Aki minden gyermeknek anyja volt – Brunszvik Teréz életútja
A hazai óvodarendszer megalapítója és a reformkor társadalmi elitjének egyik első „feministája” volt Brunszvik Teréz. Életét a fáradhatatlan munka fémjelezte: még 82 éves korában is egy tanítóképző intézet létrehozásán dolgozott. Bár saját gyermekei nem születtek, életműve által minden magyar gyermeknek anyja lett.
Biztos családi alapok
Brunszvik Teréz 1775-ben, egy júliusi nap hajnalán látta meg a napvilágot Pozsonyban, Brunszvik Antal gróf és Seeberg Anna bárónő első gyermekeként. Nevét császári és királyi keresztanyjáról, Mária Teréziáról kapta.
Az elesettek segítőjének áldozatos, ugyanakkor hálás szerepköréhez édesapja szolgáltatta lánya számára a példát, aki gyakran nagyvonalúan adományozott, emellett értékrendjében kiemelt szerepet töltött be a nevelés iránti elkötelezettség. Teréz édesanyja pedig a korban szinte példátlan szintű női eltökéltségét és fáradhatatlan munkabírását örökítette át elsőszülöttjére: nem volt rest naphosszat lóháton ülni, és saját kezűleg, az anyagi javak szigorú beosztásával igazgatni a család martonvásári birtokát.
Brunszvik Terézről igen hamar kiderült, hogy nem az előkelő házaséletre jellemző egyhangú, felszínes szórakozás lesz felnőtt léte fókuszában.
Éles eszű leányként gyorsan tanult, széleskörűen művelt apja nyomdokain járva pedig falta a kor meghatározó műveit az ókori filozófusok munkáitól kezdve, a keresztény vallásos irodalmon át, a korban divatos pedagógiai és nevelési regényekig. Részben e hozzáálláshoz kötődik az az esemény, amiről az emlékirataiban is beszámol apja korán bekövetkezett halála kapcsán. Ekkor ugyanis a gróf tiszteletére egy kisméretű piramist emeltetett, ahol az „Igazság papnőjévé” avatta magát azzal az elhatározással, hogy soha nem megy férjhez, hanem életét a hazája és az emberiség jobbításának szenteli.
Az energikus, tettvágytól fűtött leány ugyanakkor korának is példaértékű egyénisége volt – nem véletlenül mérték már életében is Széchenyi Istvánhoz. Áthatották a felvilágosodás emberbarát nevelési eszméi és a romantika lelkesedése. A nagy magyar honatyához hasonlóan nem elégedett meg a szükségszerű fejlődés hangoztatásával, hanem egész életében azon fáradozott, hogy átültesse a gyakorlatba. Saját felelősségéről így írt: „Minél magasabb rangban állunk, annál jelentősebbek cselekedeteink.”
Egy életen át tartó utazás kezdete
A kor több felvilágosult egyéniségéhez hasonlóan Teréz életében is az utazás, az idegen világokban szerzett új tapasztalatok hozták meg a fordulatot.
A zenében, éneklésben is tehetséges lány huszonévesen a húgával Bécsben tartózkodott, ahol Beethoventől vettek zongoraleckéket. A család így életre szóló barátságot kötött a zeneszerzővel, aki többször ellátogatott a martonvásári kastélyba is.
Bár sokáig úgy hitték, a Beethoven leveleiben emlegetett „halhatatlan kedves” maga Teréz volt, a zenekutatók ma már inkább a húgát, Jozefint sejtik a titokzatos elnevezés mögött.
Teréz – bár harmincéves korában tiszavirágéletű mátkaságra lépett egy huszárkapitánnyal – végül valóban nem ment férjhez. Annál nagyobb elánnal vetette bele magát a fiatalon megözvegyült Jozefin gyermekeinek nevelésébe – velük tette meg az életét nagyban meghatározó külföldi útját is. 1808-ban hat hetet töltött Svájcban, Heinrich Pestalozzi nevelőintézetében, ahol rendhagyó pedagógiai szemlélettel és ezáltal egy nevelésügyi példaképpel ismerkedett meg. A híres svájci pedagógus ugyanis nem „kis felnőtteknek” tekintette a gyermekeket, hanem az adott életkor jellegzetességeihez mérten kívánt oktatni, nagy súlyt fektetve az erkölcsi nevelésre, az egyénre szabott tehetségfejlesztésre és a világ élményalapú felfedezésére. Mindezek mellett pedig elhagyott gyermekek számára alapított menhelyeket és szegényiskolát.
Brunszvik Teréz életének 34. évét azonban nemcsak e találkozás szempontjából tartotta szellemi ébredésnek. Nem sokkal később, Itáliában, a nagyhét szerdáján olyan vallási élmény érte (feljegyzései szerint „újjászületett”), amelynek következtében végleg elhatározta, hogy mások „szellemi anyja lesz”, azaz életét a gyermekek nevelésének, a köz szolgálatának szenteli. „Az Úr engem őrnek rendelt az övéihez, hogy számukra én legyek a hűség, az őhozzá tartozás és éberség mintaképe” – írta.
A nevelés úttörője
Néhány sikertelen gyermekvédelmi célú próbálkozás után, 1828-ban Brunszvik Teréz gyakorlati munkássága végre kezdetét vette:
Budán, édesanyja bérházában megalapította a Habsburg Birodalom első „kisdedóvóját”.
Az Angyalkert elnevezésű intézményben hétévesnél fiatalabb, alacsony származású gyermekek szellemi nevelése folyt, amelyet angliai mintára férfinevelők vezettek. A széleskörű ismereteket adó oktatási alkalmakat közös imádság és éneklés előzte meg; így törekedtek arra, hogy az otthoni légkör hiányosságait pótolják az elhanyagolt kicsik számára, hiszen amint az alapító írta: „A korai nevelés a legfontosabb! Az, amit az ember ebben az életkorban felfog, kihat egész életére.”
Bár az intrikával jócskán terhelt korban az Angyalkert csöndes előkészülettel nyílt meg, sikerére az egész Birodalomban felfigyeltek. A következő években Teréz még három hasonló kisdedóvót nyitott a saját vagyonából, amelyeket 1832-ig személyesen vezetett is, de ekkorra már elmérgesedett a kapcsolata a reformkor meghatározó politikusaival (többek között Kossuthtal és Wesselényivel), ezért az intézményeket a Pesti Jótékony Nőegylet vette át.
Mi robbanthatta ki a konfliktust? Bár a honatyák üdvözölték Brunszvik áldozatos munkáját (Kossuth például „nemében különös jelenet”- ként írt az asszonyról), az ébredező nemzettudat jegyében azonban nem fogadták el, hogy az óvodákban német nyelven folyt az oktatás. A támadás azért is bizonyult méltatlannak, mert az 1848-as forradalom kirobbanásakor a magyarul beszélni nem, ám írni kiválóan tudó Brunszvik Teréz teljes lelkesedéssel annak ügye mellé állt, meggyőződéses magyarnak vallotta magát; olyannyira, hogy a szabadságharc leverése után több büntetőügyben őt magát is meghurcolták. És bár a magyarok függetlenedési törekvéseit vérbe fojtották, a Teréz által elindított nevelésügyi forradalomnak semmi sem szabhatott gátat:
Az első intézmény megnyitását követő három évtizedben száznál is több kisdedóvó alapult Magyarországon.
Ugyanakkor Brunszvik Teréz sem hagyta abba a munkát: az óvodáskorból kinővő gyermekek számára kézművesiskolát nyitott, és elkezdett az óvodai nevelők képzésének megszervezésén dolgozni. Emellett egész életében hangsúlyozta az anyák tagadhatatlanul kiemelt szerepét a gyermekek jövőjében: „… a fizikai ember a maga szép testi formáját az anya méhében alakítja ki, éppen úgy az ember erkölcsi és értelmi része is csak az anyai szív melegében, az anya életének és szellemének körében alakulhat ki s erősödhetik meg.” Ezért olyan nőnevelő intézeteket képzelt el, amelyek a szellemi oktatás révén kifinomult gondolkodású, tudatos anyákat képeznek.
Álmát végül az általa is nevelt és taníttatott unokahúga, Teleki Blanka váltotta valóra 1846-ban: ekkor nyílt meg az első hazai lánynevelő intézet.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>