A hegedű fiatalon elhunyt tanítványomért sír

Van olyan dal, amelyik egy esős délutánra emlékeztet, amikor az első szerelmeslevelet kaptam. Egy másik az osztálykirándulásra, amikor busszal utaztunk, és mindannyian ugyanazt a slágert harsogtuk. Egy harmadik az álomszerű bálra, amikor körbe-körbe keringőzhettem a táncparketten. Egy sokadik a gimnáziumi osztályra, akikkel egy kollégiumi szobában, összekapaszkodva, kört formálva énekeltünk, a búcsúillatú estében. Meg sem tudom számolni azokat a dallamokat, amelyek belém ivódtak egy-egy emlékhez kapcsolódva.

Nagyon közel áll hozzám a hegedű hangja. Szinte belém költözik, és keresztül-kasul jár minden porcikámban, láthatatlan húrokat pendítve. Érzéseket csalogat elő, amelyek egyszerre adnak örömet, simogatják a szépérzékemet, borzolják az emlékeimet, és rettenetesen fájnak is. Majd’ kifacsarják a szívem, mégis jólesnek.

A férjem szokta mondani, hogy nekem mindig az a dal tetszik, amelyik fájdalmas. És igaza van. Ami fáj, arról szebbet lehet írni, alkotni. Valahogy hatásosabb, mert benne van a teljesség a mélységtől a magasságig. Egyszerre taszít a mélybe és emel föl.

Minap egy csodálatos hegedűszólót hallottam az utcán felcsendülni. Azt, amit hat évvel ezelőtt, egy hétfő reggelen, hétkezdő imádság aláfestéseként játszottam le egy katolikus iskolában.

Akkor, azon a régi reggelen a zene szólt, de a hangok nem jöttek elő a torkomból. Pedig leírtam a szöveget, a biztonság kedvéért, csak fel kellett volna olvasnom. De nem ment. Hogy is ment volna, amikor hétvégén az angyalok magukkal vitték a tizenkét éves tanítványomat. Őt, aki pár héttel korábban a műtét vágását viselve glóriaként, alakját veszítve a szteroidoktól, hófehérbe öltözve, angyalpostásként szállította az adventi üzeneteket. Aki életrevaló, vidám fiúként egy évvel korábban, még mit sem sejtve betegségéről, az egyik osztályfőnöki óra végén váratlanul felállt, és bocsánatot kért azoktól, akiket korábban megbántott.

Egyik napról a másikra változott meg minden a rosszindulatú daganat megjelenésével. Fél éven át küzdhettünk, reménykedhettünk együtt.

Édesanyja is félig-meddig diákká vált erre a néhány hónapra, mert mindig elkísérte a fiát a távol eső faluból, és beült az iskolapadba. A lányok a barátnőjüknek tekintették. Egy család lettünk, és különös, meghitt színezetet kaptak a magyar- és hittanórák. Mindegyiknek külön üzenete volt – nekik és nekünk. Soha olyan büszke nem voltam még tanítványaimra – sem versenyen, sem fellépésen –, mint akkor.

Szeretettel és természetességgel vették körbe beteg osztálytársukat.

Mindig meglepték valamivel, elhalmozták, látogatták az utolsó napokig. Középpont lett, aki köré elválaszthatatlanul kovácsolódtunk. Aztán egyszer csak eltűnt a kör közepéből, és nélküle imádkoztunk könnyeinkkel küszködve, kéz a kézben.

Igen, vannak dallamok, amelyekben összefonódik az öröm és a fájdalom, az együttlét és az elvesztés, a reménytelenség és a felemelkedés érzése. Finom erezetű emlékmedreket vájnak belénk, ahol kitörölhetetlenül rezegnek, örökkön örökké.