Addig üljünk le nagyszüleinkkel beszélgetni, amíg közöttünk élnek!

A kutatás tanulsága nem csupán számadatokban mérhető. Ennél sokkal fontosabb, hogy felhívja a figyelmet a jelen pillanatra, amikor idősödő nagyszüleink még közöttünk élnek. Arra a vissza nem térő lehetőségre, hogy még leülhetünk velük beszélgetni egy csésze kávé vagy tea mellett. Még megkérdezhetjük, milyen volt a gyermekkoruk, hogyan élték meg a második világháborút vagy 1956-ot, mi lendítette át őket a családi tragédiákon, nehézségeken, fordulópontokon. Ez olyan lelki örökség, útravaló, amelyből magunk is meríthetünk egy-egy válsághelyzetben.  

Ma már tudjuk, hogy a transzgenerációs hatások sem mellékesek; azok a minták, amelyek generációról generációra örökítődnek át. Csák Anna beszélgetésünk során kiemelte az Örökölt sors című könyvet, amely sokak érdeklődését felkeltette a transzgenerációs úttal kapcsolatban. „A kifejtős kérdéseknél többen említették Orvos-Tóth Noémi könyvét, amely tömegekhez jutott el, és ennek hatására kezdtek el kérdezősködni régi családi eseményekről. Az eredmények alapján az látszik, hogy sok válaszadó akkor kezd el foglalkozni felmenői történetével, amikor valamilyen nagy fordulóponthoz érkezik az életében.  

Egy betegség, haláleset alkalmával, de akár a családtervezés, gyerekszületés vagy külföldre költözés időszakában is intenzívebben előkerül a »honnan jövök« múltidézése.   

Ez alapján határozzuk meg a célunkat, hogy merre menjünk tovább.” 

A közös családi emlékezet feltárása meghitt beszélgetésekhez, akár az esti meséléshez is kapcsolódhat. „Megindító volt, amikor egyik nagynénémtől a kisfia azt kérte, hogy este abból a könyvből olvasson fel, ami a nagyapámról szólt. Pedig nagyrészt felnőtt témák szerepeltek benne a világháborúról, az oroszokról, a menekülésről” – mesélte a Memoár Műhely alapítója. „A gyerekek abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy közelebb áll hozzájuk a mesék világa. A felnőttek már kiszakadtak ebből a valóságból. A gyerekek képesek elmerülni a hallottakban, és ebbe beletartozik a szüleik, nagyszüleik története is: a találkozásuk, ahogyan egymásba szerettek, vagy ahogy konfliktusokat oldottak meg. Nem minden családi történet vidám. Vannak tragédiák, traumák, titkok. Olyan döntések, amelyek miatt felnézünk rájuk, vagy amelyeket helytelenítünk. Ezek a történetek is az életünk részei, és a megismerésük elmélyítheti a családon belüli kapcsolatokat. Ezzel együtt is fontos, hogy mi nem terapeuták vagyunk; vannak olyan helyzetek, amelyek feldolgozásához szakértői segítségre van szükség” – értékelte a szociológus. 

Az is fontos kérdés, hogy mit adhat egy nagyszülő az unokájának ma, a 21. században, amikor az ügyfélkapu használatára vagy egy banki átutalásra éppen a fiatalabbak tanítják az idősebbeket. „Aki a 20. századot végigélte, keresztülment olyan tapasztalatokon, amelyekből tanulhatunk” – vélte Csák Anna. „Épp a megküzdés a nehézségekkel az, ami nem évül el. Az életútinterjúknál látszik, hogy az idős emberek sokszor bizonytalanok, kit érdekel a mondanivalójuk, mi értelme elmesélni.”  

„De amikor elkezdünk kicsit beszélgetni, hogy milyen volt az apácákhoz járni iskolába, vagy amikor az édesapja hazajött a frontról, akkor belelendülnek a mesélésbe.” 

A kérdőívek azt is felmérték, milyen témákról beszélgetünk leggyakrabban nagyszüleinkkel. „A kitöltők nagy része a családot jelölte meg, ezután következett fontossági sorrendben az egészség, a munka, a szabadidő, a politika, a közélet, a gyerekek nevelése. Természetesen a koronavírus-járvánnyal az egészségre vonatkozó témák, hírek is felértékelődtek. Egyesek ebben az időszakban gyakrabban és rövidebben beszélgettek, mások ritkábban. Nincs egyértelmű irány ezen a téren, de az biztos, hogy a család központi helyet foglal el. A válaszadók több mint fele kevesebbet beszél a kedvenc nagyszülőjével is – aki általában az anyai nagymama –, mint szeretne. Bár a történelem, azon belül az ősök története a kérdezettek közel háromnegyedét érdekli, mégis csak 29 százalékuk mondta, hogy jól ismeri azt” – tudtam meg a felmérés vezetőjétől.  

Kép

Kép: Freepik

A memóriakutatásnak köszönhetően arról is van információnk, hogy a legtöbb emlékünk körülbelül a 16 és 30 éves korunk közötti időszakból származik. Ekkor zajlanak a döntő változások és identitásformáló történések. Könnyebb visszaemlékeznünk arra az időszakra, amikor erősek és egészségesek, tevékenyek és fiatalok voltunk. Ezek az emlékek maradnak a legélénkebbek időskorban, a napi események pedig elhomályosulnak. Kevésbé lesz fontos, hogy tegnap elmentem-e a postára, mint ami akkor történt, amikor például katona voltam.  

„A kérdőívek alapján az unokák közel fele keresi hetente a nagyszüleit, a harmada havonta. 50 százalék fél óránál kevesebbet tölt beszélgetéssel. Ez az arány magasabb, mint amit egy a Pew Research Center által végzett 2014-es amerikai kutatás mutatott. Ami feltűnő a külföldi eredményekkel összehasonlítva, hogy míg Amerikában a telefon a fő kommunikációs csatorna, nálunk fontosabb a személyes beszélgetés. Telefonon és modernebb eszközökön keresztül a válaszadók harmada tartja a kapcsolatot, ami a pandémia idején erősödött. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kitöltők döntő többsége Magyarországon tartózkodik, és csak hat százalékuk lakik több mint 300 kilométerre. Bár a kapcsolat intenzitása nemcsak a távolságon múlik, hanem az ember erőfeszítésén is. Az egyik nagymamám Erdélyben él, de ettől függetlenül hetente beszélgetünk hosszan” – tette hozzá a Memoár Műhely alapítója. Azt is elárulta, hogy hazánkban a beszélők leginkább a nők, ők őrzik az emlékezetet. Az interjúzási tapasztalatok alapján úgy tűnik, a férfiak sokkal zárkózottabban beszélnek a családjukról, kevesebb bensőséges történetet osztanak meg.  

Az sem mellékes, hogy milyen típusú történetet mesélnek felmenőink. A szociológus Csák Anna Marshall Duke és Robyn Fivush kutatók megfigyelését osztotta meg. „Háromféleképp mesélhetünk családi történeteket. Az emelkedő elbeszélésekben minden egyre jobb lesz, megoldódik, és eljutunk a Kánaánba. Az ereszkedő megosztások eseményei fokozatosan rosszabbodnak a teljes katasztrófáig.

A váltakozó mód szerint először jobb lesz a helyzet, utána nagy nehézség következik, azután megint felülkerekedünk. Az utóbbi alkalmazói lesznek a legellenállóbbak az élet viszontagságaival kapcsolatban. 

Óhatatlanul adódnak tragédiák, nehézségek, de nem mindegy, hogy milyen módon meséltek nekünk, vagy mi hogyan adjuk tovább, mert ez nagyban befolyásolja a világlátásunkat.” 

A kutatás körülményeiről érdemes tudni, hogy a válaszadók döntő többsége 20 és 34 év közötti fiatal felnőtt, háromnegyedük nő, több mint kétharmaduk gyermektelen, és többségük felsőfokú végzettséggel bír. Demográfiailag szűkebb csoport töltötte ki a kérdőívet, 217 főt engedtek meg a keretek, tehát ez nem egy reprezentatív kutatás, amit a nemzetközi eredmények mellé lehet tenni. Az viszont biztos, hogy mentális és fizikai egészségünkhöz is nélkülözhetetlen másokhoz kapcsolódni, kötődni. Ilyen szempontból még érdekesebb lehet ennek a kérdőívnek a tükörképe, vagyis azt felmérni, hogy az időskorúak mit tapasztalnak unokáikkal kapcsolatban. Ez a Memoár Műhely kitűzött célja a közeljövőre.