. Sem az abortusszal, sem az örökbeadást fontolgatva.

Egy hosszú beszélgetés után a kismama felismerte, hogy egyáltalán nem olyan reménytelen a helyzete, mint elsőre gondolta. Orvost váltott, hogy kevesebb legyen rajta a nyomás, és a sógorékat bevonták a lakáshelyzet kontra anyós függvénybe, hogy mindenki számára elfogadható megoldást találjanak. Összefogtak, és megtapasztalták a család, az „összetartó háló” funkcióját.

⁂

Ismét megcsörren az ügyeleti telefon. Sírdogáló női hang kéri, hogy segítsünk neki. Ma volt a kórházban, abortuszra készült, de nem tudta megtenni. Az utolsó pillanatban felállt és otthagyta az egészet. Nem képes erre. De most mi lesz? Nem tudja, mitévő legyen. A gyerek apja eltűnt az életéből, a szülei – akikkel együtt él – nem tudnak semmit. Merre tovább? Az abortuszra gondolni sem akar.

Kép: Pixabay

Bár egyetemista már, a szüleire támaszkodik anyagilag. Nem is szeretné elmondani nekik, és az egyetemet sem szeretné felfüggeszteni a baba miatt. Nagy tervei vannak a jövőjét illetően, amibe sehogy sem fér bele a baba. Majd talán tíz év múlva...

Végigpörögtek bennem a kérdések: tíz év múlva megtalálja a férfit, akivel kölcsönösen egymást választják? Tíz év múlva a gyermekei kedvéért feladja a most biztosnak tűnő, addigra felépített karrierjét? Tíz év múlva jobban készen áll majd a teste-lelke egy gyermekre, hiszen a termékenység csúcsát 20–24 éves korra teszik? Lehet. Nem tudjuk, mi lesz tíz év múlva, de a távoli jövő képe sokszor elhomályosítja a jelen valóságát.

Néhány hónap alatt kikristályosodott a döntés. A szülei előtt továbbra is titokban tartotta a babát, egy barátnőhöz költözött a szülésig. Nem sokkal előtte találkozott az örökbefogadásra váró házaspárral, akik nyolc éve készültek már arra, hogy házaspárból családdá váljanak.

A kismama számára nyitva hagyták a meggondolás lehetőségét, tudván, hogy mindenkinek az a legjobb, ha valóban nincs más megoldás ebben a helyzetben. Így történt. A gyámhivatalban felvették a jegyzőkönyvet a szülői felügyeleti jog „átadásáról”, és a hivatal előtt szomorú szívvel elbúcsúztak egymástól. Az örökbefogadók ígéretet tettek arra, hogy mesélni fognak a gyermeknek róla. Még közös fényképet is készítettek. Kismamánk visszatért az egyetemisták világába, az örökbe fogadók pedig a kórházból boldogan hazavitték gyermeküket.

A két, válsághelyzetben lévő édesanya igent mondott, ami reményt adhat mindenkinek.