A kapuban: Király Gábor

Túl van a 100. válogatottságán, védett (többek között) a Herthában, a Crystal Palace-ban, a West Hamben és az Aston Villában is; a norvégok elleni pótselejtező tulajdonképpen az ő briliáns védésével indult. Az Európa-bajnokságra kijutott magyar labdarúgó-válogatott „rangidős” játékosát, Király Gábort kérdeztük.
A kapuban: Király Gábor
A kapuban: Király Gábor

Kép: Páczai Tamás

 

– Mennyire jellemző, hogy valaki ilyen hamar eldöntse: kapus akar lenni?

– Ehhez mindenképpen kell egy olyan ikon, akire az ember azt mondja: olyan akarok lenni, mint ő. Édesapám több mint 300 mérkőzésen játszott a Haladásban, komoly labdarúgó volt; én pedig napi szinten láttam, hogyan készül a meccsekre, hogyan él, szóval elég pontosan érzékeltem, mit jelent a valóságban focistának lenni. Benézhettem a kulisszák mögé. Láttam a szerelését, megfoghattam azt a „Hali”-mezt, amit aztán a másnapi meccsen felvett. Ezek mind olyan dolgok, amiket egy gyerek csodálni tud. Olyan akartam lenni, mint ő. Aztán persze ott volt a labda már az óvoda sarkában is…

Az viszont, hogy nagyon hamar kapus lettem, máshonnan jött. Gyerekkoromban Hegedüs Péter volt a Haladás kapujában; ő egy bohókás ember volt, folyton viccelődött, bohóckodott a labdával. Ez persze megfogott. Emlékszem, edzések után, míg a játékosok zuhanyoztak, öltözködtek, mi mindig rugdaltunk neki még egy sort: 3-4 évesek voltunk, szinte a kapuig se tudtunk ellőni, de valahogy mégis mindig úgy intézte, hogy betaláljunk...Ő szintén nagyon fontos figura volt számomra, emberileg is. Próbáltam őt is utánozni.

– Milyen mérföldkövek voltak még a pályafutásod során?

– Az iskolai sport például sokat jelentett, ugyanis a foci mellett kézilabdáztam és atletizáltam is. Később dísznövénykertész lettem, és ez – talán furcsán hangzik – rengeteg mindenre megtanított, például a felelősségre: a növény nem ismer se nyaralást, se hétvégét, mindenképp vizet kell adni neki. Persze nagy fordulópont volt a felnőtt-labdarúgásban való részvétel. Óriási dolog, hogy soha nem sérültem meg komolyabban! Mérföldkő volt, hogy a német, majd az angol bajnokságban is játszhattam. Jó érzés volt az is, hogy egy idő után már a nagy csapatok is sorra kerestek, én meg válogathattam – legalábbis elvileg, mert gyakran a klubok nem tudtak egymással megegyezni. Pedig egy időben érdeklődött irántam az Arsenal, a Manchester City, a Chelsea, a Fiorentina, az AC Milan, a Real Madrid is. De a Hertha nem engedett el. Mindegy, igazából én ezekbe soha nem éltem bele magam, nem is ez a feladatom. Igyekeztem élvezni a focit, az életet.

– A norvégok elég nagyképűen álltak hozzá a pótselejtezőhöz, gyakorlatilag előre elkönyvelték a győzelmüket. Ez mennyire zavart titeket?

– Semennyire. Nem szabad érzelmileg megbillennünk. A feladatra koncentráltunk.

– Az első meccsen – még 0–0-nál – volt egy hatalmas védésed. Átfutott rajtad, hogy esetleg minden másként alakult volna, ha azt a labdát nem sikerül kitolni?

– Nem, ilyenkor az ember teljesen bele van temetkezve a meccsbe. Véd, aztán máris a következő feladatra figyel.

– Steven Gerrard írja az önéletrajzában, hogy 30 éves kora után már úgy érezte, „felnőttesebben” kell viselkednie – a pályán és a magánéletben is. Egyre visszafogottabban ünnepelt egy-egy gól után, jóval kevesebbszer járt el a nagyobb győzelmek után bulizni stb. Te is érzel magadban ilyen jellegű változást?

– Én soha nem voltam buliba járó típus. Már fiatalon se nagyon voltam az, talán ha évi 2-3 alkalommal voltam diszkóban. Alkoholt egyáltalán nem ittam. De ezek nem is hiányoztak, mert mindig tudtam, hogy milyen cél érdekében mondok le róluk.

– Gyakran előfordul, hogy a fiatalabb csapattársak tanácsot kérnek tőled, akár a magánéletükkel kapcsolatban is?

- Abszolút. A csapatsportban eleve családiasabb a légkör, hiszen az ember szinte egész nap együtt van a csapattársakkal, adott esetben többet látja őket, mint a feleségét. Néha – például ha edzőtáborban vagyunk – hetekig nem megyünk haza. De már az edzések után se rohan haza rögtön mindenki; sűrűn beszélgetünk, odafigyelünk egymásra, ha valakinek születésnapja van, megünnepeljük, eszünk egy pizzát… Szóval mindenki próbál segíteni a másik gondján-baján, és ez jó érzés. És igen, akár magánéleti kérdésekkel kapcsolatban is kikérik a véleményemet; de olyan is előfordul, hogy én kérem ki valamilyen ügyben a fiatalabbak tanácsát, mert érdekel, hogyan látnak egy-egy szituációt.

– Gondolom, a család nagyon fontos számodra.

– Igen, a család kiemelkedően fontos. Nem hiszem, hogy lenne olyan élsportoló, akinek ne lenne az. A kapusoknál különösen lényeges a kiegyensúlyozottság, amit egyedül a stabil családi háttér képes biztosítani.

A feleségemmel még tinédzserkorunkban ismerkedtünk meg; 16 évesen jöttünk össze, 20 évesek voltunk, amikor összeköltöztünk, jelenleg 23 éve vagyunk együtt. Ő a tökéletes partner számomra – tökéletesen ismerjük és kiegészítjük egymást. Együtt nőttünk fel, sőt, azt lehetne mondani, hogy együtt nőttünk bele az életbe… Két gyerekünk született: a lányunk 15 éves, a fiunk pedig most nyáron lesz 12.

– Hogy bírták a gyerekek a külföldi „állomásozást”?

– Jól, sőt, nyelvtanulás szempontjából ezek különösen hasznosak voltak számukra. Mindketten anyanyelvi szinten beszélnek és írnak angolul és németül is, ami nem rossz alap. Sőt, a lányom még más nyelveket is jól beszél.

– A focival hogy állnak?

– A kisfiam focizik, szintén kapus poszton. Nagyon korán kezdte, most már 8-9 éve játszik.

– Sokat „edzetek” közösen?

– Ha tanácsot kér vagy kérdez, természetesen segítek neki, de máskor nem különösebben foglalkozom vele, mivel semmit sem akarok erőltetni nála. Szeretném, hogy igazi gyerek legyen, ebbe pedig szerintem nem fér bele, hogy az ember bármit is ráerőszakoljon. Egyébként magától is nagyon szorgalmas… 

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti