Pécsi Rita: „Építsünk oázisokat minél többen a nevelés mai sivatagjában”

2020-ban, a pandémia kirobbanásának évében jelent meg Fejleszt vagy rombol? című könyve, amelyben az okoseszközök túlzott használatának veszélyeiről, illetve az okos használatukról ír. Ez volt az az időszak, amikor kénytelenek voltak még olyanok is képernyő elé ültetni a gyerekeiket, akik egyébként nem tették volna. Bár a járvány lecsengett, azóta mintha még több fiatal ragadt volna az online térben. Milyen veszélyeket rejt ez a gyerekek, a kamaszok számára?

Azt gondolom, akármilyen köntösben – például a digitális oktatásban, edukációs céllal – jelenik is meg a géphasználat, mindenképpen hat. Nem célom a jelenség démonizálása, mert nem gondolom, hogy szülőként, nevelőként az lenne a feladatunk, hogy teljesen kizárjuk ezt az életünkből, hiszen sok esetben rendkívül hasznos is lehet. Viszont biztos vagyok benne, hogy veszélyesen megtévesztő, ha teljesen ártalmatlannak tartjuk. Észre kell vennünk, hogy az okoseszközök mesterien megtervezett nyomást gyakorolnak ránk, az általuk generált dopaminadagoláshoz nagyon könnyen hozzászokunk, képtelenek leszünk leszakadni róla, és ürességet érezhetünk, ha például nem nézegetjük ötpercenként a telefonunkat. Ez nemcsak a gyerekeinket, hanem minket, felnőtteket is ugyanúgy érint.

Érdemes megnézni, hogy a különféle applikációk, játékok hogyan működnek: viszonylag könnyű sikert ígérnek, azonnal visszajeleznek és jutalmaznak, a kudarcok pedig kevésbé erősek. Elhitetik velünk, hogy közösséghez tartozunk, sikeresek és alkotóképesek vagyunk. Ha pedig megunjuk, már ugorhatunk is a következő felületre vagy alkalmazásra. Felnőttként is pontosan látjuk, tapasztaljuk, milyen az, amikor például csak egy cikket szeretnénk elolvasni a neten. Borítékolható, hogy még legalább négy-öt másikat kinyitunk mellé, görgetünk, a „katt ide” mentén tallózgatunk. Közben észre sem vesszük, és már el is telt háromnegyed óra. 

Ez az egész mechanizmus arra épül, hogy a tudatos figyelmet minél tovább a képernyő előtt tartsa.

Nem véletlen, hogy a legnagyobb tech-cégek neurobiológusokkal dolgoztatják ki, mikor kell adagolni azt az impulzust, ami az adott felhasználót még ott tartja a gépnél. Ahogyan az sem, hogy számtalan programot azért fejlesztenek ki, hogy feltérképezzék a szokásainkat.

Mi a véleménye arról, hogy már egészen kicsi gyerekek, babák elé is képernyőt tesznek?

Mivel a fejlődésben levő idegrendszer fékjei még nem épültek ki, egy kisgyermek akár órákig is képes tátott szájjal bámulni egy elé tett tabletet. No, nem azért, mert annyira követi, egyszerűen transzhatás alatt áll. A kutatók ezzel kapcsolatban teljesen egyetértenek, amikor azt mondják: 0-tól 3 éves korig nulla képernyő! Mert nemhogy nem hasznos, de kifejezetten káros és visszafordíthatatlan hatással van erre a korosztályra. Ahogy óvodáskorban és a kisiskolásoknál sincs helye a túlzott mértékű géphasználatnak. Ehhez képest egyre gyakrabban látni – például egy étteremben –, hogy ötből három kicsi gyerek kezében ott az okostelefon, miközben ülnek az etetőszékben.  

Sok olyan kismamát, szülőt is látok, aki kiviszi a gyereket a játszótérre, és bár löki a hintát, a fülén van a telefonja. A legnagyobb baj az, hogy ennek olyan erős rejtett üzenete van, aminek jelentőségével nem is biztos, hogy tisztában vagyunk. A kicsi ugyanis ebből azt érzékelheti, hogy anya, apa most nem vele foglalkozik – pedig ez az ő ideje lenne –, és hogy ő felesleges, csak útban van. Olyan veszteségekkel kell számolnunk, amikre nem is gondolunk. Ezért is lenne érdemes nevelőként, szülőként is ezeket a hatásmechanizmusokat alaposabban átgondolnunk, és ráébrednünk, hogy az arányokat helyre kellene tennünk.

Kezdhetnénk mondjuk egy alapos önvizsgálattal?

Pontosan. Magunkkal szemben olyan megbocsájtóan hangoztatjuk, egyfaja önigazolásként, hogy mindez azért van, mert függők vagyunk. Közben pedig fel sem fogjuk, mit mondunk ezzel. Nyilván kizárni nem lehet és nem is kell az életünkből az okoseszközöket, viszont egy alapos szemléletformálásra szükség lenne ahhoz, hogy lássuk, a használatuknak milyen hosszútávú következményei vannak. Ismerjük fel a jó megoldásokat, gyakorlatokat is, hogy jó szokásokat tudjunk kialakítani, példát tudjunk mutatni a gyerekeinknek!

Kezdetnek például megállapodhatunk abban, hogy a közös étkezéseknél nem tesszük ki a telefonunkat az asztalra.

A másik nagy probléma, hogy rengeteg mai gyerek zömében csak ezzel a gépi világgal érintkezik, az élő világgal alig. Holott az idegrendszernek nagy szüksége lenne a természettel való kapcsolódásra is. Nem beszélve a kézzel alkotás fontosságáról. A mai iskolások – tisztelet a kevés kivételnek – hol fognak fát, csavarhúzót vagy tűt, gombot a kezükbe? Pedig ezek a tevékenységek az agynak azon területeit fejlesztik, amelyek például az olvasáshoz is szükségesek.

Sokszor elgondolkozom rajta: a már meglévő tapasztalatainkat, a tudomány által sokszorosan felkínált ismereteinket hogyhogy nem alkalmazzuk? Tisztában vagyunk például azzal, hogy a matematikai vagy logikus gondolkodás milyen szoros összefüggésben van az egyensúlyérzék kialakulásával, vagy hogy a képernyő bambulása leállítja a testérzékelést. De az ilyen felismeréseinket vajon miért nem vagyunk képesek átvezetni a hétköznapok gyakorlatába? Azt lehet mondani, hogy az okoseszközeinket sajnos nagyon bután használjuk. Azt az értéket, amit az okoseszközök révén megteremtettünk, nem a saját magunk épülésére, javára, hanem az emberi értékek lebutítására fordítjuk. Azt hiszem, a 21. század egyik legnagyobb kihívása, hogy összhangba hozzuk, mi az, amit nyerhetünk, és mit veszíthetünk ezáltal.

Egyik előadásában arról beszélt, hogy a magyar iskolarendszer alig foglalkozik a gyerekek érzelmi intelligenciájának fejlesztésével, szinte csak a kognitív képességekre összpontosít. Holott, ahogy fogalmaz, ez mindössze húsz százaléka az agyi kapacitásoknak. Ezek szerint ez sem a legjobb irány?

Az érzelmi intelligencia hihetetlenül fontos, úgynevezett tartó készség: mindazt, amit az agyunk kognitív részébe „beleteszünk”, ez a terület lenne képes igazán hatékonyan alkalmazni. Ehhez képest annak a gyors átfutású ismeretközlésnek – amire nagyon sok esetben rákényszerülnek a tanáraink – nem sok köze van az élethez. Mi mégis 90 százalékban ebbe az irányba hajtjuk, préseljük a gyerekeket. Tulajdonképpen becsapjuk őket, mert bár a bizonyítványukat kiállítottuk jelesre, a huszonéves fiataljaink nagy százalékban nem találják a helyüket az életben. Ezen túl az okoseszközök okos használatához is ezeknek a készségeknek a fejlesztésére lenne a legnagyobb szükség. A döntésképesség, az impulzuskontroll, a vágyteljesítés késleltetése, a rugalmas problémamegoldás, a hatékony kommunikáció, az empátia, a figyelemkoncentráció – ezek mind az érzelmi intelligencia, illetve a társas intelligencia készségei, amelyek kizárólag sokszor átélt élményekkel, tapasztalatokkal és valós kapcsolatokkal fejleszthetők.

Kép

Fotó: Várady Nikolett

Egyre gyakrabban emlegetjük a reziliencia fogalmát, ismerjük fel a fontosságát, hisz a mai, gyorsan változó világban muszáj tágítanunk a tűrőképességünk határait, de a gyerekeinket sem ártana erre felkészíteni. Hogyan tudjuk segíteni őket ebben?

A reziliencia egy nagyon összetett képesség, amelynek fejlesztési terepe tulajdonképpen maga az élet, a valóság. Sokat lehet tanulni róla a természettel való kapcsolatunkban, de egy közösségből is. Ott ugyanis, ha elegünk lesz a többiekből, akkor egy gombnyomással nem lehet kikapcsolni őket, ahogy azt a gép előtt ülve megtehetnénk. Az együttműködés gyakorlatát valós és nem virtuális együttműködés során tudjuk megszerezni, sehogy máshogy. Érdemes lenne komolyabban visszanyúlnunk a népi hagyományainkhoz, játékainkhoz, a meséinkhez, amik ezt meglepően komolyan magukban hordozzák.

Ha a néphagyományt nemcsak múzeumnak használnánk, hanem életformáló erőként, rengeteget meríthetnénk ezekből a kincsekből is.

Arról nem beszélve, hogy egy agyonféltett gyerektől milyen alapon várjuk el hirtelen, hogy viselje el, hallgassa végig, maradjon türelmes, ne szóljon bele, várja meg... Türelemre taníthatna ugyanígy egy közös étkezés is, amit szintén gyakorlatilag kiirtottunk az életünkből. Nem is gondolnánk, hogy ezek az egészen apró, hétköznapi szokások is micsoda fejlesztő hatásúak lehetnének!

A jó hír viszont az, hogy tudunk változtatni. Josef Kentenich, az organikus pedagógia szemléletének megalkotója fogalmazza meg azt a gondolatot, hogy oázisokat mindenki tud teremteni. Mi a mi saját kis oázisunk, hol tudunk proaktívak lenni? Vezessük be a jó szokásokat a családunkba! Keressük a hasonlóan gondolkodó közösségeket – iskolát, óvodát, egyházi közösséget, kórust –, családokat, amelyek a gyerekeink számára is megtartó erőt jelenthetnek.

Most éppen min dolgozik? Mivel foglalkozik? 

A legutóbbi könyvemben az identitás kialakulásával foglalkozom, azt gondolom, ebben is segítséget kellene nyújtani a szülőknek. Emellett leginkább szívügyemmel, az érzelmi intelligenciára épülő organikus pedagógiával foglalkozom, ezt a szemléletmódot próbálom továbbra is a szülőknek, nevelőknek, családoknak, vezetőknek átadni. Amellett, hogy az Apor Vilmos Főiskolán tanítok, férjemmel járjuk az országot és Nagy-Magyarországot, évente több mint négyszáz előadást tartunk, és már két felsőfokú kurzusunk is fut a témában, Szombathelyen és Budapesten. Úgy gondolom, aki megízleli ezt a szemléletmódot, nagy segítséget kap a hétköznapjaihoz. Hiszem, hogy egyúttal munkatársakat is nevelünk. Azt szeretnénk, hogy minél többen legyenek, akik oázisokat építenek a nevelés mai sivatagjaiban. Ott, ahol élnek, dolgoznak, azokkal a lehetőségekkel és kapcsolatokkal, amik adatnak nekik. Sokan szomjazzák ezt az éltető erőt.