„Bácsi, kérem, emeljen fel!” – Az ’56-os forradalom egy akkor nyolcéves kisfiú szemével

Október 23. keddi napra esett. Harmadikos voltam. Délután három óra lehetett, fiatal tanár kopogott és sietett be az osztályba, odahajolt ugyancsak fiatal tanárnőnkhöz, és valamit a fülébe súgott. A tanárnő arcát boldogság öntötte el. Meglepő bejelentést tett: „Gyerekek, most menjetek haza. Holnap nem lesz tanítás, szüleitek majd megmagyarázzák, mi történt.” Boldogan özönlöttünk ki és rohantunk haza. 

„A nyakába ültetett, és számomra megváltozott a világ”

Édesapám ügyvéd volt, délutáni ügyfélfogadását tartotta. Tőle tehát semmilyen felvilágosítást nem kaphattam a szokatlan iskolai délutánról, édesanyám meg még nem ért haza az irodából. Apám egyik ügyfele, Krisztina néni egy elhúzódó lakásügy miatt évek óta járt apámhoz, ügyfélből ismerős, majd édesanyám barátnője lett. Ezen a napon örömmel láttam, hogy Krisztina néni is a várószobában ül. Elmeséltem, hogy másnap nem kell iskolába menni. 

„Gyere, Ádámka – mondta –, elkérlek édesapádtól, és elviszlek a városba. Olyan dolgokat fogsz látni, amikre amíg élsz, emlékezni fogsz” – súgta.

A Duna-part felé sétáltunk. A Bem-szobornál óriási volt a tömeg. A szobornak a közelébe se jutottunk. Továbbmentünk, hagytuk magunkat sodorni a többiekkel. Amikor a Kossuth-hídra értünk, már nagyon sokan igyekeztek át, drukkoltam, hogy kibírja-e a híd a súlyt. A háború után épített híd akkoriban már többnyire le volt zárva a kocsiforgalom elől. Pestre, az Országház elé mentünk. Sötétedett. A Parlament előtt, amerre a szem ellátott, mindenütt emberek voltak. Mindenki várta, hogy valami történni fog – de én várhattam leginkább. A gyerek időérzéke más, mint a felnőtté. Ha éhes, most akar enni, és nem fél óra múlva, mert nem érti, hogy fél óra mennyi idő, az életében még nincs elég összehasonlítási alap. Teherautók futottak be az Országház mellé nemzeti színű zászlókkal, tömve emberekkel, azután robogtak tovább számomra ismeretlen céljuk felé.

Kinyílt az Országház egyik erkélye. Éppen felettünk. Mindenki arra nézett, de a sötétben nem lehetett jól látni, ki az, aki beszélni akar a tömeghez. Az emberek sűrűjéből valaki reflektort irányított a balkonon álló férfira. A körülöttem állók elhűlve zúgtak fel: „Fegyverrel állnak mögötte! Ávósok!” A balkonon a két fegyveres hátralépett, eltűnt. Sokáig tartott, amíg elcsendesedett a tér. A balkonon álló férfi – amint később megtudtam, Nagy Imre – végre megszólalt: „Elvtársak!” 

Kitört a fütyülés, káromkodás, üvöltés. Percekig tartott, amíg mindenki megnyugodott. „Barátaim!” – kezdte ismét a szónok, ekkor meg a helyeslés mámora nyelte el a hangját.

Mellettem magas fiatalember állt. Kabátját meghúzva hívtam fel magamra a figyelmét: „Bácsi, kérem, emeljen fel, szeretném látni a zászlókat.” A férfi Krisztina nénire nézett, aki fiatal, csinos nő volt. Gondolhatta, „a fiún keresztül közelebb kerülhetek az anyához”. Ezt én is sejtettem, ezért kértem meg. A nyakába ültetett, és számomra megváltozott a világ, most már nemcsak lábakat, de tengernyi izgatott embert is láttam.
Megfigyelőtornyomból észrevettem azt a nagy, fekete kocsit, amely lépésben a mellettünk lévő oldalajtóhoz érkezett. Amikor odaért, az Országház ajtaja hirtelen feltárult, és három férfi ugrott a kocsiba. Mindez kartávolságnyira történt tőlünk. Az autó utasai felhasználták azt a pillanatot, amikor a tömeg Nagyra figyelt. Amint a három férfi a kocsiba ugrott, a sofőr, amennyire a tömegtől lehetett, igyekezett elhajtani. Valaki felkiáltott: „Ez Gerő, és mellette Piros!” Az emberek újságokból fáklyát csavartak. A neveknek dermesztő hatásuk volt, végül valaki felkiáltott: „Fogják meg azokat a gazembereket! Most menekülnek!” 

Mint vízbe ejtett kő által okozott hullámgyűrűzés, úgy terjedt a hír: „Gerő, Piros és még valaki most lépett meg a Parlamentből!” 

Közben a kocsi már felgyorsult.

Kép

Nagy Imre beszédet mond a Parlament erkélyén 1956. október 23-án
- Kép: Fortepan/Fortepan/Album023

„A gyerek is csakhamar felfedezi az összefüggéseket”

Továbbra is érkeztek a zászlókkal és emberekkel zsúfolt teherautók. Volt olyan, amelyik egy percre megállt. Az egyikről valaki lekiáltott: „Gyertek, a Rádióhoz megyünk. Az Ávósok megszállták az épületet, és lőnek a tömegre. Gyertek segíteni!” Ezt én is megértettem. Bár csak nyolcéves voltam, de mint Magyarországon mindenki, tudtam, mi az a félelmetes szervezet, amelynek ÁVO a neve. Éjszakai csöngetések, dörömbölés, házkutatás, emberek elhurcolása és megkínzása. Olyan szó, amelynek már a kiejtése is félelmet keltett. Amikor az események olyan sebességgel játszódnak le, mint 1956-ban, a gyerek is csakhamar felfedezi az összefüggéseket.

Nem volt szükség magyarázatra a Széna téri nagy plakátnál sem, tudtuk, hogy Rákosi Mátyásra utal: kék overallos, teljesen kopasz, alacsony férfi batyuval az irányt jelző tábla szerint Moszkva felé gyalogol. A plakát mellett elmenők mondták: „Szedi már a sátorfáját a kopasz!” A téren volt egy takarékpénztár, a cégéren fent, magasan csillagos címer. Valaki felmászott, és kiverte a csillagot a címerből.

„Micsoda íze volt a kenyérnek!”

Emlékszem az emberek boldogságára városszerte, amint a zászlókból, címerekből kivágták, kiverték a csillagokat. 

Emlékszem, amint végighúzták a városon Sztálin egyre fogyó szobrát. Különféle szerszámokkal igyekeztek darabokat letörni a szoborból, a fejet leköpték, lepisilték. 

A sorbaállás a kenyérért is előttem van, amikor hosszú várakozás után sikerült egy vekni kenyeret venni és levinni az óvóhelyre, ahol a harcok közben gyakran az egész ház lakosainak meg kellett húzódni. Micsoda íze volt a kenyérnek! Ott vártuk a híreket Szabó bácsiról, a Széna tériek hőséről. A tértől talán 100 méternyire van az a ház, ahol Szabó bácsi lakott. 

Emlékszem a golyók éles, fül melletti süvítésére a Vérmezőn. Nehéz volt elhinni, hogy rám is lőnek, amig valaki be nem rántott egy kapu alá és rám nem kiáltott: „Nem te leszel az első gyerek, akit ezek a bitangok lelőnek!” Emlékszem az utcasarkon őrizetlenül hagyott kalapokra, amelyekbe Budapest népe pénzt gyűjtött az áldozatok családjainak. Emlékszem arra a délutánra, amikor Krisztina nénit kísértem a Mártírok útján. Ő hirtelen megállt az utca közepén. Kezemet rémülten szorította, és gyorsan behúzott egy kapualjba. „Tankok, tankok jönnek” – mondta. Az iszonyatos moraj egyre erősödött. A Széna tér felől tűntek fel, sorban, egymás mögött. Lassan jöttek. Félelmetesek voltak. Hernyótalpuk belemart az úttestbe. 

Azokra a velem egyidős srácokra gondoltam, akik ezek alá a lánctalpak alá vetették magukat a magyar szabadságért. Amikor az első elhaladt a kapunk előtt, elállt a lélegzetem. Azt vártam, hogy miután észrevett bennünket, lőni fog. De nem lőtt. Csak zajt és fekete bűzt okádva kúszott a város szíve felé. Az ötödik acélteknős ágyútornya nyitva volt. Valami olyan fejvédővel, amilyet azelőtt csak biciklistákon láttam, katona állt benne. Hátrafordult, orrát két ujja közé fogta és kifújta. Ő volt az első orosz katona, akit láttam, és ez volt az első alkalom, hogy valaki használat közben bemutatta „a testvérek zsebkendőjét”.

„Erősnek éreztem magam”

Emlékszem, hogy az emberek hogyan hallgatták a rádiót. Elkeseredett reménnyel várták a jó híreket. Mintha a világot próbálták volna magukhoz kötni, behúzni szobáikba, segítséget hozni az országnak. Hitték, bíztak benne, hogy valaki csak segíteni fog. 

Csoportosan ültek a készülékek mögött, és azt remélték, Magyarország számít valakinek. És emlékszem, hogyan halt meg a remény. 

Hogyan tűntek fel reggelente a kapualjakban a puskák, és hogyan tűntek el éjjelente emberek. A nagyobb fiúkra az utcánkban, amint megkérdeztek: „Megyünk Kanadába, nem jössz velünk, Kisádám?” Volt, aki a Széna téren halt meg, és volt, aki eljutott Kanadába. 

Számomra 1956 mindenekelőtt azt a pillanatot jelenti, amikor az ismeretlen fiatalember az Országháznál a magasba emelt. Szemem előtt feltárult az a sok reménykedő, felfelé néző arc, a lobogós teherautók, a levegőben reszkető bizalom. Erősnek éreztem magam. Olyannak, aki fel tud venni egy zászlót, és védőpajzsként be tudja fedni vele Magyarországot.