Ilyen ma határon túli magyarnak lenni – Közhelyektől mentes dokumentumfilm-sorozat szembesít a valósággal

Azért is különleges ez a dokumentumfilm-sorozat, mert a témája mindkettőtöket személyesen is megszólít, hiszen saját élményeitek is vannak a kisebbségi magyar létről. Mesélnétek egy kicsit erről?

Galán Angéla: A családom felvidéki származású, és csak azért születtem Budapesten, mert Apukám akkor itt dolgozott színészként. Óvodába, általános és középiskolába viszont Pozsonyban jártam, a felsőfokú tanulmányaimat végeztem Budapesten. Ákos pedig Zentán született, ahonnan 14 éves korában jött át Magyarországra.

Milyen emlékeket őriztek ezekből az időkből?  

Zámborszki Ákos: Számomra nagyon sokáig a kettősség volt a természetes, ebben nevelkedtem, így éltünk egymás mellett: a „többségi” szerbek és mi, magyarok. A keveredés egy bizonyos pontig működött is, az iskolánkban például két szerb és egy magyar osztály volt, a gyerekek pedig az utcán játszva tanulták meg egymás nyelvét. Mindaddig, amíg az etnikai alapú délszláv háború ki nem robbant, onnantól ennek viszont egészen más vetülete lett. Nagyon sokáig nem is akartam ezzel a kérdéskörrel foglalkozni, inkább eltemettem magamban. 14 évesen jöttem át Magyarországra, a gimnáziumot pedig már Szegeden kezdtem.  

Angéla:  

A mi családunkban a szlovák soha nem volt idegen nyelv: Apukám első felesége szlovák, így van két magyar nemzetiségű, szlovák anyanyelvű nővérem.

Mindketten magyar általános iskolába jártak, ehhez Apu ragaszkodott. Ám amikor gyerekként azt tapasztalod, hogy például egy tömegközlekedési eszközön – vagy bármilyen más, nyilvános helyen – valaki arra kapja fel a fejét, hogy Anyukáddal magyarul beszélsz, az egy olyan alapélmény, ami mélyen hat az identitásodra. Ezekből jössz rá arra, hogy te más vagy, mint a többség: a kisebbséghez tartozol, és van, akinek ez nem rendjén való, ezzel pedig kezdeni kell valamit. Sokáig tartott, mire ezek letisztultak bennem, több fázison mentem keresztül. Budapestre kerülve egyetemistaként még egyfajta eltartás volt bennem: nem akartam, hogy én legyek a „határon túli magyar”, és hogy ezen keresztül ítéljenek meg. Egészen addig, amíg diplomát nem szereztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen: a Szlovákmagyarok című diplomafilmemben kezdtem először személyes nézőpontból foglalkozni a kérdéssel.  

Kép

Galán Angéla - Kép: Ráckevy Sándor

Milyen érzés volt évek múltán, a dokumentumfilm elkészítése kapcsán visszatérni?

Ákos: Nemcsak visszatértünk, hanem a forgatás során az összes szomszédos ország magyarlakta régióit végigjártuk. Számunkra is ismeretlen közegekbe kerültünk, amiknek az egyedi sajátosságait nekünk is meg kellett ismerni. A legnehezebb mégis a hazatérés volt, nekem legalábbis. Szembesülni azzal, hogy a háború milyen mélyen otthagyta a nyomát: például hogyan borították fel a betelepítések azt az egyensúlyi viszonyt, amit a Vajdaságban már évszázadok óta egymás mellett élő nemzetiségek megszoktak.  

Szerintem ez nagyon jól ki is domborodik a Szerbiáról szóló részben: sőt, mintha mindkét oldal részéről azt lehetne érezni, ezzel a mesterséges helyzettel egyikük sem tud mit kezdeni.

Ákos: Pontosan az volt a célunk, hogy megmutassuk, milyen sokféléképpen vélekednek az emberek, hányfajta olvasata lehet ennek az eleve rendkívül érzékeny, kényes kérdésnek.  

Tabutémát feszegetünk a sorozattal, amit nem volt könnyű úgy elkészíteni, hogy senkit se bántsunk meg, mégis be tudjuk mutatni, milyen egy szomszédos országban magyarnak lenni – illetve azt is, hogy az ott élő többség mit gondol erről a kisebbségről.  

Angéla: A visszatérés számomra kevésbé volt megterhelő: lelkesített a tudat, hogy a filmben helyet kapnak mindkét oldal narratívái, és így elindulhat egyfajta párbeszéd. Mindketten határon túli magyarok vagyunk, emiatt nyilván nem tudunk teljesen elfogulatlanok lenni. Viszont pont nem az volt a szándékunk, hogy árkokat ássunk vagy tovább mélyítsünk, hanem hogy betemessük azokat.  

A visszajelzések alapján hogy érzitek, ez mennyire sikerült?

Ákos: Szerintem sikerült úgy megközelítenünk a kérdést, hogy amennyire csak lehet, politikamentesek tudtunk maradni. Az objektív valóságot mutatjuk, amivel viszont lehet, hogy sokaknak nem kellemes szembenézni. Mindkét félnek, a többségnek és a kisebbségnek is vannak vélt és valós sérelmei, de ahhoz, hogy el tudjunk kezdeni egy párbeszédet, ezeket ki kell mondani – ez pedig megtörténik a filmjeinkben. 

Kép

Zámborszki Ákos - Kép: Ráckevy Sándor

Van-e olyan személyes történet, pillanat, ami különösen megérintett benneteket?

Ákos: Nagyon „erős” mondatok hangzanak el a filmben, több ponton is. Gyakorlatilag minden részből egy sor olyan történetet tudnék említeni, ami nagyon megragadott. Az egyik ilyen volt, amikor Kárpátalján élő aknaszlatinai fiatalokkal beszélgettünk. Itt derült ki számunkra, hogy szinte mindegyikük szülei külföldön dolgoznak, a hátrahagyott nagymamák nevelik őket. Miközben ők maguk sincsenek tisztában a saját identitásukkal, mert ott olyan nagy mértékben keveredik az orosz, az ukrán, a román és a magyar nemzetiség.  

Ausztriában pedig azzal szembesültünk, hogy a burgenlandi magyarok nem tudják kimondani, hogy ők magyarok: úgy fogalmaznak, ők magyarul beszélő osztrákok.  

Angéla: Az aknaszlatinai forgatás engem is megérintett. A munka hivatalos részét már befejeztük, csak jöttünk-mentünk a folyosókon, a tantermekben. Az egyik osztályteremben körénk sereglettek a gyerekek, én pedig megkérdeztem az egyiküktől, mit szeretne karácsonyra. Először azt válaszolta, hogy egy telefont, majd gyorsan hozzátette, tulajdonképpen mindegy is, mit, mert az a legfontosabb, hogy hazajöjjön az apukája – akit vagy egy fél éve nem látott, mert valahol külföldön dolgozik. Nemzetiségi kérdésekkel kapcsolatos koncepciók, skatulyák ide vagy oda, ez a történet nekem azt üzeni, hogy függetlenül attól, hogy ez a kisfiú milyen identitásúnak vallja magát, ő is „csak” egy gyerek, akinek hiányzik az apukája közelsége. Végső soron mindannyian sebezhető emberek vagyunk, és ha különbözőségeink mellett megpróbáljuk egymást ezen a szemüvegen át nézni, akkor talán kevésbé rángathatnak bele minket etnikai alapú konfliktusokba. Ehhez viszont szükséges perspektívát váltani: a filmsorozat is hozzásegít ahhoz, hogy egy kicsit bele tudjunk helyezkedni a másik fél nézőpontjába.  

Ákos: Ausztriában, Horvátországban és Szlovéniában azt láttuk, hogy ezekben a meglehetősen kis létszámú, szórványközösségekben élő embereknek már nagyon nehéz magyarnak megmaradni. Nagy kérdés, hogy az asszimilációt felgyorsító tendenciák mellett – amikor az ott élők már nem jutnak hozzá a kultúrához, és nem vagy egyre kevésbé használják a nyelvet – hogyan tudják megőrizni a magyar identitást. Van-e egyáltalán igény erre, főleg a fiatalabb generáció részéről? A fiumei magyar közösség tagjai is azt mesélték, nagyjából 50 szó az, amit egymás közt még használnak.  

A mi gyerekkorunkban ez is egészen más volt, vágytuk a magyar kultúrát, Budapest volt a kulturális fővárosunk. Ez is nagyon sokat változott azóta.

Angéla: Tulajdonképpen ezek a filmek pillanatfelvételek a folytonos változásban. Állítások helyett inkább kérdeznek, ítélkezés nélkül.

A sorozat részeit itt megnézhetik: 
Szomszédaink, a magyarok – Szlovákia 
Szomszédaink, a magyarok – Kárpátalja  
Szomszédaink, a magyarok – Románia  
Szomszédaink, a magyarok – Szerbia 
Szomszédaink, a magyarok – Ausztria, Horvátország, Szlovénia (trailer)