„A szerelem gyönyörű dallam, a házasság egy szimfónia” – interjú Lugosi Dániel Alival

– Hogy ismerkedtetek meg?

Hanna: A gimnáziumban egy évvel fölötte jártam. Egy évig a legjobb barátok voltunk, mindenhova együtt mentünk, mindent együtt csináltunk. Közben pedig végignéztük egymás kapcsolatait és láttuk, hogy ugyanazért szenvedünk, mindketten ugyanazt hiányoltuk a párkapcsolatainkból: az empátiát, a romantikát, ezt szerettük volna kapni és ezt tudtuk volna adni. Végül Ali hozakodott elő azzal, hogy valójában ugyanazt akarjuk, csak valaki mástól, pedig valójában itt vagyunk egymásnak. Miért nem próbáljuk meg együtt?

– Ez szokatlanul racionálisan hangzik ilyen fiatal korban…

Hanna: Azért az nagyon romantikus pillanat volt, amikor beleszerettem. Karácsony után, egész pontosan szilveszter előestéjén átmentem hozzájuk, és ő egyszercsak elkezdett verekedni az egyik barátjával.

Ali: …csak bunyóztunk…

Hanna: Ali a fotel mellé esett, ahol ültem, és leesett a szemüvege. Akkor láttam életemben először szemüveg nélkül, megláttam a szemét, és kész – szerelmes lettem belé.

– Ali, tényleg véletlenül estél oda?

Ali: Hát, most már ki tudja? Bevallom, kinéztem én már őt régen, de én egy zárkózott zenész vagyok, nem a szavak embere.

– Hogy lett ebből egy év múlva házasság?

Hanna: Az első igazi, „hivatalos” randevúnk januárban volt, és 14 nappal később kérte meg a kezemet. Az egy év barátság alatt jobban megismertük egymást, mintha pár lettünk volna, mert nem akartunk másnak, jobbnak mutatkozni, mint amilynek valójában vagyunk. Nem éreztük szükségét, hogy halogassuk.

– És mit szóltak a barátok, a család, hogy ilyen korán házasodtok?

Ali: A barátaim is húszéves koruk körül házasodtak.

Lugosi Dániel Ali családjával – Kép: Páczai Tamás

Hanna: Ali szülei nagyon támogatók voltak. Az én szüleim akkor találkoztak vele először, amikor megkérte a kezemet, bár mint a legjobb barátomról már előtte is sokat hallottak róla.

– Ali, emlékszel, hogy indultál lánykérőbe, hogy indítottak útnak?

Ali: Nem otthonról indultam, én már elég korán egyedül laktam. Életemben nem izgultam annyira, összevissza mardostam magam a HÉV-en. De nagyon jó fej apósom van.

– A korai különköltözésed a zenei karrierrel függ össze?

Ali: Először a különleges tehetségek osztályába jártam a bécsi Zeneakadémiára, aztán amikor megszaporodtak az óráim, ki kellett költöznöm, akkor lettem önállóvá.

– Olyan volt a házasság ebben az egy évben, amilyennek elképzeltétek?

Hanna: Az elején nagyon sokat veszekedtünk, és Ali mindig azonnal azt kérdezte, hogy el akarok-e válni. Erre mindig mondtam, hogy dehogy, ez még nem a végítélet, csak veszekszünk. Anyuék szerencsére nagyon segítőkészek voltak ebben az időszakban.

– Mi volt köztetek a konfliktusforrás?

Hanna: Talán leginkább az, hogy onnantól minden közös, semmi nem a sajátom, amihez a másik ne nyúlhatna vagy ne lenne köze hozzá.

Ali: És az idő is közös, többé nem csak az enyém.

Hanna: Nem tehetem meg bármikor, hogy most elvonulok, hagyj egy kicsit békén, mert akkor a másik lehet, hogy megsértődik.

– És a gyakorlás a hangszeren?

Hanna: Mivel Alinak a karrierjéhez kell, ez nálunk a munkához tartozik. Az nem csöndben elvonulás vagy gondolkodás, hanem a jövőjének az építése. Persze amióta kisbabánk van, nemcsak „énidő”, hanem „teidő” se nagyon van, csak „babaidő”.

Lugosi Dániel Ali és családja – Kép: Páczai Tamás

Ali: De ez így nagyon jó! Jó érzés, hogy az ember hazajön, és rámosolyog a kisfia.

– És Hanna, a te jövőd hogyan épül?

Hanna: Az enyém az opera, operát tanultam és énekeltem. A felvételire készültem, amikor kiderült, hogy gyereket várok. De eldöntöttem, hogy nem fogok bánkódni egy olyan karrier miatt, amit még el sem kezdtem. Ha elindultam volna már ezen az úton, biztosan ment volna baba mellett is.

– És miért jobb ketten, mint egyedül, miért jobb házasnak lenni, mint együtt járó párnak?

Hanna: Erősít minket az, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül, van, aki szeret; nem félünk, hogy a másik elhagy, elmúlik az a bizonytalanság, ami egy párkapcsolatot sokszor meggyengít. A házasság a szerelmet is megerősíti.

Ali: A szerelem olyan, mint egy fellángolás a zenében, egy szép dallam. A házasság a teljes, feltétlen szeretetet adja, olyan, mint egy szimfónia. Ez az érzés a zenében is óriási inspiráció, sokkal jobban el tudok mélyülni benne, ha az érzelmi életem biztos hátteret ad.

– Amikor először láttalak a képernyőn játszani a Virtuózokban, engem is elragadott az a hihetetlen játékosság és öröm, ahogyan klarinétoztál. Amikor viszont beszélgettünk a Képmás-esten, nagyon visszafogott voltál, és most is ezt érzem. Apaként lettél kicsit óvatosabb?

Ali: Nem, ilyen alkat vagyok. Persze, kellett változtatnom nekem is az életemen, egy jó ideig például két munkát végeztem egyszerre, a művészit és azt, amivel el lehet tartani a családot. De alapvetően sokkal könnyebb számomra zenében megnyilvánulni, mint szóban. Igyekszem azért ebben is fejlődni. Hannával ez nem okoz gondot, ha az ember úgy ismeri a másikat, mint a saját tenyerét…

– A kisgyerekes hétköznapokba hogy fér bele az a romantika, amelyet annak idején egymásban találtatok meg?

Hanna: Ha Alex nyugodtabb, Ali betesz valami romantikus jazz-zenét, felkér táncolni, a kisfiunk pedig mosolyog rajtunk. A nagyszülők is szívesen vigyáznak rá, amíg elmegyünk kettesben sétálni.

– Látod Alin, amikor zenél, hogy milyen hangulata van?

Hanna: Ha szomorú, akkor sosem játszik, csak behúzódik a sarokba és hallgat. Ha dühös, akkor szétnyűvi a hangszert…

Ali: …olyankor veszem elő a legnehezebb darabokat…

Hanna: …ha pedig boldog, összevissza táncol közben, vagy odabújik hozzám, és úgy zenél. És az is előfordul, hogy beteszünk egy zenét, én karaokézom, Ali meg kísér klarinéton, improvizál.

– Az otthonról hozott családi mintáitok fontosak számotokra?

Ali: Hozunk valamit mindketten, nyilván mi magunk is azért vagyunk családcentrikusak, mert ebben nevelkedtünk. Az ember persze mindig eldönti, hogy ő jobb szülő lesz, de amikor benne van, nem igazán tudatos, hogy valamit máshogy csinálunk-e. A szeretet a fontos, az kell, hogy irányítson.

– Tíz év múlva hogy képzelitek el az életeteket?

Ali: Szeretnénk egy szép nagy családi házat. Szeretnénk három gyereket. Esetleg külföldi munkát. De itthon mindenképpen szeretnék fellépni, mindig ez lesz az igazi otthonom. Éltem más helyen is, de a magyar az anyanyelvem, bár nagyon jól tudok németül, mégis itt tudom igazán kifejezni magam.

Hanna: Van egy olyan tervünk is, hogy közösen zenélnénk, akár jazz, akár opera kategóriában. Szeretnénk, ha Alex is zenélne, én a zongorát választanám neki, mert amikor kisebb korában klasszikus zenét hallgattunk, valamelyik hangszertől még sírt is, de a zongorától csak ellazult és nézte a plafont.   

A cikk a Képmás magazin 2019. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>