60 éve megtartott magyarság – Az 1956 óta külföldön élő Csernay házaspárral beszélgettünk

Csernay László 1956-ban menekült Ausztriába. A traiskircheni menekülttáborból aznap mehetett tovább, amikor a hangosbemondó közzétette: az innsbrucki orvosi egyetem 38 magyar fiatalt elvállal felvételre.

Nehéz idők voltak: nemcsak az idegenbe szakadtság kiszolgáltatottságával kellett megküzdeni, de elsőként – rohamléptekben – a német nyelvet is meg kellett tanulni.

Az első – ma már humorosnak tűnő – adoma akkor kerül elő, amikor a doktor a legelső egyetemi vizsgájáról mesél:

– A kémia gyakorlatra beugró vizsgával mehettünk csak be. 120 kérdést adtak meg, ezekből kaptunk négyet a vizsgapapíron, amelyekből hármat kellett teljesíteni, hogy érvényes legyen az eredmény. Betanultam mind a százhúszat. Írtam a papírra a válaszokat sebesen, amikor megállt mellettem a professzor, és bólogatva olvasgatni kezdte a papíromat, majd hirtelen valamit kérdezett. Elfehéredtem és leizzadtam, fogalmam sem volt, mit beszél. A mellettem ülő magyar fiú tudott egy kicsit németül, tőle kérdezte a professzor, hogy mi bajom, mi lelt engem. Mire a társam elmondta neki, hogy semmit sem értek a beszédéből, a vizsgakérdéseket betanultam, de az a kérdés, amit a professzor feltett, nem volt a kiadott kérdések között. Mire a professzor felnevetett, hiszen ő csak azt kérdezte, hogy érzem magam az egyetemen. Majd hozzátette: „Ha ez a fiú így tudja a kémiát nyelvtudás nélkül is, hogy fogja majd tudni, amikor a nyelvet is beszéli!”

És igaza lett, mert a következő anatómiavizsgán már kitűnőre teljesített, és így is haladt tovább az egyetemi tanulmányokban.

Jól mutatja ez a kis történet, hogy a beilleszkedés az új országba mekkora elszántságot és mennyi munkát kívánt.

A beszélgetésbe nagy örömömre a feleség, Vera néni is belefolyik – aki szintén 1956-ban hagyta el Magyarországot. Ő azonban Párizsba került, és a Sorbonne-on kezdte meg tanulmányait. A franciák szervezett rendben fogadták a magyarokat, őt például több hónapig egy hotelben szállásolták el, és menekültként ösztöndíjat kapott a francia államtól. Néhány évvel később a férje miatt költözött át Ausztriába. Az ’56-os magyarokat tényleg tisztelettel és segíteni akarással fogadták Nyugat-Európában, a háttérben azonban volt egy fontos gazdasági körülmény is: Nyugat-Európa is próbálta kiheverni a II. világháború vérveszteségeit, és nagy szüksége volt fiatalokra, akik képzetten, szaktudással állnak be a munkaerőpiacra. Ezért is támogatták olyan nagy erővel az érkező magyar menekültek letelepedését és képzéseit.

– Hogyan jöttek létre az emigrációban élő magyar közösségek az ’50-es, ’60-as években?
– A nyugat-európai országok egészen gyakorlatiasan úgy vélték, hogy akkor tudnak hatékonyan kommunikálni az érkezett magyarokkal, ha ehhez közvetítőt iktatnak be. Ez a közvetítő lett a papság. Például amikor én Ausztriába érkeztem, az egyetlen papírom a katonaigazolványom volt (a magyarországi katonaság bevonta a személyi igazolványt), így az egyetemi felvételnél nem tudtam bemutatni az érettségi bizonyítványomat. Egy pap állt értem jót, aki írásba adta, hogy rendelkezem érettségivel – így kezdhettem meg tanulmányaimat az innsbrucki egyetemen.

Innsbruckban Magyar Ház is szerveződött egyházi fenntartásban. A magyar misék után összejöttünk, beszélgettünk. Az is eljött, aki nem volt vallásos, mert ez volt a legjobb lehetőség, hogy tudjunk egymásról, segítsük egymást.

– Aztán megszülettek a gyerekek. Hogyan lehetett úgy megtartani és átadni a magyarságot a következő generációnak, hogy a vasfüggöny megakadályozta a szabad utazást és kapcsolattartást Magyarországgal?
– Mi a családi életünket Bécsújhelyen kezdtük. A gyerekeket egy baráti házaspárral felváltva hordtuk Bécsbe, a magyar cserkészet alkalmaira. A bécsi foglalkozások után mindig közösen vacsoráztunk, és egy idő után feltámadt az igény, hogy nálunk, Wiener Neustadtban is legyen magyar katolikus közösség. A ’70-es években, az induláskor még csak a „sátoros ünnepeken” volt a városban magyar mise, de később bővült a közösség, és híre ment a környéken.

Kép

Zászló Corvinus kehellyel – Kép: Leslie Czyzyk

Ebből a szervezésből nőtt ki az a közösség, amely ma is havi rendszerességgel találkozik a bécsújhelyi dóm kápolnájában.

A magyar misének és a közösségi életnek ma is nagy szerepe van a hit és a magyarság megélésében. A szeretetvendégségek, a magyar bálok közelebb hozták egymáshoz az embereket, mára pedig már saját zászlója is van a Wiener Neustadt-i magyaroknak.

– A zászló megáldása éppen mostanában, a februári szentmisén történt, amelyen Simon Ferenc atya, az ausztriai magyarok főlelkésze mellett Böjte Csaba testvér misézett. Miért fontos egy ilyen zászló, és mit szimbolizál?
– A zászló egyik oldalán a Corvinus kehely (Mátyás király serlege) látható. Az eredeti kelyhet Mátyás 1487-ben ajándékozta a város polgárainak a Frigyes császárral megkötött béke emlékére. A serleg felé fordul a három Mátyás-holló, jelképezve Magyarország, Erdély és Bécsújhely hármasságát – hiszen közösségünknek sok, Erdélyből származó tagja is van. A zászló másik oldalán a „Bécsújhelyi magyarok” felirat felett a Dómban található, magyar vonatkozású, könnyező Mária-festmény képe látható. A zászló megjeleníti a magyar és az osztrák történelem összefonódását, a jelent és a jövőbe vetett hitet is. Élő, hitben járó magyar közösség vagyunk.

Kép

Dr. Csernay László beszédet mond a zászlóáldáskor – Kép: Leslie Czyzyk

– Több, mint 60 éve élnek külföldön. Ez az időtávlat és a sok-sok személyes kapcsolat nagy rálátást ad a magyarok helyzetére világszerte. Milyen ma külföldön élő magyarnak lenni?
–’56 óta megtapasztaltuk az érkező magyarok sok hullámát. Sőt, érkezésünkkor először azokkal a magyarokkal kerültünk kapcsolatba, akik az 1940-es években jöttek el Magyarországról. Teljesen érthető, ha valaki egy egy jobb élet reményében jön el.

Mi azt tapasztaltuk, hogy a magyarok sokat tesznek a beilleszkedésért, keményen dolgoznak, és ezzel kivívják a tiszteletet.

Az összetartás már egy nehezebb kérdés. Pedig a magyar közösségek megléte, ereje külföldön is létkérdés.