A mindenben látható Isten

Rónay György: 
Jelenlét

Nézz föl az égre: ott van 
felhők és csillagok közt. 

Pillants körül a földön: 
ott van fűben, virágban, 
állatok ámuló szemében, 
emberek arcán. 

Áss le a föld alá: 
csontokból és kövületekből 
szándékainak lábnyoma 
dereng feléd. 

Mindenütt láthatatlan. 
Mindenben látható. 

A költemény eszméjének, annak a gondolatnak, hogy Isten létezése minden ember számára felismerhető a természet világát értelemmel szemlélve, bibliai aranymondata Pál apostol Rómaiakhoz írott levelében olvasható:

„Ami ugyanis megtudható Istenről, az világos az emberek előtt, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk.” (Pál levele a Rómaiakhoz 1, 19–20)

Így hát a teremtés is kinyilatkoztatás, a teológia természetes vagy általános kinyilatkoztatásnak nevezi. A teremtett világban ott láthatjuk Istent a kezdet kezdetétől, már a szóbeli bibliai kinyilatkoztatást megelőzően és attól teljesen függetlenül is. 
A felhők és a csillagok, a fűszál és a virág, az állatok szeme, az emberek arca, az egész teremtés Istenre mutat, ő rejtőzik benne. A vers folytatása szerint az ő szándéka, lábnyoma sejlik elő a történelemben, az évezredes csontokból és kövületekből feldereng a felismerés, hogy a világ történetét az értelmetlennek, kaotikusnak tűnő, gyakran tragikus és véres eseményeken keresztül valamiképpen mégis ő irányítja a végkifejlet egy végső, jó cél felé. Ahogy Izajás próféta fogalmaz, dicsősége – az a hatalom, amellyel Isten képes volt a semmiből a valamiket előhozni, az egész mindenséget megteremteni, méghozzá alapállapotában jónak teremteni –, ez a dicsőség „betölti az egész földet” (Pál levele a Rómaiakhoz 6, 3), mindenütt körülöttünk van. Pál apostol szava szerint Isten soha, már szóbeli kinyilatkoztatását megelőzően „sem hagyta az embert bizonyság nélkül” önmagáról, létéről és teremtő voltáról (Az apostolok cselekedetei 14, 17).

Ez az általános kinyilatkoztatás a teremtés óta minden időben rendelkezésre áll: „nap a napnak mond beszédet, éj az éjnek ád jelet” róla – vallja a Zsoltáros (19, 3), hogy logikus gondolkodással, egyszerű, józan paraszti ésszel mindenki felismerje a teremtőt.

És felismerje azt is, mi lenne a vele szembeni megfelelő viselkedés. Ám az ember a maga természetes, bűnre hajló állapotában mégsem teszi ezt, és Pál kénytelen így folytatni a Római levél gondolatát: Az embereknek „nincs tehát mentségük, mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként”. (Pál levele a Rómaiakhoz 1, 21).
Isten „mindenütt láthatatlan, / mindenben látható”. Ez a gondolat a maga egyszerűségével nagy mélységeket takar. A Szentírás Édenkertről szóló elbeszélése szerint az első bűn előtt Isten az emberrel élt, személyesen és valamiképp láthatóan volt jelen közegében, a bűn után azonban ezt a közvetlen jelenlétét megvonta és visszahúzódott. Azóta ő maga többé nem látható az ember számára. És ez kegyelem. Ha ugyanis a bűnnel terhelt ember szemtől szemben, színről színre látná Isten tökéletes lényét, ha szembekerülne igazságának teljes fényességével, e ragyogó lángolásban nyomban elhamvadna. Isten azonban a bűn után sem, sohasem hagyta az embert bizonytalanságban önnön létezése felől: láthatatlanul, de érzékelhetően ott van teremtésében, „mindenütt láthatatlan, / mindenben látható.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>