A klasszikus zene is rasszista, Beethoven pedig afronémet?
Rasszista-e a klasszikus zene? – ehhez hasonló címekkel hajtották a kattintásokat a sajtó munkatársai szerte a világban, miután többen is kirekesztőnek ítélték meg a műfajt. Ezt a részt nem érdemes ragozni, mert a válasz egyszerű: a komolyzene nem rasszista! Aki szerint „elég nagy gond, hogy a klasszikus művek döntő többségét fehér bőrszínű, európai zeneszerzők alkották meg” ne hallgasson komolyzenét, hanem tegyen fel mondjuk egy kellemes reggae dalt, aminek döntő többségét nem fehér bőrszínű, nem európai dalszerzők alkották. A zene nem rekeszt ki senkit, a zenészek viszont olykor megteszik, és a minőségi zeneoktatáshoz sem férhet hozzá minden társadalmi osztály egyformán. Vajon milyen esélyekkel indul egy fekete hegedűművész vagy egy fehér rapper az amerikai társadalomban?
Kép: Freepik
A Black Lives Matter egy olyan mozgalom, amely valós társadalmi problémákra telepedett rá, és most olyan hullámokat vet, amelyek cunamiként söpörnének el olyan demokratikus alapértékeket, mint a véleményszabadság és az egyenlőség. A klasszikus zene rasszistának bélyegzése nem újkeletű dolog, már jóval George Floyd brutális halála előtt születtek olyan írások, amelyek szerint a komolyzenének eredendő rasszizmusa miatt „meg kell halnia”.
Lehet-e a zene rasszista?
Wynton Marsalis Pulitzer-díjas afroamerikai zeneszerző, klasszikus- és dzsessztrombitás a következőt nyilatkozta a dzsesszről: „A dzsessz olyasmi, amit a feketék találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére.” Alapvetően fekete műfaj, hiszen szerzői, művelői és közönsége is zömében fekete. Ettől még van sok tehetséges nem fekete dzsessz-zenész (Harcsa Veronika kiváló példája ennek), sok nem fekete rajong a műfajért, s bár a feketék találták ki, a dzsessz ettől még nem rasszista.
Az európai klasszikus zene olyasmi, amit a fehérek találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére. Alapvetően fehér műfaj, mert a nyugati világban a legszélesebb körben elfogadott és kedvelt zeneszerzők egy olyan Európában éltek és alkottak, ahol nagyon kevés színesbőrű élt akkoriban. Ettől még vannak tehetséges nem fehér művészek, zeneszerzőket is találhatunk a zeneirodalomban (pl. Ignatius Sancho 1729–1780), vannak nem fehér rajongói a műfajnak, s bár a fehérek találták ki, a klasszikus zene ettől még nem rasszista.
Szerencsére a komolyzene eredendő rasszizmusának elmélete csak az idegborzoló fázisig jutott, s bár sokan hírt adtak erről a buta ötletről, alig találni olyan hozzászólót, aki egyetért vele.
Mintha az egész „rasszista klasszikus zene” dolgot néhány aktivista és publicista találta volna ki, valós társadalmi támogatottság nélkül. A kisebbségekhez tartozó kommentelők szavaiból inkább az tűnik ki, hogy szeretik a klasszikus zenét, de az oktatása költséges és csak egy szűk réteg számára elérhető.
A kisebbségek nehezebben férnek hozzá minőségi zeneoktatáshoz
Az Amerikai Zenekarok Ligájának 2016-os jelentése szerint a zenekarokban játszó zenészeknek mindössze 1,8 százaléka fekete és csak 2,5 százaléka latino, arányuk 2002 óta alig változott. Az ázsiai zenészek száma ezzel szemben arányaiban nagyot emelkedett az elmúlt években, bár gondolom, ez nem olyan érdekes, hiszen nem illik a „fehér felsőbbrendűség” narratívájába. Sheku Kanneh-Mason csellistától is megkérdezték, hogy rasszistának tartja-e a klasszikus zenét. A művész szerint a problémát nem faji-előítéletek okozzák, hanem az, hogy alapvetően kevés fekete fér hozzá a zeneoktatáshoz.
Vagyis az őrült „rasszistázás” helyett arra kellene fektetni a hangsúlyt, hogy ha egy baltimore-i gettóba születik egy tehetséges művészpalánta, ne kokódílerként végezze a sarkon, hanem legyen esélye bejutni a Julliardra.
Kép: Freepik
Világszerte problémát jelent, hogy a minőségi zeneoktatás csak egy szűkebb réteg számára érhető el, így nem minden tehetség kap egyformán lehetőséget. Ezen a helyzeten akart változtatni Venezuela, amikor elindította El Sistema nevű programját, amelynek mottója „Zenével a társadalmi változásokért”. Ez egy olyan államilag finanszírozott projekt, amely a ’70-es évek óta a klasszikus zene segítségével ment meg fiatalokat a bűnözéstől. 2015-ig több mint 400 zenei központ tagozódott a programba, ami mostanáig több mint 700.000 fiatal zenészt karolt fel.
A rasszizmusnak nincs színe
Rasszizmus sajnos minden területen előfordulhat, így azt mondani, hogy egyetlen zenekar sem válogat soha bőrszín alapján, legalább akkora butaság, mint azt állítani, hogy a feketék között nincsenek raasszisták.
A rasszizmus minden kultúrában megjelenik, nem a fehérek sajátossága. Érdemes megvizsgálni, hogy milyen megkülönböztetéssel kell szembenéznie például a fehér rappereknek az USA-ban.
Johnatan McCollum (ismertebb nevén Rittz) White Rapper című számában számol be arról, mennyi akadályba ütközött a bőrszíne miatt, amikor megpróbált előrébb haladni a pályán. A kommentek is beszámolnak érdekes személyes tapasztalatokról: van olyan hozzászóló, aki leírta, hogy egy fekete társaságban valaki megjegyezte, mennyire szereti Eminemet, erre mindenki nevetni kezdett, és azzal cukkolták, hogy egy fehér rappert szeret („whitewannabe”). Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ahogy a színesbőrű klasszikus zenei előadóművészeknek is vannak fehér tisztelőik, a fehér rapperek tehetségét is sok fekete elismeri. A sok cikk, esszé, elemzés és társadalmi reakció áttekintése után az látszik, hogy az emberek többsége nem törődik a művészek színével, inkább csak élveznék a zenét. Ha a publicisták és az aktivisták ezt hagynák!
De ők nem a zene összetartó erejével foglalkoznak, inkább hangulatkeltő propagandával próbálják a zenekarokat belezsarolni abba, hogy a művészeket a bőrszínük alapján is szelektálják.
A New York-i Metropolitan Opera (MET) kórusának a tagjai még június 9-én közleményben álltak ki a Black Lives Matter mozgalom mellett. Azt javasolják, hogy a MET alkalmazzon színes bőrű zeneszerzőket és karmestereket, illetve lehetőség szerint valamennyi évadban léptessen fel nem fehér szólistákat a híres Carnegie Hall koncertkomplexumban, valamint a felső vezetésben is több színes bőrűt akarnak látni. A MET pont azt csinálja, ami ellen fel akar lépni: letette a voksát amellett, hogy mostantól hivatalosan nem csak a tehetség, hanem bőrszín is számít a választásban.
Sajnos amíg ilyen bolsevik módszereket idézve megy a „rasszistázás, kvótázás, cenzúrázás”, és az intézmények egymásra licitálva próbálják látszatintézkedéssel bizonygatni sokszínűségüket, elvesznek a zajban azok a fontos kérdések, mint például hogyan lehetne szélesebb körben népszerűsíteni a komolyzenét, milyen programokkal lehetne a magasművészetet elvinni a gettóba, milyen ösztöndíjakkal lehetne felemelni a tehetségeket, és hogyan lehetne elősegíteni azt, hogy a fiatalok a Mozart-hatástól „tépjenek be”, ne a cracktől.
Hiszen a cél mégiscsak az kellene hogy legyen, hogy aki szereti a zenét és jól csinálja, bőrszíntől függetlenül ki tudjon bontakozni, nem pedig az, hogy a fehér zenészek attól féljenek, mikor küldik haza őket a zenekari árokból, mert fel kell tölteni a „színesbőrű” kvótát.
És hogy miért nem szabad hagyni, hogy a „klasszikus zene meghaljon?” Nincs még egy olyan műfaj, ami ilyen jó hatással lenne az élő szervezetre! Fejleszti az agyat, javítja az alvást, mérsékli a krónikus fájdalmat, stresszoldó, hangulatjavító hatású, sőt, még a bűnmegelőzéshez is hozzájárulhat. Sokan cikkeztek arról, hogy London számos metrómegállójában elkezdtek klasszikus zenét játszani. Másfél évre rá itt megritkultak a lopások, támadások, és a vandalizmus is visszaszorult. Még a növények is jobban nőnek tőle, és ez – Beethoven afronémet származásával ellentétben – tudományosan bizonyított tény.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
