A múlton nem lehet változtatni – de akkor mit kezdjünk vele?

„Hidat csak úgy verhetek a mában, ha a múltat a jövővel összekötöm
Megszülettem, tehát Híd vagyok – ez biztos!
Fájón kifeszítve – gondokkal meghintve,
hogy az Élet e rövid szakaszon
rajtam a sorsommal – áthaladjon.”

(Fachet Magdolna: Tettenérés – részlet)

Múltidézés

Tavaly karácsonyra anyukám elkészítette a képes családfánkat, vagyis egy Power Point‑bemutatót, fényképekkel és családi történetekkel szépszüleinktől napjainkig. Néztem a régi képeket, hallgattam anyukám gyermekkorom emlékeit megidéző mesélő hangját, és úgy éreztem, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Ültünk a nappaliban, a nagyszüleim, a szüleim, kilenc testvérem, házastársaink és gyermekeink, és ahogy felidéztük azokat, akik régebben éltek, mintha ők is ott lettek volna velünk a felemelő, vicces, szomorú és megható történetek elmesélésén keresztül.

Számomra nem volt újdonság, ami elhangzott, mivel a családterápiás képzésem sajátélmény szakaszában sokat dolgoztam ezekkel a történetekkel, mégis különleges volt ebben a körben hallani őket. A családi történeteink újramesélése hidat épít a múlt és a jelen között, emiatt a jövő is picit más színben látszódik.

A múlt meséi segítenek, hogy meglássuk, nem csak úgy vagyunk a nagyvilában, a történetünk már réges-régen elkezdődött és tart valahová, ezáltal az élet folyamatosságának az érzését közvetítik, és összekapcsolnak minket önmagunkkal.

A közös múlt történetei összekapcsolnak a családtagokkal is, megerősítenek bennünket, hogy nem vagyunk egyedül, a közös gyökereink és hagyományaink összekötnek bennünket. Kislányaim (6 és 4 évesek) nagy érdeklődéssel hallgatták az anekdotákat, és azóta is gyakran kérik, hogy esti mese gyanánt a képes családfát vetítsem le nekik. Kedvenc történeteik közé tartozik, hogy az ükszüleik hogyan álltak talpra, miután a háborúban elvesztették mindenüket, vagy hogy a szépapám milyen fortéllyal szabadult ki a hadifogságból. Ezekben a történetekben olyan családi jelmondatok fogalmazódnak meg, hogy „Jöhet bármilyen nehézség, mi nem adjuk fel soha!”, „Mindig számíthatunk egymásra.”, amelyek egy életre szóló örökséget, mintát és a nehézségek esetén megtartó védőhálót jelentenek. Külön öröm, amikor felismernek egy-egy ismétlődő mintázatot („Anya, a dédpapád is úgy szerette a könyveket, mint te. Mi is nagyon szeretjük, amikor olvasol nekünk.”), és párhuzamot vonnak a felmenőik és saját életük között. A múltidézés megkoronázása, amikor elérkezünk a születésük történetéhez, amelyet minden egyes alkalommal részletesen el kell mesélni.

Csillogó szemeik mindent elárulnak, amikor elmondjuk nekik, mennyire vártuk őket, milyen jó volt először a karunkban tartani őket, vagy melyik dalt énekeltük nekik először. Az így épülő egészséges önbizalom, családi identitás, belső kontrollérzés és problémamegoldó készség talán az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk nekik.

Talán nem véletlen, hogy a sok mesekönyvünk közül az utóbbi időben Gurmai Beáta „Borka könyve” című műve a kedvenc. Óvodás és kisiskolás korosztálynak hiánypótló alkotás ez a családi kapcsolatokban és történetekben való eligazodáshoz, de segíthet a szülő-gyermek közti beszélgetés elindításában is. Nemcsak a családi viszonyok kesze-kuszaságában segít eligazodni, hanem olyan kényes témákat is boncolgat, hogy a jó és a rossz dolgok, no meg persze a veszekedések is hozzátartoznak az életünkhöz, a lényeg, hogy a végén megpróbáljuk megjavítani, ami elromlott. Kedvenc idézetünk: „Szerencsére nemcsak tárgyakat lehet megjavítani, hanem másmilyen dolgokat is, embereket, elromlott kedvet, rosszul indult reggelt és tönkrement délutánt.”

Természetesen a mi családunkban sem minden történet pozitív, vannak fájó pontok is, veszteségek vagy olyan minták, amiket nem szeretnénk továbbvinni. Ugyanakkor a teljes elutasítás, a dac és a harag helyett érdemes dolgozni azon, hogy az érzelmeink, és így a motivációnk pozitív legyen, és elengedjük az ezekhez kapcsolodó fájdalmat, így elfogadással és megértéssel tudjunk viszonyulni a nehéz történetekhez. Ha a gyengeségeket és a veszteségtörténeteket is mesélhetővé tesszük, akkor ezzel megszelídíthetjük őket, sőt elvezethetnek arra a felismerésre, hogy nem dől össze a világ, ha bonyodalom merül fel, esetleg tévedünk vagy hibázunk.

Családterápiás saját élményem egyik legfelszabadítóbb felismerése, hogy bármilyen nehéz történet válhat erőforrássá, ez csak az én saját döntésem függvénye.

Kép

Kép: Fortepan

Objektív múlt?

Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy emlékeink a múlt objektív lenyomatai, valójában az agyunk nem képes videofelvétel pontosságú képet készíteni a velünk történő vagy az általunk megfigyelt eseményekről. Az emlékezés a tárolt információk alapján történő rekonstruktív folyamat eredménye, amelyre hatással vannak attitűdjeink, meggyőződéseink, érzelmeink, de még az a tény is, hogy miként teszik fel nekünk a múlttal kapcsolatos kérdéseket. A leghíresebb tudományos bízonyíték erre Elizabeth Loftus kutatásaihoz kapcsolódik, aki a vizsgálati személyeknek egy karambolról szóló filmet mutatott, majd kétféle kérdést tett fel az autók sebességét illetően. Az első csoport tagjait azzal a mondattal faggatta, hogy „Milyen sebeséggel mentek az autók, amikor találkoztak egymással?”, a második csoport tagjait pedig azzal, hogy „Milyen sebeséggel mentek az autók, mikor egymásba csapódtak?” Minél erőteljesebb megfogalmazású volt a kérdés, annál nagyobb sebességűnek gondolták a járműveket a vizsgálat résztvevői. A legmeglepőbb viszont azt volt, hogy az első kérdés megfogalmazása a további kérdésekre adott válaszokra is hatással volt. Amikor azt akarták megtudni a résztvevőktől, hogy láttak-e üvegtörmeléket, azok, akiknek az első kérdése úgy szólt, hogy az autók találkoztak egymással, 7%-a válaszolta azt, hogy látott üvegtörmeléket, míg azok, akiknek úgy tették fel a kérdést, hogy az autók egymásba csapódtak, 16%-a számolt be arról, hogy látott (valójában nem volt üvegtörmelék a filmben).

Ahogy William Maxwell nagyon találóan megfogalmazta: „Amire mi (...) magabiztosan mint emlékekre utalunk, (...) valójában a mesemondás egyik formája, ami folyamatosan zajlik az elménkben, és a mese menet közben gyakran változik.”

A múlt eseményei fontosak, de nem jelentenek mindent, és nem határoznak meg bennünket teljes mértékben. Életünk hogyanját és miértjét mi magunk határozzuk meg azzal, ahogy értelmezzük, magyarázzuk és egy koherens egésszé szőjük a velünk történt eseményeket. Amilyen történetet szövünk az életünkről, az fogja uralni a magunkról és a világról alkotott képünket, az érzéseinket és a viselkedésünket.

A megtörtént eseményeket nem lehet megváltoztatni, de a hozzáállásunkat, értékelésünket igen. Történeteink átkeretezése és újraírása nem egyenlő a felejtéssel, sokkal inkább azt jelenti, hogy kiszabadulunk a múlt árnyékából, és nem engedjük, hogy a hatalmában tartson minket.

Az elfogadás pedig nem belenyugvás, sőt, hozzásegíthet a változáshoz azáltal, hogy elismerjük az adott helyzetet, az azzal kapcsolatos érzelmeink valóságosságát, majd hatékonyan reagálunk rá, és megküzdünk vele.

A pozitív múlt és a hálás életszemlélet

Philip Zimbardo és John Boyd kutatásai alapján azok, akik pozitívan viszonyulnak a múlthoz, általában boldogabbak, egészségesebbek, lelkiismeretesebbek, energikusabbak, sikeresebbek, kevésbé depressziósak és kevésbé szoronganak, mint azok, akik negatív módon viszonyulnak a velük történtekhez, és mindez független attól, hogy attitűdjeik pontos emlékeken alapulnak-e.

A folyamatos rágódás a múlton, az elmélkedés életünk nehézségeiről és a velünk történt szörnyűségekről útját állja a hatékony problémamegoldásnak. A folyamatos rágódás aktívan tartja a negatív érzéseket és gondolatokat, ami levertséghez vezet, és negatívan befolyásolja a társas kapcsolatokat is.

A múlthoz való viszonyunk megváltoztatásának egyik lehetséges útja a hálás életszemlélet elsajátítása. A fenti múltnegatív-múltpozitív dimenziók mentén megfogalmazott megállapítások rímelnek Bob Emmons és Mike McCollough hálával kapcsolatos kutatásainak eredményeire. A kutatók egy vizsgálatuk során a résztvevőket három csoportba osztották. Mindhárom csoport tagjait arra kérték, hogy vezessenek egy listát a hangulatukról, fizikai tüneteikről, a szociális támogatásra való reagálásukról, a testgyakorlásra fordított idejükről és az általános lelki egészségükről. A „hálás” csoport tagjait emellett arra kérték, hogy 9 héten keresztül minden héten gondoljanak vissza a velük történtekre, és írjanak össze 5 dolgot, amiért hálásak. A „problémás” csoport tagjainak az volt a feladata, hogy írják össze 5 gondjukat az elmúlt hét eseményeiből. Az „objektív” csoport tagjait pedig arra kérték, hogy jegyezzenek fel 5 olyan történést, ami hatással volt rájuk. Az eredmények szerint a hálás csoport tagjai elégedettebbek voltak az életükkel, több időt töltöttek testedzéssel, és kevesebb fizikai megbetegedéssel küzdöttek.

Zimbardo és Boyd az „Időparadoxon” című könyvükben a hálanaplót egy komplex módszer keretében ajánlják annak érdekében, hogy a múltunkat pozitívabban lássuk. A gyakorlat első lépése a múlt aktív rekonstruálása, amelyhez először a „Ki voltam?” című kérdőívet kell kitölteni. Ez valójában ugyanaz a kérdés –„Ki voltam?” – egymás után 20-szor feltéve. A feladatunk az, hogy őszintén összeírjuk a 20 legfontosabb tulajdonságot, amelyekkel a múltbeli önmagunkat jellemeznénk. Ezután írjunk össze három olyan negatív eseményt, amelyekhez folyamatosan negatív érzéseket társítunk (bűntudat, szégyen, szomorúság, félelem, csalódottság). Minden esemény kapcsán írjuk le azt is, hogy milyen pozitív tanulság vonható le ezekből az eseményekből (pl. „A múltban átélt kudarc kapcsán felismertem, hogy melyek azok a területek, amelyeken változtatni szeretnék.”). Végül írjuk le azt is, hogyan tehetik jobbá a jövőnket ezek a tanulságok (pl. „A fenti történet kapcsán jobban megismertem magam, és rájöttem, hogy mennyire erős vagyok.”). Miután megválaszoltuk ezeket a kérdéseket, készítsünk két héten át naponta hálalistát, vagyis írjuk le, hogy aznap miért vagyunk hálásak. Két hét múlva töltsük ki újra a „Ki voltam?” kérdőívet, majd vegyük elő az először kitöltöttet is. Mindkét kérdőívet pontozzuk olyan módon, hogy a múlttal kapcsolatos pozitív attitűdöt tükröző válaszok plusz jelet, a semlegesek 0-t, a negatívak mínuszt kapjanak. Végül számoljuk össze, és nézzük meg a pozitív és negatív válaszok arányát. A szerzőpáros szerint már 2 hét után is pozitív változást tapasztalhatunk.

A múltpozitív orientáció kialakításában hasznos stratégia, ha megpróbáljuk megtalálni a kapcsolatot a múltunkkal, például úgy, hogy összegyűjtjük a családunkkal kapcsolatos történeteket, ereklyéket, fotókat, esetleg családi találkozót szervezünk és kifejezzük a szüleinknek, nagyszüleinkek a szeretetünket és hálánkat.

Rendkívül pozitív élmény lehet, ha felkeressük a szülőhelyünket, vagy felelevenítjük a kapcsolatot régi barátainkkal, esetleg meghallgatjuk kamaszkorunk kedvenc slágereit. Fontos lépés továbbá, hogy szembenézzünk a régi hibáinkkal és megpróbáljuk valamiképp jóvá tenni őket. A célunk nem az, hogy a múltban éljünk, épp ellenkezőleg: a tapasztalataink erőforrásként szolgálhatnak, hogy a traumáinkon túllépve, a megbékélés útját választva ne temetkezzünk többé a múltba, hanem elkezdjük észrevenni az új lehetőségeket, és megélni az életünket.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő!