A Világosság kopogtat ajtótokon advent első vasárnapján

Sötétedő alkonyati tájban, hajladozó fák előterében töviskoronás, glóriás Krisztust áll, királyi palástban. Arcát élesen súrolja az egyik kezében világító lámpás fénye, másik kezével egy kilincstelen, gazzal benőtt, rozsdásodó ajtón kopogtat. A háttér hűvös kékjével ellentétben áll a lámpás erős, meleg fénye. A világ világossága című festmény korának egyik legnépszerűbb, legtöbbet utaztatott műalkotása volt. Hunt háromszor is megfestette. Egyszerű, letisztult szimbolizmusa közérthető: a világ világosságát hordozó megtestesült Ige, vagyis Jézus kopogtat a lelkek ajtaján, hogy beengedjék, és az emberekben is testet ölthessen.

A kép ihlető sora a Jelenések könyvében olvasható: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jelenések 3,2).

Kép

William Holman Hunt: A világ világossága

A Preraffaelita Testvériség művészi kör tagjaként Holman Hunt lázadt korának mesterkélt akadémizmusa ellen, társaival együtt a művészeti megújhodást a Raffaello előtti quattrocento egyszerű letisztultságában látta: részletgazdag, élénk színű, változatos kompozíciókban. A preraffaeliták körében különösen népszerűek voltak az irodalmi, bibliai ihletettségű művek.

A festmény tartalmi üzenetét szemet gyönyörködtető festői részletek közvetítik. A képi tobzódást három fényforrás is szolgálja: az alkonyat, a lámpás és a Krisztus glóriájából eredő világosság.

A Szentírásban számtalanszor előbukkanó fény és árnyék parabolájának részletes leírása János evangéliumának bevezetőjében olvasható (János 1,1-18) – bár maga Holman Hunt a 119-es zsoltárra hivatkozik a festmény szimbólumait magyarázva. A kilincstelen, feltehetően csak belülről nyitható ajtó csukottsága a csökönyösen zárt elmét és szívet jelképezi. A gyomok a megvilágosodással szembeni földhöz ragadt, lusta visszautasítást. A háttérben levő alkonyati gyümölcsös pedig az Úr szavából táplálkozó lelkek fény után áhítozását.

Kép

Henry Ossawa Tanner: Angyali üdvözlet, 1898

Az adventi ünnepkör elején Mária áll. Ő volt az, aki bátran igent mondott Isten akaratára, tágra nyitotta lelke ajtaját, beengedte életébe a fényt. Az ő igenjének is köszönheti az emberiség, hogy a Megváltó megszületett.

Henry Ossawa Tanner: Angyali üdvözlet, 1898

A gyermekkorunktól megszokott szentképektől valami egészen eltérő, ismeretlen ábrázolási módot láthatunk. Egy fiatal, szinte kamasz lány, keleties, elnyűtt ruhában, mezítláb, rideg és lepusztult környezetben. Nyoma sincs az oltárokról, hittankönyvekből megszokott kék köntösű, kerekded, felhőn járó Szűz Madonnának. Mária itt egy omladozó ház sarkába szorult. Szegényes fekhelyét egy feslett anyag védi a hideg kőfülkétől, alatta rongyos szőnyeg, körötte három amfora a helység kevéske berendezése.

A festmény minden szegletét átjárja egy furcsa, megmagyarázhatatlan, embermagasságú lángnyaláb fénye. A lány tekintetét a világosság felé emeli, összehúzott szemöldökkel, aggódó arccal figyel. Talán suttogás jöhet a fényből, vagy inkább nehezen hihető szavak? Nem tudhatjuk, mert az angyali üdvözletek másik figurája, a párbeszéd hírvivő szereplője, az angyal itt nem látható. A képen őt csak a jelenetet besugárzó fénypászma jelzi.

A kép készítője, Henry Tanner az első nemzetközileg is elismert afroamerikai festő volt. Neveltetésének köszönhetően – édesapja metodista püspök volt – életművében fontos szerepet töltöttek be a bibliai témák.

Angyali üdvözlet című képén érezhető nem sokkal korábbi egyiptomi és szíriai tanulmányútjának, illetve a courbet-i realizmusnak a hatása. Az „egészséges naturalizmus” atyja, Gustave Courbet szerint „nem lehet angyalt festeni, ha egyet sem láttunk még”.

Henry Tanner Angyali üdvözletének valósághű elemei – a szegénység, a korabeli szentföldi helyszínt idéző részletek – kiemelik és hangsúlyozzák a jelenet szürrealitását. Fontos üzenetet közvetít ez a kép: a földhözragadt, szürke mindennapokban rejlő sugárzó csodák észrevételére és befogadására sarkall.