Az adventi rózsaszín gyertya ezt üzeni: „Örülj annak, amid van!”
Advent harmadik vasárnapja, a rózsaszín gyertya felhívás számunkra: „gaudete”, vagyis „örüljetek!” De lehet-e parancsra örülni? Ki tudjuk-e kényszeríteni akár magunkból, akár másokból az örömteli lelkületet? Lehet-e bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között örömet találni? Járjuk körbe együtt az öröm holdudvarát!
Ha az örömre gondolok, nem az amerikai „smile” – mosolyogj – arcunkra ragasztott feszessége jut eszembe. Nem mintha a mosoly értéktelen lenne számomra, épp ellenkezőleg. A mosoly két ember közötti út, híd, összekötő kapocs, amíg őszinte. A mosoly ezerarcú; lehet barátságos, diadalmas, hamis, huncut, kegyes, leereszkedő, merev, nyájas, pajzán, széles, szelíd, fölényes, gúnyos, fanyar, fagyos, és még sorolhatnánk. Minden arcizomrándulás hátterében más érzelem húzódik.
Az öröm első látásra nem olyan feltűnő, mint a mosoly. Nem hivalkodik a kisimult arc, sem a kisimult lélek. Az öröm égbe lendülés, fölemelkedés. Egy lelki trambulin.
Érzelmi ugrás, mint a szomorúság, de más az iránya, íve, íze. A szó hangzása és alakja is pozitívat sugall: a magas, vidám magánhangzó körkörössége a teljességet szimbolizálja.
Magától értetődő, hogy ami jólesik a testünknek-lelkünknek, ami sikerélményt ad, az örömmel tölt el. De örülhet-e az, aki épp nem egészséges, aki elveszített valakit vagy valamit, aki sikertelenséget vagy szeretetlenséget él meg? Dehogyis – rázzuk a fejünket teljes meggyőződéssel, pedig a válasz nem is olyan egyszerű. Ha ennyire kategorikusan gondolkodnánk, hogy a jó élmény csúcsöröm, a rossz élmény mély gödör, akkor olyan hepehupás mindennapokat és érzelmi viharokat élnénk át, amikhez képest egy extrém kihívás kismiska.
Nem hiszem, hogy ebből a szempontból két véglet létezik: fekete és fehér. Sokkal inkább hiszem azt, hogy életünk keszekusza szálai egyformán szövődnek ilyen-olyan eseményekből. Úgy élnek ezek egymás mellett, mint a próféta látomásában a végidőkben a farkas és a bárány, a párduc és a gödölye, a vipera és a csecsemő. Sokszor talán épp egymásból keletkeznek, egymást oltják ki, vagy egymást formálják. Felgyorsult külső világunkban a belsőnk nem képes mindenre reflektálni. Olyan ez, mint a futószalag, ahol csak jönnek és jönnek megállás nélkül a hatások, élmények, de nem tudunk mindegyik után kapni. Ezért némelyik érintetlenül továbbmegy. Képtelenek vagyunk feldolgozni mindent, mert nincs rá idő. Sokszor egy nap is olyan sűrűnek tűnik, mintha egy-két hét történéseit hordozná.
És itt jön a vízválasztó: vajon mit emelek le általában a mindennapjaim futószalagjáról? A nehéz, elszomorító, lehangoló pillanatokat vagy a lelkesítőt, biztatót, örömtelit? Melyiket veszem észre a nyüzsgő kavalkádban?
Mivel az öröm csöndes, nem kirívó, könnyebben megbújik a háttérben, a mélyben. Nekünk kell tudatosan észrevennünk, utánanyúlnunk. Ez a keresés létszükséglet, mert csak az örömteli lelkület képes befogadni, elengedni, szabaddá válni. A kesernyés, borúlátó gondolkodás túlságosan eltelít, bezár, önmagunkba fordít. Az adventi csönd épp ezért tud még inkább örömre hangolni, és növelni bennünk a hálás lelkületet.
Eszembe jut erről Defoe Robinsonja, aki hosszú éveket töltött el a szigeten magányosan, nélkülözve, elzárva mindentől és mindenkitől, még a betegségben is csak saját magára hagyatva. De írta a naplóját, és mindig megkereste, hogy egy-egy rossz történésnek, élménynek mi lehet az értelme, a pozitív hozadéka. Ahogy Pollyanna, Eleanor Porter regényhőse is játszotta az élet játékát, örülve bárminek, ami épp adódik a jelen pillanatban, például örülni tudott még a játékbaba helyett érkezett mankónak is, éppen azért, mert erre neki nincs szüksége.
Elképzelem most Máriát, aki Józseffel együtt, várandósságának utolsó napjaiban, szamárháton döcögött Betlehem felé. Biztos vagyok abban, hogy a szíve tele volt kérdéssel, aggódással, ugyanakkor örömmel és bizalommal is.
Mi mennyire precízen igyekszünk mindent megtervezni, főleg egy új családtag érkezését! Akkor vagyunk nyugodtak, ha a helyükön állnak a babaszoba bútorai, frissen vasalva a kisruhák és előkészítve a kórházi csomag. Nem tudom, Mária mit írt volna a naplójába azon az éjjelen, amikor a hosszú út végén nem kaptak szállást, ezért egy barlangistállóban, állatok között, a szénában kellett megszülnie gyermekét. Nemhogy kórházi csomag, de bába sem volt a közelben; a babaágy egy állatokat kiszolgáló jászol lett; és még idegen, szegény pásztoremberek is alkalmatlankodtak közvetlenül a szülés után, akik látogatóba érkeztek a Megváltóhoz.
Lehet, hogy Mária nem erre vágyott, nem erre számított. De egy biztos: tudott örülni annak, ami éppen volt, és nem amiatt elégedetlenkedett, ami hiányzott.
Boldog volt és hálás, mert Istenre hagyatkozott, és ez szabaddá tette a sok kétségtől és fölöslegesen marcangoló kérdéstől.
Ezt jelenti számomra karácsony öröme, és erre a bölcs megelégedettségre, éleslátó szívre figyelmeztet advent harmadik vasárnapja, a rózsaszín gyertya és a felhívás: gaudete, vagyis örüljetek!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>