„Akik a civileket megölték, azokat nem vonták felelősségre” – A délszláv háborúról mesél egy túlélő

Drávaszög a Duna és a Dráva ölelésében bújik meg. A délszláv háború előtt magyarok, horvátok és szerbek éltek itt egymás mellett békében. 1991 nyarának végén a drávaszögi Csúzán Dékány Zsuzsanna tanárnő írni kezdett egy iskolai füzetbe. „29-én tantestületi értekezlet és pótvizsga. Kevés gyerek van itt, hol lehetnek? Hol és hogy vizsgázhatnak? Az iskola környékén is lövöldözés csak úgy, a levegőbe. A pótvizsga után Vesnáék elvisznek Monostorra, talán kivehetem a fizetésemet a bankból. A rendőrállomás szétlőve, a kirakatok bezúzva, nagy deszka (?) táblák az üveg helyén. A pénzt sikerült felvennem.”
1991. június 25-én Zágrábban kikiáltották a Horvát Köztársaság függetlenségét. A Jugoszláv Néphadsereg harci gépei még aznap este megjelentek a főváros felett. 1991. július 2-án szerb fegyveresek szállták meg Drávaszöget, hogy „felszabadítsák” a „horvátok uralma alól”. Kezdetét vette a hét évig tartó rettegés.

A telefonvonalakat elvágták, a villanyt kikapcsolták, házkutatásokat tartottak, és éjszakánként magasra csaptak a narancs­színű lángok a szurdokokban. Magyar és horvát könyveket, iratokat égettek.

A szerb szabadcsapatok mindent meg akartak semmisíteni, ami nem cirill betűkkel íródott. 

Hadiállapot az iskolában 

A csúzai ház udvarán virítanak a rózsák. Törékeny, fehér hajú asszony áll a kapuban. „400-an laknak most Csúzán. A legtöbben magyarok. Sokan elmentek innen akkor, és kevesen tértek vissza. Elmentek, mert féltek, bennünket gyávának, sőt árulónak tartottak. Pedig a maradáshoz is bátorság kellett. Mi éppen úgy féltünk, mint ők. Csak ők emiatt elmentek, mi meg maradtunk. Miért kellett ebből ideológiát gyártani? Mi a hűség és mi az árulás? Mindenki nem mehet el! A horvátok azzal vádoltak minket, itt maradottakat, hogy kiegyeztünk a szerbekkel, a szerbek azzal, hogy titkon támogatjuk az usztasákat (a Horvát Ifjúsági Mozgalomból alakult militáns szervezet tagjait – a szerk.). Majdnem minden horvát elmenekült, annyira rettegtek a szerbektől. A hercegszöllősi iskola, ahol tanítottam, korábban horvát–magyar tagozatos iskola volt. A megszállás idején ez is, mint minden más intézmény és hivatal, szerb vezetés alá került. A kollégáim közül, aki nem jött be tanítani, annak fel kellett mondania. Kivéve, ha az illető szerb volt. Annak nem mondtak fel. Sokan elmentek a bizonytalanba, meg visszajöttek, elmentek meg visszajöttek. Várták, hová forognak a dolgok. Aztán nem jöttek többet. Itt hagyták az öregjeiket, a betegeiket, a házaikat, a földjeiket meg a gyökereiket.” Kérdezem, hogy mi az, ami erősebb volt a félelemnél, mi tartotta Csúzán. „A gyerekek, akik néhányan itt maradtak a szöllősi iskolában, és a szüleik. Velük akartam maradni.

A nagybeteg édesanyámat sem hagyhattam magára. Emlékszem, azt mondta, hogyha megölik, akkor itt öljék meg a saját udvarán. Azokban a nehéz időkben gyalog jártam át Csúzáról Szöllősre. Nem mentek a buszok, az emberek nem ültek autóba sem.

Nekem mennem kellett. Vártak a gyerekek. Minden reggel elindultam, és nem voltam biztos abban, hogy este még hazajövök, próbáltam nem gondolni arra, hogy mi fog történni velem.”
A tanárnő tudta, hogy a tanítványai is rettegnek. Az iskolai szünetekben nem mertek kimenni az osztályteremből, arra kérték őt, hogy csináljanak még feladatokat, hadd teljen el biztonságban az a tíz perc. Együtt maradtak és tanultak. „A szerb kolléganőknek nem tetszett a dolog, kérdőre vontak: »Miért nem engedted ki a gyerekeket?« vagy »Nem akarsz bejönni hozzánk a tanáriba, büdösek vagyunk neked?« De nem minden szerb ember viselkedett így” – teszi hozzá. Máig tisztelettel emlékezik arra a szerb iskolaigazgatóra, aki sokszor pártfogásba vette. „A háború előtt a tantestületben nem volt téma, hogy ki milyen nemzetiségű. Háromnyelvű környezetben dolgoztam. Az Ivicákról tudtam, hogy horvátok, a Milosokról, hogy szerbek, de a Mariakról már nem. Azok lehettek szerbek is, horvátok is. A háború alatt nem tudtam kimondani a kenyér szót szerbül, azt, hogy hleb. Horvátul kruh, de nem volt ajánlatos ezen a nyelven megszólalni, egy veknit kértem hát, az én nyelvemen.”

Iskolai füzetek közé rejtve

Ülünk a kis utcára néző szobában. „Mindig itt aludtam. Abban az időben viszont nem bírtam lehunyni a szememet. Állandóan hallottam a nehéz katonai bakancsok dobogását, egy percre sem szűnt meg. Megállás nélkül fel-alá masíroztak az utcában” – emlékezik vissza Zsuzsanna. Amikor megkérdezem, szokott-e a háborúról álmodni, eszébe jut egy történet: „Az édesanyám nagyon beteg volt, hála Istennek túlélte a háborút. 2002-ben combnyaktöréssel kórházba került. Kockázatos műtétje volt, és amikor kitolták a műtőből, jókedvűen mesélte, hogy mindent hallott ugyan, de semmit sem érzett az operációból. Másnap felhívtak a kórházból, hogy azonnal jöjjek, mert az édesanyám átkerült az intenzív osztályra. Rohantam be hozzá, és amikor meglátott, úgy nézett rám, mint egy kísértetre, közben pedig ezt mondogatta: »Te itt vagy? Az nem lehet! Hiszen láttam, láttam, ott voltam, amikor agyonvertek!« Két napba tellett, mire el tudtam neki magyarázni, hogy rémálma volt.”
Zsuzsanna korábban nem vezetett naplót, de az írás segített feldolgozni az átélt borzalmakat. A könyvespolcon tankönyvek és füzetek közé állította a naplót. Hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy tanárnál rengeteg iskolai holmi van. Bízott abban, hogy ha arra kerülne a sor, úgysem fogják végignézni a sok füzetet. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Leöljük a magyarokat”

„Poklat C’emo madare – Leöljük a magyarokat” – olvasta a cirill betűs feliratot iskolába menet Zsuzsanna. Egy szőllösi kerítésre véste valaki gyöngybetűkkel. „1997-ben történt. Azt gondoltuk, már véget ért az öldöklés. Azokban az időkben a fiatalok is fegyverhez jutottak, meg kábítószerhez is. Én akkor már Laskón tanítottam. Karancson lelőttek egy tizenhárom éves kislányt. Jó tanuló volt, példás magaviseletű. Erről soha nem beszélnek, az ügy nem kapott nyilvánosságot. Az addigi szerb hatalom már nem igazán, az új horvát pedig még nem működött rendesen. Egy fiatalokból álló csoport droggal, fegyverrel felszerelkezve szórakozott, az egyikük lelőtte a lányt. A gyilkos is kiskorú volt.

Az emberek most sem beszélnek szívesen ezekről a dolgokról, amin nem lehet csodálkozni, hiszen a mai napig közöttünk élnek az elkövetők, az áldozatok és a tanúk.”

A drávaszögi Bellye, ahol az első fegyverek eldördültek, nem messze van Csúzától. A meggyilkoltak civilek voltak. Idős, magányosan élő horvát és magyar emberek, akikkel otthonukban végeztek. Boljevicet és nejét, Jagodát 18 helyi civil, nem szerb lakos meggyilkolásával vádolta a pélmonostori bíróság. Ügyüket talán még most is tárgyalják. Bellye túl messze van Hágától.
„Az egyik kolléganőm férje is ott nyugszik Bellyén a temetőben. Állatorvos volt. Rögtön a kezdetekkor átmenekítette a családját Magyarországra, ő pedig visszajött a faluba, amíg tudott, ingázott a két ország között. A saját háza ajtajában lőtték agyon Bellyén. Ő volt az egyike annak a tizennyolcnak.”
1993. január 1. és 5. között a baranyai szerb hatóságok alkut ajánlottak a drávaszögi falvak lakóinak. Mindenki elhagyhatja a lakóhelyét, ha a jugoszláv hatóság javára írásbeli nyilatkozatban lemond minden vagyonáról, és többé nem tér vissza. Hátrahagyott házaikba szerb menekültek költöztek be.

Drávaszög falvainak lakóit névtelen telefonálók kezdték fenyegetni, ablakokat törtek be, házakba lőttek be, hogy megfélemlítsék és távozásra bírják az itt maradottakat.

Augusztus elejétől a szerb katonai hatalom a falvakból kényszermunkára hurcolta a férfiakat. Lövészárkokat, tankcsapdákat ásattak velük. Amikor a helyzet súlyosbodni látszott, az ENSZ Biztonsági Tanácsa békefenntartó katonákat küldött a volt Jugoszlávia háborús övezeteibe, köztük Drávaszögbe is. „Ki tudja, mik történtek volna még, ha nincsenek itt a Kékek?” – mondja Zsuzsanna, majd hozzáteszi, hogy az ENSZ katonák igyekeztek nem beleavatkozni a helyi konfliktusokba. 

Miért nem mentem el?

Zsuzsanna háborús árvaként nőtt fel. Özvegy édes­any­jának az ötvenes években kétszeres normát kellett teljesíteni a szövetkezetben ahhoz, hogy etetni tudja a gyermekeit. Zsuzsanna jó eszű lány volt. Baranyai Júlia kiváló néprajztudós, író és tanár figyelt fel rá az iskolapadban. A horvát tanítóképzőt végezte el, mert a magyar messze volt, és az ösztöndíjából nem tudta volna finanszírozni tanulmányait.
„Vért izzadtam, de elvégeztem. Aztán pedig évek múlva a matematika szakot. A magyar nem adatott meg. Horvát középiskolába jártam, ott érettségiztem, de később Szőllösőn a magyar gyerekeknek anyanyelvápolás címén mégiscsak taníthattam” – emlékezik vissza a tanárnő.
„És a szerelem?” – bukik ki belőlem hirtelen, és abban a pillanatban meg is bánom hirtelenségemet. „A szerelem!” – sóhajt fel csendesen Zsuzsanna.

„Sokáig talán azért sem mentem férjhez, mert anyám olyan fiatalon megözvegyült, és irtózott attól, hogy a falu a szájára veszi, ezért éveken keresztül, a köszönésen kívül nem beszélt férfiakkal.

A családom nőkből állt. Nagynénik, nagymama, egyetlen kivétel az öcsém, de ő meg gyerek volt. Ezt a mintát tanultam meg anyámtól. A délszláv háborút is együtt vészeltük át. Két nő. Aztán amikor a háború véget ért, az anyám már nagyon beteg volt. Az én erőm is elfogyott. Nem bírtam egyedül ápolni, emelni, forgatni, fürdetni. Volt a faluban egy asszony, akinek az egyik férfi rokona borzalmas családi körülmények között élt Apatinban, egy háborús veterán szerb ember volt a veje, aki gyűlölte az apósát. Folyton szóváltásba keveredtek. »Ha nem távozom innen, egyikünk a börtönbe, másikunk a temetőbe fog menni« – panaszkodott sokszor, aztán ide, Csúzára menekült a rokonaihoz a családi konfliktus elől. Itt kerültünk össze. Ő is elment azóta. Nem mondom, hogy micsoda nagy szerelem volt, de szerelem volt. Figyelmességgel és gyengédséggel. A biztonságot jelentettük egymás számára.”
Csend ereszkedik a kisszobára. „Gyerekekből soha nem volt hiányom. Az iskolán kívül szakköröket, táncházat vezettem. Műsorokat rendeztem. Mindig ott voltam, ahol a gyerekek voltak. Ők az én családom.”
Kimegyünk az udvarra. Nyoma sincs a háborúnak, minden csupa rózsaillat. „Nem akarok visszamenni Budapestre. Itt szeretnék maradni Csúzán!” – mondom búcsúzás helyett. „Ugye akkor most már érti, hogy én miért nem mentem el innen?” – kérdezi a tanárnő, és szelíden elmosolyodik. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>